Címke: érzelem

  • Réthy László – Szórakozott szerelmes

    Szerelmes ifjú, hő szívével
    Mindég csak ott, csak „Nála” van,
    Bármit tegyen, bárhogy legyen, csak
    Az „Édest” látja untalan.

    Ha ébred, első gondolatja:
    Alszik-e még szép angyalom?
    S képzeletét napközben feléje
    Űzi, hajtja száz alkalom.

    Ha virágot tűz gomblyukába,
    Ha számol, ír vagy referál,
    A lányka, az az égi tündér
    Mindég ott van, előtte áll…

    Ha cimborák közé megy este,
    Kikkel maholnap már szakít,
    Bárkiért ürül a pohár – ő
    Koccint és gondol – „Valakit”.

    S fejét, szívét az édes mámor
    Ringatja, mint sajkát a hab,
    S egy kéjes érzés súgja halkan:
    – Nem messze már a boldog nap…

    S hazatérőben, mikor a hold
    Halovány fényét szórja szét,
    Kipeseli a szűzi hóba
    Imádottja édes nevét.

    Forrás: www.eternus.hu – Réthy László versei

  • Aranyosi Ervin: Sakk

    Sakk

    A sakkhoz logika kell, és ez elvarázsol.
    Mit léphet a másik, ha ezt, vagy azt teszem?
    Itt, kell jelen lennem, – nem lehetek máshol
    – ilyenkor nem járhat máson az eszem.
    Ám ez itt csak játék, szép érzelmek nélkül,
    hiányzik belőle a jóság, szeretet.
    Igaz, aki veszít, majd az is megbékül,
    s leveti a mérges, önző szerepet…

    Aranyosi Ervin © 2013-09-25.
    A vers megosztása, másolása csak a szerző nevével és a vers címével együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva.

  • Hajnal Anna: Tegnap anyám előtt dicsértelek

    Bocsáss meg érte, nem bírtam tovább,
    Hogy ne mondjam el egyszer legalább,
    Hogy néma nevetésed mily varázs,
    Mint tüzes pipacs, virágzó varázs,
    Hogy arcod izzik tőle, mint az ég,
    Ha a szürke, tompa napból már elég,
    S az alkony minden tündérit ígér,
    Mi emberszívbe, s éjszakába fér.

    Leírtam homlokod, melyet a gond
    – sötét – uszályával bevont,
    mely alól örökké borult szemek
    mint messze felhőkből tekintenek,
    elérhetetlen, bármily közel,
    a lélek lelket, jaj mikor ölel?
    És elfordultam, ne lássa anyám,
    Hogy könny pereg szememből könny után.

    Elmondtam, milyen magas termeted,
    lábujjra állva vállig érhetek,
    s emlékeztem, hogy mily édes gyönyör
    hozzád hajolni, s mennyire gyötör,
    hogy mindig új vagy, idegen és más,
    elporzó hullám, örök változás?
    nyugtalan vággyal ég felé lehelsz,
    ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz,
    az ölelés vagy, élő és örök,
    az első mozgás, amelyből a körök
    indulnak s visszatérnek szüntelen,
    lelkünk egymásban sohasem pihen?

    És felriadtam –, régen hallgatok,
    Anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog…
    S zavartan mondtam: anyám, a kezét
    Ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép,
    – és hirtelen elállt lélegzetem,
    kezed éreztem hűlő szívemen,
    és elfutottam, hadd legyek magam,
    egyedül tiéd és zavartalan…

    …most tudom, oly nagyon tiéd vagyok,
    szivárványosak mind a nappalok,
    hársillatúak mind az éjszakák,
    s téged virágzanak künn a fák,
    ezüstpárában, álmodó hegyek,
    tündéri folyók feléd lejtenek,
    melyek fölé az ámult ifjú hold
    aranyló arca szomjasan hajolt,
    s úgy csókolja a vizeket a fény,
    ahogy emlékeimben téged én.

  • Dsida Jenő: Így volna szép

    Gyakorta érzek
    Olyan különös
    Kimondhatatlan
    Valamit –
    Mikor a kezem
    A rózsafáról
    Egy szirmot halkan
    Leszakít,
    Mikor átrezeg
    Egy síró dallam
    Finom húrjain
    A zongorának;
    Mikor szívemben
    Harcokat vívnak
    Hatalmas fénnyel
    Hatalmas árnyak:
    Mikor a szó
    Mire se jó,
    Mikor szemem egy
    Ártatlan fényű
    Szempárba mélyed;
    Mikor álmodom
    S messzire elhagy
    A fájó élet;
    Mikor ujjongva
    Nevet a kék ég,
    S a szellő mégis
    Ezer zizegő
    Halott levélkét
    Takarít –
    Gyakorta érzek
    Olyan különös
    Kimondhatatlan
    Valamit.

