az út menti bokrok között botladozom
tövisek karcolják a bőröm
összeszorított fogam közt véres könnyeim
íze égeti szikkadt nyelvem
tüdőm sípol büdös levegőt szív
szemem nem látja a napfényt
eső nem mossa arcom
ajándékot követeltem tőled
s nem akartam amit kaptam
Jónásként elbujdostam
de nem hajóra szálltam s most
nem jön a cethal mely lenyel
majd végül partra köp
csak vánszorgok itt
valahol az út mellett
tudom hogy most is figyelsz rám
és megveted bolond büszkeségem
amely bajba sodort engem
de hidd el megbánás és
alázat is van bennem
és hiszem hogy egyszer az én sóhajom
hívja a földre az angyalokat
hiszem hogy egyszer az én vérem festi vörösre a folyókat
hiszem hogy egyetlen leheletem vihart támaszt
és szemem-kék színű lesz az ég
melyen át megláthatlak végre
s akkor megmutatod nekem az utat
mutasd uram oltárod hadd tegyem rá a szívem
Forrás: Lélektől lélekig
