Címke: fiatalság

  • József Attila – Mikor az uccán átment a kedves

    Mikor az uccán átment a kedves,
    galambok ültek a verebekhez.

    Mikor gyöngéden járdára lépett,
    édes bokája derengve fénylett.

    Mikor a válla picikét rándult,
    egy kis fiúcska utána bámult.

    Lebegve lépett – már gyúlt a villany,
    s kedvükre nézték, csodálták vígan.

    És ránevettek, senki se bánta,
    hogy ő a szívem gyökere-ága.

    Akit ringattam vigyázva, ölben,
    óh, hogy aggódtam – elveszik tőlem!

    De begyes kedvük szívemre rászállt,
    letörte ott az irígy virágszált.

    És ment a kedves, szépen, derűsen,
    karcsú szél hajlott utána hűsen!

    1925. jún. / 1928

    Forrás: Szívzuhogás

  • Ady Endre – Most követellek magamnak

    Ereimben boldog tüzek szaladnak,
    harsány szívvel követellek magamnak,
    mint régen-régen:
    az egy-igaz Fiatalság nevében.

    Már nincs joga állott, tegnapi könnynek,
    sorsunk fölött csak sorsunk, aki dönthet,
    s már nem rivallnak
    halál-sikolyos félszek és tilalmak.

    Kedved ha másult, már hiába másult,
    tartom szíved úgy, ahogyan reám hullt
    vérbe-vesződve,
    sorsához nőve és sorsába nőve.

    Vágynak bűn volt, de itt vagy s ez valóság,
    s a valóság mindig a legfőbb jóság,
    se bűn, se szégyen:
    az egy-igaz Fiatalság nevében.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Juhász Gyula: Első szerelem

    Egész szerelmem annyi volt csak:
    Hogy láttalak, szemedbe néztem,
    Egy mosolygásod volt csak minden,
    De nekem elég volt egészen.

    És én úgy őrzöm e mosolygást,
    Miként a napsugárt a tenger,
    Elrejtve mélyen, szomorúan
    És – végtelen nagy szerelemmel.


    Forrás: Szívzuhogás – Szerelmes versek antológiája

  • Kosztolányi Dezső: Rózsa

    Egy régi név kiált az életemben,
    egy régi lány, kiről nem énekeltem,
    kinek a szívem rég adósa volt,
    ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.

    Diákkoromban mentem hozzá néha,
    az árvalányhoz, én, kezdő poéta,
    megbújtam nála a dívánsarokba,
    és ámbratestét néztem szívdobogva.

    Ó csipke-szoknya! Illat! Mézes esték!
    Ó tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!
    Ó kisdiák, ki andalogva ballag,
    s nyakkendője egy vékony sárga szalag!

    Üllői-út! Bolondság! Régi tájak!
    Eltűntek egyszer! és most újra fájnak!
    Ó lány, kinek sokkal vagyok adósa,
    hadd zengem őt most: rózsa, rózsa, rózsa.

    Hol vagy ma kedves? Jaj, hiába nézem
    az éjszakát, már eltakar egészen.
    Vadmacska-szemed zöld deleje ég-e?
    S nagy, furcsa szájad? Vagy már vége, vége?

    Forró fejed bután födi a föld el,
    s mint antik húgaid, repedt tükörrel
    és koszorúkkal fekszel mély koporsón
    a kásás elmúlás ágyában, olcsón?

    Nem tudni soha, hova száll a tündér,
    én sem tudom, hogy hova-merre tűntél,
    nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,
    míg verekedtél a sovány halállal.

    Valahol messze, a poros vidéken
    halnak meg ők, egy tompa este, régen,
    így mennek el, kik bennünket szeretnek,
    csak a szívünk marad itt, vén eretnek.

    De azt tudom, hogy jó volt, mint a tűzláng,
    mely téli fagykor melegítve tűz ránk,
    csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,
    akár egy cella, oly szűzi és árva.

