https://verskucko.com

Címke: filozófia

  • Babits Mihály: Isten fogai közt

        Olyan az én lelkem, mint egy különös gyümölcs, mely lassankint
    mind ízét és zamatát kiadja valamely óriásnak marcangoló fogai közt.
    És néha úgy tűnik föl, hogy ezek igazi fogak. Amikor Erdélyben
    bolyongtam, havasalji sötét városkában, és kiértem a sziklás
    emelkedéshez, szemben a havassal – fehér sziklák voltak, magányos
    fehér sziklák, egészen kívül a városon – olyan szomorú – – semmit
    sem lehetett már látni ott, semmi elevent, csak ezeket a köveket, és
    lentebb a vörös és kopár agyagot, és fönt az égen a felhőket, amelyek
    alkonyra mintha lejjebb ereszkedtek volna – nehéz és darabos,
    töredezett fehér, masszív felhők voltak. Hidegek voltak a felhők,
    – minden hideg és kopár – minden oly ásványi, minden élettelen
    – a föld, a sziklák, és ott fenn az ég is, a tömör felhők, fehéren,
    mondom, beágyazva az alkony messzebb pirosába. A város, az élet,
    nagyon messze volt és nagyon semmi volt már, jelentéktelen kis sebe
    a földnek, elveszve, minden mögött. Itt magam voltam melegen eleven,
    hideg sziklák és hideg felhők között, kis kegyelem-résben, tornyosodó
    föld és sűrű ég közt. Lecsukló sűrű ég közt – mert szinte már rám
    estek a felhők. Ó, milyen csöpp kis reszkető élet voltam a végtelenben!
    És rám csuklott a sűrű, hideg ég. Közelebb jött darabos, fehér
    felhőivel, mint óriási fehér fogakkal, az alkony piros foghúsából.
    Ó borzalom! lenn a fehér sziklák is nagy fogak voltak, a vörhenyes
    föld puha foghúsában. Egy óriásnak idomtalan, tördelt fogain jártam
    én! Ó borzalom! a szikla emelkedett, és a felhő jött lefelé. Csöpp
    meleg élet, két nagy hideg fogsor között álltam. Puhán a kemény
    sziklán. És jött a felhő, jött az alkonypír. A fehér fogak közeledtek!
    A piros foghús mozgott! Csöpp kis meleg húsfalat, reszkettem.

        Ó boldog nagy fogak, ki fogai vagytok, – akik közt örökké
    vergődik a keserves Élet? Ide-oda lökődünk, apró falatok, az iszonyú
    Szájban, míg elporladunk a piros foghús közt. Mi ez a nagy Közöny, az
    Élettelen, aki az Életet rágja? Ó borzasztó Shiva! vagy élet vagy te
    is, vad és meleg élet; s csak fogaid hidegek, óriási Őrölő? Engem a
    fogak hidegsége kísért; és megdöbbenek magunkon, vakmerők, kik e vak
    fogakból házakat faragunk magunknak.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ecsedi Éva: Rés a pajzson

    „…s ha még hiszel a lélek tisztaságában, igen, akkor önnön lelki tisztaságod patyolat fehér, soha ne sározd be hát, gonosz kísértés ne fesse feketére színes álmaid mosolyát…”
    (saját gondolat, hogy a tárgytól eltérjek kissé)

    - Az idő kérdése állandó, mindenható? Múlik, vagy csupán egyhelyben áll?  
    Létező görbülete hajlik-e a térbe, s a végeláthatatlan messzeségbe belevész-e a fényes reménysugár?  
    - Fekete lyukakba belecsorog-e, vagy kikerüli, s elnyelve karaván utat, magába szippantva, mindent felfalva tovább halad? Érintve képzőt és képzettet apró atom darabkákat kettéhasítva éreztet?  
    - A tér, lét-nem lét közé szorulva vajúdik anyagot és szellemet? Vajh, a teremtett erő rá milyen hatással lehet? Fáj-e a szülőcsatorna szorítása? Van e fény odaát? Vár-e ott a távolban ígéretes délibáb? S midőn leáldozik a nap, s a sötét elrabolja a fényeket, jönnek-e mond, jönnek-e felmentő seregek?  
    - Megmentik-e lelkünk üdvét, vagy hitünk örökre odavész? Nyílik-e még nekünk virág, vagy egyszerűen véget ér a halállal a világ, - ezt, mondd, felfogja-e a józanész?...  - Sok kérdés merül fel, még sincs rájuk felelet. Csak az idő halad, megsokszorozva a nem létező tereket.  
    Lehet, csupán képzeletünk játszik velünk, s nincs is semmi, álmodjuk az életet, vagy pedig, főszerepet kaptunk, s játszunk mindenek felett.

