https://verskucko.com

Címke: filozófia

  • Babits Mihály: A lírikus epilógja

    Csak én birok versemnek hőse lenni,
    első s utolsó mindenik dalomban:
    a mindenséget vágyom versbe venni,
    de még tovább magamnál nem jutottam.

    S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
    de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?
    Vak dióként dióban zárva lenni
    s törésre várni beh megundorodtam.

    Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
    csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –
    de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

    Én maradok: magam számára börtön,
    mert én vagyok az alany és a tárgy,
    jaj én vagyok az ómega s az alfa.

    Forrás: —

  • Wisława Szymborska: Atlantisz

    (Gergely Ágnes fordítása)

    Voltak, vagy mégsem voltak.
    A szigeten, vagy a szigeten sem.
    Az óceán volt, vagy nem az óceán volt,
    ami elnyelte őket, vagy nem.

    Akadt-e szerető szeretőre?
    Akadt-e harcostársra harcos?
    Minden megtörtént, semmi sem történt
    ott, vagy mégsem ott.

    Hét város meredt az égnek.
    Látta-e valaki?
    Örökké ott akartak állni.
    Hol a bizonyság?

    Nem találták fel a puskaport, nem.
    A puskaport feltalálták, igen.
    Valószínű. Kétségbevonható.

    Nem maradt róluk feljegyzés.
    Nem dobta ki őket se föld,
    se lég, se tűz, se víz.

    Nem őrzi őket se kő,
    sem esőcsepp.
    Nem tanultak meg pózba
    merevedni, jeladásra sem.

    Egy meteor lezuhant.
    Nem meteor.
    A tűzhányó kitört.
    Nem tűzhányó.

    Valaki valamit kiáltott.
    Senki semmit.

    Ezen a plusz mínusz Atlantiszon.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Romhányi József: Tücsökdal

    – Ön művész?! – fitymálta a tücsköt a hangya.
    – Hisz mint az ökörnyál, leng, lebeg a hangja.
    Dalában nyoma sincs vérmes szenvedélynak,
    sőt ha Ön szól, még az esti csend is mélyebb.
    Mily csekély eszköztár, mily szűk formakészlet!
    Csoda, hogy Ön mégis figyelemre késztet.

    Szólt a tücsök halkan:
    gondgyomláló dalban
    épp ez a művészet.

    Forrás: MEK – Szamárfül

  • Babits Mihály: Fekete ország

    Fekete országot álmodtam én,
    ahol minden fekete volt,
    minden fekete, de nem csak kívül:
    csontig, velőig fekete,
    fekete,
    fekete, fekete, fekete.

    Fekete ég és fekete tenger,
    fekete fák és fekete ház,
    fekete állat, fekete ember,
    fekete öröm, fekete gyász,
    fekete érc és fekete kő és
    fekete föld és fekete fák,
    fekete férfi, fekete nő és
    fekete, fekete, fekete világ.

    Áshatod íme, vághatod egyre
    az anyagot, mely lusta, tömör,
    fekete földbe, fekete hegybe
    csap csak a csáklyád, fúr be furód:
    s mélyre merítsd bár tintapatakját
    még feketébben árad, ömöl
    nézd a fű magját, nézd a fa makkját,
    gerle tojását, csíragolyót,
    fekete, fekete, fekete,
    fekete kelme s fekete elme,
    fekete arc és fekete gond,
    fekete ér és fekete vér és
    fekete velő és fekete csont.

    Más szín a napfény vendég-máza,
    a nap a színek piktora mind:
    fekete belül a földnek váza,
    nem a fény festi a fekete színt
    karcsú sugárecsetével
    nem:
    fekete az anyag rejtett lelke,
    jaj,
    fekete, fekete, fekete.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Székely János: Kétely

    (1962)

    Van értelme a képtelen malomnak,
    mely körülöttünk kattog konokul?
    Van értelme a fának és a lombnak,
    hogy újra s újra virágba borul?

    Van értelme az eleven csírának,
    mely átvonul a nemzedékeken?
    S hogy értelemmel próbáljuk lemérni
    az esztelent – van abban értelem?

    Van értelme loholni, futni annak,
    kit körbe hajszol egy komisz varázs?
    Van értelme leírni azt a verset,
    melyet nem olvas soha senki más?