    A hajsütővas égett szaga fojtón
    szállott köröttünk, és ruhája folyton
    száradt a székén meg az asztalán.
    Az élete: két arckép volt talán.

    Hogy mutogatta. Egyiken merengő,
    kislánykezében egy olcsó napernyő,
    a másikon, mint síró, árva démon –
    ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon –
    egy elhagyott padon ül, és mögötte
    egy élet rémlik a távoli ködbe.

    Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,
    múlt és jövő, akik egymásra leltünk,
    én, ki indultam, ő, ki lefelé ment,
    pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,
    ki elvetette aranyát-ezüstjét,
    csak szívta a rossz cigaretta füstjét,
    tündöklő jáspis-karjait kitárta,
    úgy vágyott innen egy regény-világba,
    a messzeségbe, messze-messze űrbe,
    s kis pille, a szobáját átrepülte.

    Mert táncosnő volt és Krakkóba táncolt,
    s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: A Romlás Virágai

    Ragadtak rám a nyelvek. A latin
    rég hozta a franciát, s így megint
    új ablakokkal tárult a világ.
    Hogy kígyót-békát, dekadenciát
    s annyi Baudelaire!-t olvastak Adyra,
    kíváncsivá tett: milyen hát az a
    párizsi költő-szörnyeteg, aki
    annyi zsenit meg tudott rontani?
    Háború volt, ritka a francia
    könyv, pláne a modern vers! Így, mikor
    Oláh Gábor hallotta Palitól
    – Kardostól – hogy egy vasutas fia
    Debrecenben min töri a fejét
    s kölcsönadta a maga Baudelaire-ét,
    a beszerezhetetlent: repeső
    kézzel rögtön papírt vettem elő
    s körmölgetve vagy két hónapon át
    lemásoltam a teljes Fleurs du Mal-t.

    Forrás: DIA

  • Ady Endre: IFJÚ SZÍVEKBEN ÉLEK

    Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
    Hiába törnek életemre
    Vén huncutok és gonosz ostobák,
    Mert életem millió gyökerű.

    Szent lázadások, vágyak s ifju hitek
    Örökös urának maradni:
    Nem adatik meg ez mindenkinek,
    Csak aki véres, igaz életű.

    Igen, én élni s hóditani fogok
    Egy fájdalmas, nagy élet jussán,
    Nem ér föl már szitkozódás, piszok:
    Lyányok s ifjak szivei védenek.

    Örök virágzás sorsa már az enyém,
    Hiába törnek életemre,
    Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,
    De virágzás, de Élet és örök.

  • Ady Endre: Most követellek magamnak

    Ereimben boldog tüzek szaladnak,
    Harsány szívvel követellek magamnak,
    Mint régen-régen:
    Az egy-igaz Fiatalság nevében.

    Már nincs joga állott, tegnapi könnynek,
    Sorsunk fölött csak sorsunk, aki dönthet
    S már nem rivallnak
    Halál-sikolyos félszek és tilalmak.

    Kedved ha másult, már hiába másult,
    Tartom szived úgy, ahogyan reám hullt
    Vérbe-vesződve,
    Sorsához nőve és sorsába nőve.

    Vágynak bűn volt, de itt vagy s ez valóság
    S a valóság mindig a legfőbb jóság,
    Se bűn, se szégyen:
    Az egy-igaz Fiatalság nevében.


  • Szécsi Margit – Most búcsúzom az ifjúságtól

    Ájtatos madár fütyüli,
    barbár jóság minden hangjegy.
    Jön a tavasz, tündököl,
    csókoltat, de mégis elmegy.

    Négy fogacskám elhagyott
    s az ifjúság bölcs varázsa,
    ó négy márvány liliom,
    négy világtájat pusztulása.

    Bánatos virág-szivem
    fekete almát kuporgat.
    A cigányos alázat
    tündér álmaimra forrad.



