Címke: érzelem

Bocsáss meg érte, nem bírtam tovább,
Hogy ne mondjam el egyszer legalább,
Hogy néma nevetésed mily varázs,
Mint tüzes pipacs, virágzó varázs,
Hogy arcod izzik tőle, mint az ég,
Ha a szürke, tompa napból már elég,
S az alkony minden tündérit ígér,
Mi emberszívbe, s éjszakába fér.

Leírtam homlokod, melyet a gond
– sötét – uszályával bevont,
mely alól örökké borult szemek
mint messze felhőkből tekintenek,
elérhetetlen, bármily közel,
a lélek lelket, jaj mikor ölel?
És elfordultam, ne lássa anyám,
Hogy könny pereg szememből könny után.

Elmondtam, milyen magas termeted,
lábujjra állva vállig érhetek,
s emlékeztem, hogy mily édes gyönyör
hozzád hajolni, s mennyire gyötör,
hogy mindig új vagy, idegen és más,
elporzó hullám, örök változás?
nyugtalan vággyal ég felé lehelsz,
ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz,
az ölelés vagy, élő és örök,
az első mozgás, amelyből a körök
indulnak s visszatérnek szüntelen,
lelkünk egymásban sohasem pihen?

És felriadtam –, régen hallgatok,
Anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog…
S zavartan mondtam: anyám, a kezét
Ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép,
– és hirtelen elállt lélegzetem,
kezed éreztem hűlő szívemen,
és elfutottam, hadd legyek magam,
egyedül tiéd és zavartalan…

…most tudom, oly nagyon tiéd vagyok,
szivárványosak mind a nappalok,
hársillatúak mind az éjszakák,
s téged virágzanak künn a fák,
ezüstpárában, álmodó hegyek,
tündéri folyók feléd lejtenek,
melyek fölé az ámult ifjú hold
aranyló arca szomjasan hajolt,
s úgy csókolja a vizeket a fény,
ahogy emlékeimben téged én.