Aludj kicsikém, aludj,
a ráncos anyóka-éj
a holdból aranyfonalat
gombolyít neked,
abból szövi a köpenyed,
hogy majd a bálba menj,
tündér-bálba menj.
Aludj kicsikém!
Aludj kicsikém, aludj,
már alszik a réten
összebújva a nyáj,
alszik minden csöndesen,
csak egy kis patak sírdogál:
anyja, a tenger messze van,
de én itt vagyok, ne félj.
Aludj kicsikém!
Forrás: Lélektől lélekig
Az ember így negyven felé már belátja,
erénye talán nincs is, csupán hibája,
tudja, megcsalta szerelme, barátja,
s egyedül van, mint egy sarki jéghegy,
többé nem lesz szállása új szenvedélynek.
Szinte észre sem vette, elmúlt az élet.
Sajnos nem adatik újabb lehetőség,
nem másítható meg a múlt, s a jövő még
úgy sem, nem tudni, csupán sejteni, mit hoz,
egyre több fals hang vegyül a tiszta hanghoz.
Eltűnődik olykor az ember, nem érti,
a gyerekkor még mindig miért kísérti?
Saját arcát fiáéban újra látja,
szereti őt, a magzatát, a barátja,
olykor mégis mintha ádáz ellensége
volna, az dühíti tán, hogy a helyére
lép, hogy felesleges, azt mutatja máris?
A semmi sivatagában kis oázis
a lét, zöldellő fák közt buzog a forrás,
tikkasztó szomjadat oltanád, amikor más
szomjas félretaszít, mert ő az erősebb,
szemében picike zárvány lesz belőled.
Az ember így negyven felé már megérti:
nem biztos, hogy értelmetlen, mert nem érti,
elég tapasztalt, s bölcs ahhoz, hogy belássa,
legjobb ha, ami kincse volt, azt kiássa,
– hiszen csak az marad meg, amit másnak ad –
mielőtt a recsegő tető rászakad.
Forrás: Lélektől lélekig
Lurkó, merre kószálsz
melyik csillagon?
Hol lehetsz? A vándor
szelet faggatom.
Bárcsak fölbukkanna
szöszke szép fejed
megláthatnám újra
akit szeretek.
Azt mondanám akkor…
Mit is mondanék?
Nem tudom, csak érzem
ragyogna az ég.
Mint a kiscsikó
úgy ugrálna szívem
még álomnak is szép
hát el sem hiszem.
Forrás: Lélektől lélekig
mi már nem vagyunk
csak te vagy és én vagyok
a seb a másikon
Forrás: Lélektől lélekig
Lennél-e béka,
sás tövén,
nád tövén?
Föléd hajolna
nyári éj,
őszi éj
Ragyogna néked
csillag és
telihold
Elfelejtenéd
örökre
ami volt –
Vágytál-e lenni csillag, valaha,
Kinek a tükre házak ablaka,
Ezüstös fénye anyja ősz haja –
Szárnya hiába, sosem ér haza
Forrás: index.hu / Kedvesch versek
