A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kísértet.
A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;
a férfié; minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.
A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga –
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
címkék között jár, mint egy patikában.
Hiába száll be földet és eget,
mindég semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik –
ha nők szeméből rá élet sugárzik.
A nő: mindennel pajtás, eleven
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedően fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan címkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.
Forrás: Lélektől lélekig
Az idő — ha van —
tágul-görbül, mint a tér:
mosttól mostig tart.
Forrás: Lélektől lélekig
Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.
Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.
Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.
Forrás: —
(Gergely Ágnes fordítása)
Voltak, vagy mégsem voltak.
A szigeten, vagy a szigeten sem.
Az óceán volt, vagy nem az óceán volt,
ami elnyelte őket, vagy nem.
Akadt-e szerető szeretőre?
Akadt-e harcostársra harcos?
Minden megtörtént, semmi sem történt
ott, vagy mégsem ott.
Hét város meredt az égnek.
Látta-e valaki?
Örökké ott akartak állni.
Hol a bizonyság?
Nem találták fel a puskaport, nem.
A puskaport feltalálták, igen.
Valószínű. Kétségbevonható.
Nem maradt róluk feljegyzés.
Nem dobta ki őket se föld,
se lég, se tűz, se víz.
Nem őrzi őket se kő,
sem esőcsepp.
Nem tanultak meg pózba
merevedni, jeladásra sem.
Egy meteor lezuhant.
Nem meteor.
A tűzhányó kitört.
Nem tűzhányó.
Valaki valamit kiáltott.
Senki semmit.
Ezen a plusz mínusz Atlantiszon.
Forrás: Magyarul Bábelben
– Ön művész?! – fitymálta a tücsköt a hangya.
– Hisz mint az ökörnyál, leng, lebeg a hangja.
Dalában nyoma sincs vérmes szenvedélynak,
sőt ha Ön szól, még az esti csend is mélyebb.
Mily csekély eszköztár, mily szűk formakészlet!
Csoda, hogy Ön mégis figyelemre késztet.
Szólt a tücsök halkan:
gondgyomláló dalban
épp ez a művészet.
Forrás: MEK – Szamárfül
Fekete országot álmodtam én,
ahol minden fekete volt,
minden fekete, de nem csak kívül:
csontig, velőig fekete,
fekete,
fekete, fekete, fekete.
Fekete ég és fekete tenger,
fekete fák és fekete ház,
fekete állat, fekete ember,
fekete öröm, fekete gyász,
fekete érc és fekete kő és
fekete föld és fekete fák,
fekete férfi, fekete nő és
fekete, fekete, fekete világ.
Áshatod íme, vághatod egyre
az anyagot, mely lusta, tömör,
fekete földbe, fekete hegybe
csap csak a csáklyád, fúr be furód:
s mélyre merítsd bár tintapatakját
még feketébben árad, ömöl
nézd a fű magját, nézd a fa makkját,
gerle tojását, csíragolyót,
fekete, fekete, fekete,
fekete kelme s fekete elme,
fekete arc és fekete gond,
fekete ér és fekete vér és
fekete velő és fekete csont.
Más szín a napfény vendég-máza,
a nap a színek piktora mind:
fekete belül a földnek váza,
nem a fény festi a fekete színt
karcsú sugárecsetével
nem:
fekete az anyag rejtett lelke,
jaj,
fekete, fekete, fekete.
Forrás: magyar-versek.hu
(1962)
Van értelme a képtelen malomnak,
mely körülöttünk kattog konokul?
Van értelme a fának és a lombnak,
hogy újra s újra virágba borul?
Van értelme az eleven csírának,
mely átvonul a nemzedékeken?
S hogy értelemmel próbáljuk lemérni
az esztelent – van abban értelem?
Van értelme loholni, futni annak,
kit körbe hajszol egy komisz varázs?
Van értelme leírni azt a verset,
melyet nem olvas soha senki más?
Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek
Reggel óta ülök a parton
és nézem a hullámokat.
Mint csendes őrült, szakadatlan
fecseg a víz, nő és kicsap,
aztán függönyként lezuhog
a szirtről, ahol heverek,
és rögtön új rohamra indul
s játékát sohsem únja meg.
Minden percben vagy tizenötször
idehabzik a végtelen,
sebezhetetlen ölelése
ugrálva fut a köveken;
mint az idő, oly óriás
és oly puha az ereje,
nézem és oly kicsi vagyok, hogy
csak játszani tudok vele.
Hát játsszunk tovább, moss körül,
tenger, te hánykódó idő,
lüktesd föl rám perceidet,
örök-eleven temető;
az óra reggelt és delet
mér ki, tegnapot s holnapot:
saját magadban ringva te
az öröklétet mutatod.
Játsszuk, öröklét, a halált!
Szoktass a rosszhoz, játssz velem!
Partodon már évezredek
múltak el ép ily csendesen;
múljék el ez az egy nap is,
ez az egy ember, aki csak
vendégnek jött most messziről
és nézi hullámaidat.
Játsszunk, élet, te óriás,
örökkévaló őrület!
Tolmács nélkül is értem én
érthetetlen beszédedet:
magamnak vendég, neked annyi, –
neked még annyi sem vagyok…
Egy őrült fecseg és a másik
várja a lemenő napot.
Forrás: DIA
Dsuang Dszi mester erdejében ültem
és szólt az egylábú virág:
– Óh, százlábú, de jó neked! Te futhatsz,
én állok s nem jutok tovább!
Szólt a százlábú: – Irígyeld a kígyót:
annyi lába sincs, mint neked,
bordái mégis gyorsabban viszik, mint
az én száz lábam engemet!
A kígyó az ég kék szárnyára nézett:
– Óh, szél, – mondta panaszosan –
te játszva átsuhansz az óceánon,
s én porban vonszolom magam!
A szél rám nézett: – Látás, te legyőzöl,
te szárnyatlan és testtelen! –
– Mint engem a gondolat! – mondta búsan
s lehúnyta pilláját a szem.
A gondolat már válaszolni készült,
de a szív megelőzte, és
én felsírtam, hogy minden elégedetlen
és harc és kétségbeesés; –
és szólt Dsuang Dszi: – Hiába, ez a törvény,
ez az irígység erdeje!
Élj, küszködj s ne törődj vele, hogy élsz és
halj meg és ne törődj vele!
Forrás: DIA