    Teremtőnk, egy egyszemélyes moziban ül, a fantasztikus filmeket szereti, a vetítés folyamatos, korhatár nélkül
    a bejáratnál pedig tábla hirdeti…

    TELTHÁZ!
    MINDEN JEGY ELKELT!
    A MOZIT KIBÉRELTE AZ ISTENSÉG.

    - kólát, pattogatott kukoricát, perecet tessék!!!!  Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Rövid versek

    Háború

    Isten sírni tanul.

    Egy gyakorlat

    (mindennapi teszt-kérdés/2.)

    Magadtól kérdezd:
    ajtód azért fontos-e,
    hogy zárd? vagy, hogy nyisd?

    Ecce homo

    Gyanúba fogjuk a Tökéletest
    és magyarázgatjuk az elfogadhatatlant.

    Axióma

    Bizakodj – lévén
    helyzetünk mindenkor a
    l e g pillanatnyibb.

    Xénia

    Adj, adj és még adj! Gátlás nélkül, mohón,
    ahogy szeretkezel, adj, ahogy napozol:
    nem tudva, mért vagy, ki vagy, kié s hol vagy!
    Ma add, mit kaptál. Hamispénz a “holnap”.

    Weimari emlékkönyv-lap

    Az élet úgyis mondja önmagát;
    rohan a rohanás, árkon-bokron át.

    • Ám, ha a Világ szólalhat meg benned:
      állj meg. Hajts fejet. Hangjának adj nyelvet.

    Levél vagyok. Zárt küldemény.
    Dolgom: hogy kézbesítsem.

    • Ha föltépném, sem érteném:
      Istennek írta Isten.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wisława Szymborska: Néhány szó a lélekről

    Van lelkünk, van.
    Ám egyikünknek sincs folyton-folyvást
    és mindig.

    Nap nap után,
    esztendő esztendőre is
    eltelhet nélküle.

    Olykor csak a gyermekkor
    félelmeiben, rajongásában
    telepszik meg egy időre.
    Olykor csak a felismerésben,
    hogy megöregedtünk.

    Csak elvétve segédkezik
    olyan keserves tennivalóknál,
    mint bútorokat tologatni,
    bőröndöket cipelni vagy
    órákig gyalogolni egy szűk cipőben.

    Űrlapok kitöltésekor
    vagy húsdarálás idején
    rendszerint szabadnapos.

    Ezer beszélgetésünkből
    egyben ha részt vesz,
    és még ez sem törvényszerű,
    hiszen többre tartja a csendet.

    Ha testünk szaggatni kezd és kínozni,
    lopva távozik a szolgálatból.

    Válogatós fajta:
    nem szívesen lát minket tömegben,
    a fölényért vívott harcunktól és
    zavaros ügyeinktől a hideg kirázza.

    Az öröm s a bánat előtte
    nem két külön érzés.
    Csupán ha egybekapcsolódnak,
    lesz jelenvalóvá számunkra.

    Bátran számíthatunk rá,
    ha végképp elbizonytalanodtunk,
    és mindent tudni akarunk.

    Az anyagi világ tárgyai közül
    az ingaóra a kedvence és
    a tükör, mely akkor is szorgoskodik,
    ha senki felé nem pillant.

    Honnan toppan elő s faképnél
    mikor hagy ismét, nem árulja el –
    ám hogy megkérdezzük, feltétlen elvárja.

    Úgy fest tehát, hogy egyfelől
    szükségünk van rá,
    de valami okból neki is
    szüksége lehet ránk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Biegelbauer Pál: Érintés

    Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Könnyű a Napnak, mert nem kell szólnia ahhoz, hogy a pirkadat pírjával reményt öntsön a szívünkbe, sem a virág szirmán a harmatcseppnek, hogy parányi ékkőként beragyogja a lelkünket. Egyszerűen csak vannak, nem tesznek semmit, és létük csodája önmagunk csodájának felismeréséhez segít.

    Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. De mit tegyek, ha nem érinthetlek szellőként, sem friss forrásvízként, s nem vethetek rád óvó árnyékot, mint a dúslombú fa? Ember vagyok és fizikai valómban nem lehetek ott, ahol vagy, hogy megérintselek a tekintetemmel, a hangommal vagy a kinyújtott kezemmel. Lehet, hogy mire az érintésem eljut hozzád, a testem már régóta az enyészeté.
    Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak, és az érintéshez nincs más eszközöm, csak a szó. A szó, amely túl van a tér és idő határán, és a csendből forrásozik.

    Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Mert nem lehet szólni. Minden szó a teljességet töri darabokra. Csak a csend igaz. A csend a teljesség, a csend az időtlenség, a csend a változatlanság. Minden szó az időtlen teljességcsendből időt teremtő szárnyalással kél és ereszkedik vissza. A lét hullámverésének kiszakadt, elkülönült cseppjeként felragyogtatja a tengert és visszahull. Minden szó a teljesség gondolatszürke tükrének egy-egy cserépdarabkája. Minden szó az elveszett teljesség feletti fájdalom jajkiáltása. Minden szó hamis, mert az egészet részbesűrítetté, az időtlent időbeágyazottá, a változatlant változás-látszatúvá varázsolja.

    Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal. Mert minden szó igaz, benne a változatlan, időtlen teljesség az időben, a részben és a változóban nyilatkozik meg. Mert minden szó a csend szava, minden szó a csend törődése, minden szó a csend odaadottsága. Mert minden szó, teremtés. Minden szóban a teremtő csend és a teremtett szó eggyé válik. Minden szóban a teremtő és a teremtett eggyé válik. Ez az érintés teljesség. Minden szóban a teljesség van jelen.

    Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilágyi Domokos – Szerelem

    Megismertem a holnapot:
    terád hasonlított,
    terád, miránk –
    lobogott
    és nyugodt volt, mint a láng,
    – s mint a mi éjszakánk,
    amelyen megéreztük forró
    és röpítő és egybeforró
    embersorsunkat, a szerelmet,
    – én azt, hogy hiába ölellek,
    te azt, hogy hiába ölelsz,
    ha nincsen más, csak ez a perc,
    hogyha mögötte meg nem érzed
    és meg nem érzem az egészet,
    a szilárd anyagot,
    ami vagy és ami vagyok,
    és ami egy törvénybe fog
    bolygókkal és liliomokkal,
    tó méhében a teleholddal,
    vérrel, háborúval, örömmel,
    mindennel, ami volt az ember,
    és ami most s amivé válik,
    s amit születéstől halálig
    sejt és tud és tesz,
    mit hozzáad a léthez,
    hogy életté váljék, hogy a rend
    kormányozza a végtelent,
    az értelem, amely szavak
    nélkül is szól, és sejtet sejtre rak
    agyunkban –

    a holnapról akartam szólni,
    a holnapról, mely már valódi,
    mert fölismert s el nem téveszthető,
    tiszta, elérhető,
    mint a friss levegő –

    igen, a holnapról akartam szólni,
    s szóltam a szerelemről, szerelmünkről, hiszen
    ő éreztette meg velem,
    milyen lesz:
    szívem szelídítette a boldogsághoz, rendhez –

    – – – – – – – – – – – – – – – – – –

    és akkor, amint ránk hajnalodott,
    megpihent bennünk – új csókra gyűjtve erejét –
    a csók.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Fodor Ákos – Hitvallás

    (hommage à V. F.)

    A béke más, mint
    szünet, két háború közt;
    a Jó: nem rossz Rossz.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Weöres Sándor: Prae-existentia

    Isten gondol öröktől fogva téged,
    elméjében léted mint szikla áll.
    Mi ehhez mérve habfodornyi élted?
    és mit változtat rajtad a halál?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gérard de Nerval: Intés

    Ember, ne hidd, hogy csak magad gondolkodol
    világunkon, ahol mindenből zeng az élet!
    Erőket gyűrsz le s mégis szolgaság a béred
    s agyadra nem szorul a mindenség sehol.

    Az állatból hozzád szellemek ajka szól
    és mindegyik virág kibomlott szirmu lélek;
    az örök szerelem titkát őrzik a fémek;
    „érez minden dolog” s mind lényedig hatol.

    Félj: a világtalan fal szemmel tartja lépted, –
    igéket rejteget a holtnak hitt anyag:
    ne tartsd hát esztelen céljaid eszközének!

    A sötét lényekben istenek alszanak;
    s mint szem, mit héj s a pillák rejtve tartanak:
    szűz szellem ég a kő kemény kérge alatt!

    (Képes Géza fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gárdonyi Géza – Göngy volna

    – Gyöngy volna, de inkább gyémántnak vélhető.
    Nem gyémánt mégse: fénylőbb drágakő.
    Fénylőbb és tisztább, s gyémántnál keményebb.
    Mázsás pöröllyel sújts rá: belemélyed.
    Méreg nem fogja. Tűzben meg nem ég.
    Örök? valami ez a kicsiség.
    – Örök? Mi örök a nagy ég alatt?
    – A gondolat.

    Forrás: Lélektől lélekig