(1962)
Van értelme a képtelen malomnak,
mely körülöttünk kattog konokul?
Van értelme a fának és a lombnak,
hogy újra s újra virágba borul?
Van értelme az eleven csírának,
mely átvonul a nemzedékeken?
S hogy értelemmel próbáljuk lemérni
az esztelent – van abban értelem?
Van értelme loholni, futni annak,
kit körbe hajszol egy komisz varázs?
Van értelme leírni azt a verset,
melyet nem olvas soha senki más?
Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek
Reggel óta ülök a parton
és nézem a hullámokat.
Mint csendes őrült, szakadatlan
fecseg a víz, nő és kicsap,
aztán függönyként lezuhog
a szirtről, ahol heverek,
és rögtön új rohamra indul
s játékát sohsem únja meg.
Minden percben vagy tizenötször
idehabzik a végtelen,
sebezhetetlen ölelése
ugrálva fut a köveken;
mint az idő, oly óriás
és oly puha az ereje,
nézem és oly kicsi vagyok, hogy
csak játszani tudok vele.
Hát játsszunk tovább, moss körül,
tenger, te hánykódó idő,
lüktesd föl rám perceidet,
örök-eleven temető;
az óra reggelt és delet
mér ki, tegnapot s holnapot:
saját magadban ringva te
az öröklétet mutatod.
Játsszuk, öröklét, a halált!
Szoktass a rosszhoz, játssz velem!
Partodon már évezredek
múltak el ép ily csendesen;
múljék el ez az egy nap is,
ez az egy ember, aki csak
vendégnek jött most messziről
és nézi hullámaidat.
Játsszunk, élet, te óriás,
örökkévaló őrület!
Tolmács nélkül is értem én
érthetetlen beszédedet:
magamnak vendég, neked annyi, –
neked még annyi sem vagyok…
Egy őrült fecseg és a másik
várja a lemenő napot.
Forrás: DIA
Dsuang Dszi mester erdejében ültem
és szólt az egylábú virág:
– Óh, százlábú, de jó neked! Te futhatsz,
én állok s nem jutok tovább!
Szólt a százlábú: – Irígyeld a kígyót:
annyi lába sincs, mint neked,
bordái mégis gyorsabban viszik, mint
az én száz lábam engemet!
A kígyó az ég kék szárnyára nézett:
– Óh, szél, – mondta panaszosan –
te játszva átsuhansz az óceánon,
s én porban vonszolom magam!
A szél rám nézett: – Látás, te legyőzöl,
te szárnyatlan és testtelen! –
– Mint engem a gondolat! – mondta búsan
s lehúnyta pilláját a szem.
A gondolat már válaszolni készült,
de a szív megelőzte, és
én felsírtam, hogy minden elégedetlen
és harc és kétségbeesés; –
és szólt Dsuang Dszi: – Hiába, ez a törvény,
ez az irígység erdeje!
Élj, küszködj s ne törődj vele, hogy élsz és
halj meg és ne törődj vele!
Forrás: DIA
Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.
– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem… És most nem tudom,
most nem tudom, – folytatta eltűnődve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –
Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.
I. Szeretet
Meztelen húsból meztelenül
dobott bennünket isten e szép
világba, ahol
már minden valakié. De az
egyforma meztelenséggel
mindenkinek
egyforma jogot adott
mindenre: első csodaként,
örök csodaként, az érdekek
zsúfolt tülekedésében is
szeretet fogadja az új jövevényt,
a gyermeket,
isten folytatását, szeretet
neveli, és
ez a mennyei kezdet
kíséri, mint
emlék s remény,
harcaiban a férfit, aki
lassan beilleszkedik
a közös munka üzemébe,
ez az első szeretet
ad erőt neki, mikor
tipró erőkkel szembeszáll
s az ős törvényt hirdeti: meztelen
húsból meztelenül dobott
világra mindenkit a sors! – szeretet
kapcsol össze kicsit és
legnagyobbat, szeretet,
mégiscsak a megtagadhatatlan
szeretet őrzi
a rend egyensúlyát, szeretet
dolgozik a javító
idő szívében
s éltetve az egymásután
előhömpölygő nemzedékeket:
tölgyből s ibolyából, millió
ellentétből királyi erdőt
épít a Szeretet.
