Címke: félelem

  • Bella István: Félelem

    Egyesegyedül a félhomályban.
    Rádió-hangverseny. Egyenes
    adás. Bach. Szólószonáta.
    Hirtelen megrezzenek, hátra
    kapom a fejem: miféle nesz ez?
    Valaki aprót köhint a hátam
    mögött.
    Vajon ki lehetett?
    Testemen kívül hallom szívemet.
    Betörő? Rabló? Gyilkos? – De – hála! –
    senki. Semmi.

    Csak a zene jár, a némaság virágórája.
    De a szoba nem akar kiszínesedni.
    Majd mint villám: a hangverseny árnya:
    ott, akkor köhögött az, aki bárha
    van, nekem nincs, nem is volt, nem is lesz
    és mégis, örökké így fog megjelenni,
    jelezve lenni.

    Úristen! De nehéz is, ami nincs,
    örökre észrevenni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Behunyt szemmel

    Jó annak, ki nem borzad el,
    midőn sebet lát, vérbefeslő
    borzalmat, – ott terem, ha kell,
    balesetnél mindig az első,
    nyitott szemekkel néz a holtak
    nyitott szemébe s míg haladt,
    szemei mindig nyitva voltak,
    mint jó úszóé víz alatt.

    Én félek. Fázó gyengeségem
    szemet huny minden rossz előtt,
    de nem irigyli az erőt,
    mert így, csak így tud szólni szépen,
    mint a remegő idegű,
    finom, kijátszott hegedű.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Árnykép

    nagy riadalom támad
    az árnyékok hivatalában
    ha tudomásukra jut
    hogy van aki még mindig
    nem ijed meg a
    tulajdon árnyékától

    összedugják a fejüket
    és egyhangúlag
    megvonják a gyanúsított
    tulajdon árnyékát

    majd idő teltével
    kettőzött árnyékkal
    látják el

    kezdetét veszi a szorongás
    mely lassacskán
    rettegéssé fajul

    még a tulajdon árnyékomat
    is követik
    motyogja a boldogtalan
    sejtve-sejtvén
    hogy a sajátjának vélt
    árnyéka sem az övé

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: A gyerekszemű élet-tavon

    Eveztem én az élet kék taván.
    (Remegtem éles alkonyatkor egyszer,
    Mivelhogy nincsen semmi kabbalám

    S de furcsa állat a magános ember,
    Szeretne látni büszke partokat
    S kilépni egyre soha-soha nem mer,

    Csak messziről tár kapzsi karokat.)
    A víz pihent s gondoltam nagy kevélyet
    (Avar királyfi volt a gondolat):

    Pihen alattam a tajtékos élet,
    Egy vén öreg a parton gödröt ás:
    (Gyerekszem volt, de mélye feketéllett)

    Riassza fel hát könnytelen csapás!
    Az ingó lécen bátoran megálltam
    S elém bukkant a vízi-óriás.

    Ajkát tartotta. Remegett az állam:
    Ha csókolom, a vérem nem hevül.
    (A partok égtek rőtszakállú lángban.)

    Aztán eltűnt, otthagyva egyedül.
    S én még sokáig megkövülve vártam
    S úgy vert valami itt bennem, belül.

    1922. június

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Fodor Ákos: A félelem dalai

    Vigyázva számolja ujjait
    a fűszálakat négyszögbe rakja
    kérdezget
    és közben édes tejre gondol
    leguggol
    arcát elrejti titkolón
    vigyázva számolja ujjait
    sötét szobában
    megindulnak a tárgyak
    lépnek
    lépnek katonásan
    csak ő nem mer mozdulni
    nem mer
    sötét szobában
    testének meztelen szépségét
    ruháján keresztül
    meglátták idegen szemek
    piruló bőréről
    örökre el akar szabadulni
    a mindent látni engedő ruha
    várt
    hátha leveszi róla valaki
    akinek igazán megmutatná
    testének meztelen szépségét
    ifjú éveim fiatal fája
    évgyűrűk kúszva befonnak
    félek
    jaj félek
    engem is megvár a halál
    széles kapukat tárok
    hogy mindent befogadjak
    ha kéritek
    kincsemet elosztom
    mindent nektek adok
    csak engem hagyjatok meg
    önmagamnak

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rákos Sándor: Önarckép

    1953–1964

    Madárnak kellett volna lennem.
                        és elröppennem
    De kő vagyok, ólommal erezett.
                        Ólomszárnyon lebegek.

    *

    A mézem is – darázsgyüjtötte méz.

    *

    Hiába intem magam bölcsességgel,
    hogy legyen elég a pillanat terhe,
    mikor egész multam s egész jövőm
    hegyes szögekkel a szívembe verve.

    *

    Bátrabban élj! Félelmeidet győzd le!
    Ilyen hős légy, ha nem lehetsz más!
    Mert alig van biztosabb erőforrás,
    mint a legyőzött félelem.

    *

    Meghajszolt állat, elbotlik a test,
    az értelem kibúvókat keres,
    de míg lendülne hajdan büszke szárnya,
    belátja már, úgyis minden hiába.

    *

    A pokol tornácára vettetett,
    helyük nem találó lelkek közé.
    Bűn nélkül mondtak rá ítéletet.
    Nem pörölt. Hagyta, hogy megkötözzék.

    *

    Vaskorban éltem. Éles pengék
    hasogatták födetlen mellemet.
    Bocsássatok meg, kik megöltetek –
    ha bocsánatos bűn a bűntelenség!