  • Baranyi Ferenc: Ballada az elkényeztetett ifjúságról

    A múlt viharát – gyakran csontig-ázván –
    kiállni néktek nem volt egyszerű,
    de a jövőt nekünk is csak szivárvány
    jelzi ma még – odébb még a derű.
    Szívünk komoly, ha nem is keserű.
    Bár jó nekünk: vihar többé nem üldöz,
    de lám, még a mi helyzetünk sem üdvös.
    S kik a viharban sérülést szereztek:
    úton-útfélen azt vágják fejünkhöz,
    hogy mi vagyunk az elkényeztetettek.

    Való igaz: a múlttal összevetni
    nevetség volna ezt a kort ma már,
    (hisz nem bolond máié után epedni
    kit asztalához rántottcsirke vár!).
    S ha ajtónkon a gond is be-bejár?
    Panaszunk illetlen, rendellenes.
    (Ne duzzogjon, ha kozmás a leves
    olyan, ki kész ebédhez érkezett meg …)
    Tőlünk csak a hurrá természetes,
    mert mi vagyunk az elkényeztetettek.

    A nősüléssel évekig kivárunk,
    pártában fogy aránk legszebb kora,
    s ha végre a lányt elvesszük: lakásunk
    tengernyi pénzért vízcseppnyi szoba.
    Nem szülhet asszonyunk, mert nincs hova.
    Szűk lett – miként kinőtt kabát – a város,
    sok cérna kell még az újjávarráshoz,
    mi értjük ezt: lakbért adunk s türelmet.
    De hiába is mennénk a tanácshoz,
    mert mi vagyunk az elkényeztetettek.

    (Már hallom is a tenger ellenérvet:
    „mi is így kezdtük”, „kis ügyek a még
    erőnk-nyelő mammut-gondokhoz képest”,
    „nagyon igényes ez a nemzedék”.
    Hűha, de pontos, helytálló beszéd!
    De mért szabály, hogy úgy kezdjük, miként ti?
    Csak élőbbről lehet előbbre lépni,
    s – ha nem piszkálna gondja „kis ügyeknek” –
    több nagy munkával tudnánk szembenézni
    s akkor se lennénk „elkényeztetettek.”)

    Tizenhét évig töltöttük serényen
    tudás-borral – kikénezett fejünk,
    s nagy polcra téve néhol még kevélyen
    üres hordófej kong ukázt nekünk.
    (Nem lenne lassan helyén a helyünk?)

    A világosság egyidős a renddel:
    tizenhét éves. Aszú-értelemmel
    volt hát idő betelni minden fejnek.
    Ám kit sokszor leszóltak – szólni restell…
    (Ja, mi vagyunk az elkényeztetettek!)

    Herceg, nincs nálunk hívebb katonád itt,
    e had bársony-sátorlapot nem áhít,
    jól tudjuk: harca tenger még a rendnek.
    Csak ne halljuk dobhártya-szakadásig,
    hogy mi vagyunk az elkényeztetettek…

  • Heltai Jenő: Dal a megvénülésről

    Ma még az édes fiatalság
    Egy-egy sebünket behegeszti,
    De már a vénség jő sötéten
    S a szárnyát bontogatni kezdi.

    Ma még csalódunk és felejtünk,
    És új gyönyört kínál a másnap,
    Holnap már szürkülő fejünket
    Nekiadjuk a meghalásnak.

    Hogy édes vón örökkön élni,
    Divatját múlta ez a dal rég,
    De fáj, hogy elpusztul a testünk,
    Mikor a szívünk fiatal még.

    Boldog, aki ifjan, delin még,
    Iszik utolsót a pohárbul,
    Ifjan lop egy utolsó csókot
    A szeretője ajakárul.

    Boldog, aki ifjan sóhajtja
    Lelkét a legutolsó dalba,
    Boldog, akit ifjan, delin még,
    Fektet a sors a ravatalra.