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Szabó Lőrinc: Beszélgetés a tengerrel

    Reggel óta ülök a parton
    és nézem a hullámokat.
    Mint csendes őrült, szakadatlan
    fecseg a víz, nő és kicsap,
    aztán függönyként lezuhog
    a szirtről, ahol heverek,
    és rögtön új rohamra indul
    s játékát sohsem únja meg.

    Minden percben vagy tizenötször
    idehabzik a végtelen,
    sebezhetetlen ölelése
    ugrálva fut a köveken;
    mint az idő, oly óriás
    és oly puha az ereje,
    nézem és oly kicsi vagyok, hogy
    csak játszani tudok vele.

    Hát játsszunk tovább, moss körül,
    tenger, te hánykódó idő,
    lüktesd föl rám perceidet,
    örök-eleven temető;
    az óra reggelt és delet
    mér ki, tegnapot s holnapot:
    saját magadban ringva te
    az öröklétet mutatod.

    Játsszuk, öröklét, a halált!
    Szoktass a rosszhoz, játssz velem!
    Partodon már évezredek
    múltak el ép ily csendesen;
    múljék el ez az egy nap is,
    ez az egy ember, aki csak
    vendégnek jött most messziről
    és nézi hullámaidat.

    Játsszunk, élet, te óriás,
    örökkévaló őrület!
    Tolmács nélkül is értem én
    érthetetlen beszédedet:
    magamnak vendég, neked annyi, –
    neked még annyi sem vagyok…
    Egy őrült fecseg és a másik
    várja a lemenő napot.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Az irígység erdejében

    Dsuang Dszi mester erdejében ültem
     és szólt az egylábú virág:
    – Óh, százlábú, de jó neked! Te futhatsz,
     én állok s nem jutok tovább!

    Szólt a százlábú: – Irígyeld a kígyót:
     annyi lába sincs, mint neked,
    bordái mégis gyorsabban viszik, mint
     az én száz lábam engemet!

    A kígyó az ég kék szárnyára nézett:
     – Óh, szél, – mondta panaszosan –
    te játszva átsuhansz az óceánon,
     s én porban vonszolom magam!

    A szél rám nézett: – Látás, te legyőzöl,
     te szárnyatlan és testtelen! –
    – Mint engem a gondolat! – mondta búsan
     s lehúnyta pilláját a szem.

    A gondolat már válaszolni készült,
     de a szív megelőzte, és
    én felsírtam, hogy minden elégedetlen
     és harc és kétségbeesés; –

    és szólt Dsuang Dszi: – Hiába, ez a törvény,
     ez az irígység erdeje!
    Élj, küszködj s ne törődj vele, hogy élsz és
     halj meg és ne törődj vele!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma

    Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
    a mester, egy lepkére mutatott.
    – Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
    és most egy kicsit zavarban vagyok.

    – Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
    s a lepke vígan táncolt a napon,
    és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
    És felébredtem… És most nem tudom,

    most nem tudom, – folytatta eltűnődve, –
    mi az igazság, melyik lehetek:
    hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
    vagy a lepke álmodik engemet? –

    Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
    Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
    Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
    épp így hitte a maga igazát! –

    Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
    valami mégis megborzongatott,
    kétezer évig töprengtem azóta,
    de egyre bizonytalanabb vagyok,

    és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
    már azt, hogy minden kép és költemény,
    azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
    a lepke őt és mindhármunkat én.

  • Szabó Lőrinc: Három törvény

    I. Szeretet

    Meztelen húsból meztelenül
    dobott bennünket isten e szép
    világba, ahol
    már minden valakié. De az
    egyforma meztelenséggel
    mindenkinek
    egyforma jogot adott
    mindenre: első csodaként,
    örök csodaként, az érdekek
    zsúfolt tülekedésében is
    szeretet fogadja az új jövevényt,
    a gyermeket,
    isten folytatását, szeretet
    neveli, és
    ez a mennyei kezdet
    kíséri, mint
    emlék s remény,
    harcaiban a férfit, aki
    lassan beilleszkedik
    a közös munka üzemébe,
    ez az első szeretet
    ad erőt neki, mikor
    tipró erőkkel szembeszáll
    s az ős törvényt hirdeti: meztelen
    húsból meztelenül dobott
    világra mindenkit a sors! – szeretet
    kapcsol össze kicsit és
    legnagyobbat, szeretet,
    mégiscsak a megtagadhatatlan
    szeretet őrzi
    a rend egyensúlyát, szeretet
    dolgozik a javító
    idő szívében
    s éltetve az egymásután
    előhömpölygő nemzedékeket:
    tölgyből s ibolyából, millió
    ellentétből királyi erdőt
    épít a Szeretet.