    *

    A soha-meg-nem-alkuvás
    dühét-gyönyörét
    karszti bokrok
    tőletek tanultam.

    *

    Elszántan, mivel minden perc utolsó,
    papírlapnak feszül a homlokom –
    így építem föl sorsomat soronként.

    *

    Az örökifjú, meztelen égbolt
    borul az ember vágyai fölé.

    *

    Szívemet már megigazítsd,
    félelmeimet elcsitítsd.
    Partodon, melyet béke csöndje mos,
    lehessek végre otthonos.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: Egyszer csak

    Egyszer csak egy éjszaka mozdul a fal,
    beleharsog a szívbe a csönd s a jaj kirepül.
    Megsajdul a borda, mögötte a bajra szokott
       dobogás is elül.
    Némán emelődik a test, csak a fal kiabál.
    S tudja a szív, a kéz, meg a száj, hogy ez itt a halál,
       a halál.
    Mint fegyházban a villany ha kacsint,
    tudják bent a rabok s tudja az őr odakint,
    hogy az áram mind egy testbe fut össze,
    hallgat a körte, a cellán árnyék szalad át,
    s érzik ilyenkor az őrök, a foglyok, a férgek a perzselt
       emberi hús szagát.

    Forrás: Arcanum

  • Szabó Lőrinc: Sötétség, holdfény

    Először fecskék, később denevérek
    hasogatták az estét; a hegy is
    függönyözte kék arcát és a nádas
    eldajkálta a síró szeleket.
    Jött a sötétség… Reszkető keze
    megtapogatta kunyhóm falait,
    nagy árnyakat bontott ki és bemászott
    udvaromra a keritésen át.
    Ott megpihent; aztán anyagtalan
    testével óvatosan eltakarta
    az ablakokat, a kereszteket,
    s hogy megmérgezze csillogó vizét,
    vén kutunkba is leereszkedett…
    Már félni kezdtem; de a hegytetőkön
    előgurult a Hold… S ím: a halott-
    fehér fényben fekete bivalyok
    ballagtak át a szétfolyó mezőkön.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Gizgaz

    Fű van. Nappal meg éjszaka.
    Tegnap valaki azt mondta: „gyere,
    gyere ide”, s én odamentem,
    haladva a gizgazos talajon.

    Éjszaka félek. De a reggel
    még akkor is melenget és lebegtet,
    ha szótlanul és mozdulatlanul fekszem.

    Ruhám puha és ismerős.
    De ruha nélkül
    fázom és parányi vagyok.

    Ha vezetnek, biztosan járok.
    Egyedül bizonytalanul.
    Mégis ilyenkor szinte röpülök,
    ha félek is, hogy elveszek a fűben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Parancs János: Szobában

    Szobámban ülök, börtönömben. Nézem a falat.
    A csörömpölő rezgést figyelem, a szív verését.
    Higgadt vagyok és éber, mint a ragadozó vadak.
    Nemhogy aludnék, hagynám a reménykedést;
    mondanék igent, vagy mondanék nemet.
    Ha bátrabb lennék, ha lépnék egyre tovább,
    mit nyernék, ha ölni mernék?

    Apály és dagály: az értelem mint inga leng.
    Átzúg a rettegés a testemen. Az évek
    hordalék kincse feslő, színes kacat:
    végig hadartam a halálomat,
    s most a szív ernyedt, cselekedni gyáva.
    Menekítő közöny hív; a beleket a félelem rázza.

    Meddig reménykedem még, s mit remél a lélek?
    Ha izzó tűzben elenyészem, beismerem majd a vereségem?

    Az idők mélyén sarjad a törvény:
    dárdáit a nap az oldalamba vágja,
    s lebukom mint lőtt madár, a nemlét kosarába.
    Menekvő lelkem nem kell senkinek;
    nincs mi összefogná szétnyílt testemet,
    s nem marad csak a bódult csönd utánam.

    Ülök a szobámban; nézem a falat.
    Várom míg végigég a cigaretta;
    aztán fekszem majd hanyatt.
    Egyedül; most már mindig csak magam;
    úgy mint letört ág, vagy mint halott madár.
    Nincs bennem harag, megbánás, csak fáradt vagyok;
    s tudom, mi miért, és tudom, kire mi vár.
    Mért lennék gyáva? Érted is viselem a gyászt.

    Összegyűlt bennem a múlt szemete, lucska;
    nem tudok nem emlékezni: a gyalázat visszafáj.
    Huszonöt éve élek, azóta szédít a halál.

    Nem láttam csak a pusztulást,
    nem láttam soha mást.
    Mi végre születtem?
    Mit ért a lázadás?
    Az emberek közt tehetetlen voltam;
    egyetlen hangot nem tudtam adni másnak.
    Nem értettem meg senkit és semmit;
    mi haszna hát a zokogásnak?

    Íme az újabb vereség, ami egy bolondnak kijár:
    szánakozó elismerés, gúnyos mosoly, jó tanács.
    A szégyen mardos: miért is szerettelek?
    Látom még mint moccan az éj, oszlik a képtelen látomás.

    Ülök a szobámban; nézem a falat.
    A mohó idő csattog, húst tépnek a fogak.
    Nincs remény: csalok, vagy elpusztítanak.
    A fájdalomtól lüktet a szem:
    hűségem is hasztalan.

    S mégis élni szeretnék;
    lucsokban, vérben is, ha más már nem maradt.
    Torkomból még bugyborékolva föl-föltör a dal,
    és várok, és nem adhatom meg magam;
    bár csöndes az éjszaka, és néma a kinti világ.

    Forrás: Parancs János versei.