    S akkor előttem
    Áll a nagy titok,
    Amelynek soha
    Nyomára jönni
    Nem birok:
    Miért nem szabad
    Azt a sejtelmes
    Suttogó halált,
    Letépett szirmot
    Szavakba szednem?
    Miért nem lehet
    Azt az örökös
    Borongó, ködös
    Szomorú álmot
    Papírra vetnem?
    Miért nem tudom
    Azt a pillantást
    Azt a sóhajtó,
    Méla akkordot,
    Mit a futó perc
    Szárnyára kapván
    Régen elhordott, –
    Megrögzíteni,
    S aztán őrizni
    Örökre, csendben?
    Az a sok síró
    Ábrándos érzés
    Miért nem ülhet
    Miért nem gyülhet
    Lelkem mélyére
    S nem tömörülhet
    Dalokká bennem?

    Vagy ha már róluk
    Dalt nem is zengek,
    Miért nem tudom
    Tudtokra adni
    Csupán azoknak,
    Kiket szeretek,
    S akik szeretnek?
    Nem mondom: szóval,
    Csak egy mélységes
    Szempillantással,
    Egy fénylő könnyel,
    Egy sóhajtással, –
    S csupán ők tudnák,
    Hogy mit jelent
    Ez a rejtélyes
    Titkos beszéd…
    Így volna édes,
    Így volna szent,
    Így volna szép!

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Karinthy Frigyes: Lecke

    Megcsókoltalak, megmutatni,
    Hogyan kell nékem csókot adni.
    Megfúltál, úgy öleltelek
    Mutatni, hogy ölelj te meg.

    És sírtam is, ölelve térded,
    Mert tudtam, hittem, hogy megérted,
    Bő könnyeim, a könnyü bért,
    Mit értem ontsz, a könnyekért.

    Eldobtam mindent – íme, lásd,
    Hogyan lehet szeretni mást,
    Kiért mindent százszor megadnál,
    Ezerszer jobban önmagadnál.

    Kész vagyok meghalni miattad,
    Hogy élj, hogy meg ne halj miattam,
    Ahogy hiszem, hiszen mutattad.
    Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad,
    Csak az kap ingyen, aki ingyen ad.

    Mondtam, szeretlek, mondd, szeretsz-e –
    Mindössze ennyi volt a lecke,
    Mindössze ennyi a titok,
    De jaj neked, ha nem tudod.

    Jaj néked, hogyha az egész
    Szabály és példa kárbavész –
    Jobb lett volna meg sem születni
    Nékünk, mint egymást nem szeretni.

    Forrás:

    PÁSZTOR ÁDÁM: A Lecke (TANÁR ÚR KÉREM)

  • Lator László – Add nékem gyöngeségedet

    A kimondatlan szó kínoz.
    Ki tudná elviselni?
    Hová is fordulhat, ki most
    nem tud vigaszra lelni?

    Félem s kívánom készülő
    gyanútlan-őz-szerelmed.
    A hallgatáshoz nincs erőm,
    ragyogó homlokú gyermek.

    Óvlak magamtól: védekezz!
    S szeretném: bár ne tennéd!
    Hisz édesebb vagy, mint a méz,
    kívánság, ölelés, emlék.

    Talán csak én teremtelek
    magam képére, társnak,
    más csillagon laksz, úgy lehet,
    csalás vagy öncsalás vagy.

    Vagy segíthetsz? A semmivel
    naponta szembenézek.
    Didergő meztelen szívem
    nem védi rég igézet.

    Ember vagyok. Szem és tudat,
    ki lát, hall, érez, eszmél.
    Tudom, hogy sokkal boldogabb,
    ha együgyűbb lehetnék.

    Légy ölelő part, menedék
    veszendő életemben,
    kevés, ha nem lehetsz elég,
    de mégse hagyj el engem.

    Ó, micsoda fény! Mit tegyek?
    Sugarak kévéi vernek.
    Add nékem gyöngeségedet,
    ragyogó homlokú gyermek!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Váci Mihály: Nagyon nehéz

    Nehéz veled boldognak lenni,
    de boldogság veled a fájdalom,
    a nyíl tud csak így sebezni:
    ha mélyebbre engedi az izom,
    nem fáj olyan nagyon.

    S ha kitépik, talán halált okoz.
    Miért cserdült reményeidre
    ilyen váratlanul májusi jég?
    Ájulást érzek a térdeimben,
    ha vigasz szóval hajolok Feléd,
    s hogy sírás rázzon, mint szél a virágot,
    kézlegyintésed elég.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Weöres Sándor: Dal

    Küldtem feléd az örömöt,
    galambként száll: az égen.
    Úgy vágyott két kezed közé
    és megfagyott a réten.

    Küldtem feléd a bánatot,
    kis szolgálat, megriadtat.
    Nem adtál neki eledelt
    és szomjúhozni hagytad.

    Küldtem feléd a csókomat,
    mint gyöngysort a nyakadba.
    Eltépted és mind szétgurult
    az útra, a patakba.

    Küldtem feléd az éneket,
    halk szárnyi rezegnek.
    Míg alszol, vánkosodra száll,
    dúdolja, hogy szeretlek.

    Forrás: mek.oszk.hu