    II. Szabadság

    Ne hirdessétek a szeretetet,
    a szeretet magánügy, és
    semmit sem ér, mert nem kötelez.
    Meztelen húsból meztelenül
    dobott bennünket isten e szép
    világba, – de itt
    már minden valakié és
    minden fű s állat a legfőbb
    törvényt követi:
    mindazt, amibe a nem-kért
    élet kerül, rabolni kell,
    valakitől
    munkával-ésszel
    elhódítani, hogy a különb
    erő diadalmas kezeivel
    a természet maga gyomlálja ki
    csenevész próbálkozásait.
    Ne hirdessétek a szeretetet:
    itt a sok önzés sok ereje őrzi
    az egyensúlyt, a rend nyugtalan
    nyugalmát, de nem a pusztuló
    kóróra büszke az erdő,
    hanem az alacsonyabb
    akaratok fölött
    roppant koronáját égbeölelő
    nagy tölgy zsenijére:
    az az ember az élet
    igazi fia,
    aki mer, az egyén, akit
    nem nyom el a zsúfolt érdekek
    tülekedése,
    hanem aki betölti
    rendeltetését,
    s ha pusztít is, volt joga rá,
    hiszen csak az ős
    törvényt példázza, melyet hasztalan
    cáfol a szeretet:
    Hirdessétek a szabad erőt,
    melyből mint kard és trombitaszó
    tör ki a Tett!

    III. Igazság

    Hazugság harsonája, bolond
    törvény a puszta erő
    e földön, ahová
    meztelen húsból meztelenül
    dobott bennünket az isten:
    itt már minden valakié,
    itt már az erőt is előre
    szétosztották, s az egyenlő
    meztelenséget azonnal
    megszünteti a pénz:
    páncéllal védi örökösét
    s a másikat sorsára bízza.
    Nincs itt szabadság s vak az erő:
    talán a haszontalan, becstelen
    gyomlálja ki
    bérelt kezekkel a jót, a nemest,
    s ki tudja, nem a fegyveres silány
    pusztít-e millió különbet?
    Ne hirdessétek hát az erőt,
    az akármilyen diadalt,
    hanem
    a sose-voltat,
    az eljövendőt,
    az eddig örökké csak bebörtönözött
    új vezért, aki új szeretet,
    az új vezért, aki új erő,
    az új vezért, aki majd
    szabaddá kényszeríti az
    emberek és
    népek örök-nagy versenyét:
    hirdessétek a Teljes Igazság
    istenét, aki átveszi az idő
    legmodernebb harceszközeit, és,
    soha vissza nem rettenve a
    rettenetestől, ágyúkkal is
    felszereli jóakaratát:
    hirdessétek a mindenkiért
    hadbaszálló világos erőt,
    amelynek ura
    elsöpri az irgalom
    laza rendjét, a véletlenek
    buta egyensúlyát,
    s vegye bár föl teremtő
    tisztaságára a pokol
    álarcát és égesse föl
    mindazt, ami
    szépet és jót tíz ezredév
    megalkotott: joga lesz
    rombolni, mert
    a felszabadított emberért
    ő újrakezdi az életet:
    és szent kard és szent trombitaszó
    csak úgy lehet, ha Érte küzd
    a szolga tett!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Mind-Egy

    I.
    Tízezer tornyom az égbe dobálom
    tízezer kéz vár rám odakint;
    mint erdő táborozok szívetekben, –
    útálom az Egyet, én vagyok a Mind.

    Tízezer út zuhog ki belőlem,
    lelkem szétpattan, tízezer sugár;
    és nyomorult testemben nem marad, csak
    a fénytelen s visszhangtalan halál.

    II.
    Tízezer út suhan össze bennem,
    színek lavinái mind belém ömlenek;
    ha akarom, meghal, ami kívülem van, –
    útálom a Mindet, én vagyok az Egy.

    Minden laza fényt magamba sűrítek,
    erők prizmája, tűzkard vagyok én,
    s így állok, fönt, fönt, rohanó magasban,
    legfelsőbb torony, tornyok tetején.

    Forrás: DIA