II. Szabadság
Ne hirdessétek a szeretetet,
a szeretet magánügy, és
semmit sem ér, mert nem kötelez.
Meztelen húsból meztelenül
dobott bennünket isten e szép
világba, – de itt
már minden valakié és
minden fű s állat a legfőbb
törvényt követi:
mindazt, amibe a nem-kért
élet kerül, rabolni kell,
valakitől
munkával-ésszel
elhódítani, hogy a különb
erő diadalmas kezeivel
a természet maga gyomlálja ki
csenevész próbálkozásait.
Ne hirdessétek a szeretetet:
itt a sok önzés sok ereje őrzi
az egyensúlyt, a rend nyugtalan
nyugalmát, de nem a pusztuló
kóróra büszke az erdő,
hanem az alacsonyabb
akaratok fölött
roppant koronáját égbeölelő
nagy tölgy zsenijére:
az az ember az élet
igazi fia,
aki mer, az egyén, akit
nem nyom el a zsúfolt érdekek
tülekedése,
hanem aki betölti
rendeltetését,
s ha pusztít is, volt joga rá,
hiszen csak az ős
törvényt példázza, melyet hasztalan
cáfol a szeretet:
Hirdessétek a szabad erőt,
melyből mint kard és trombitaszó
tör ki a Tett!
III. Igazság
Hazugság harsonája, bolond
törvény a puszta erő
e földön, ahová
meztelen húsból meztelenül
dobott bennünket az isten:
itt már minden valakié,
itt már az erőt is előre
szétosztották, s az egyenlő
meztelenséget azonnal
megszünteti a pénz:
páncéllal védi örökösét
s a másikat sorsára bízza.
Nincs itt szabadság s vak az erő:
talán a haszontalan, becstelen
gyomlálja ki
bérelt kezekkel a jót, a nemest,
s ki tudja, nem a fegyveres silány
pusztít-e millió különbet?
Ne hirdessétek hát az erőt,
az akármilyen diadalt,
hanem
a sose-voltat,
az eljövendőt,
az eddig örökké csak bebörtönözött
új vezért, aki új szeretet,
az új vezért, aki új erő,
az új vezért, aki majd
szabaddá kényszeríti az
emberek és
népek örök-nagy versenyét:
hirdessétek a Teljes Igazság
istenét, aki átveszi az idő
legmodernebb harceszközeit, és,
soha vissza nem rettenve a
rettenetestől, ágyúkkal is
felszereli jóakaratát:
hirdessétek a mindenkiért
hadbaszálló világos erőt,
amelynek ura
elsöpri az irgalom
laza rendjét, a véletlenek
buta egyensúlyát,
s vegye bár föl teremtő
tisztaságára a pokol
álarcát és égesse föl
mindazt, ami
szépet és jót tíz ezredév
megalkotott: joga lesz
rombolni, mert
a felszabadított emberért
ő újrakezdi az életet:
és szent kard és szent trombitaszó
csak úgy lehet, ha Érte küzd
a szolga tett!
Forrás: DIA
I.
Tízezer tornyom az égbe dobálom
tízezer kéz vár rám odakint;
mint erdő táborozok szívetekben, –
útálom az Egyet, én vagyok a Mind.
Tízezer út zuhog ki belőlem,
lelkem szétpattan, tízezer sugár;
és nyomorult testemben nem marad, csak
a fénytelen s visszhangtalan halál.
II.
Tízezer út suhan össze bennem,
színek lavinái mind belém ömlenek;
ha akarom, meghal, ami kívülem van, –
útálom a Mindet, én vagyok az Egy.
Minden laza fényt magamba sűrítek,
erők prizmája, tűzkard vagyok én,
s így állok, fönt, fönt, rohanó magasban,
legfelsőbb torony, tornyok tetején.
Forrás: DIA
Kalibán
Caliban: „…burn but his books.”
(Shakespeare)
Égesd el a könyveket, Kalibán!
Pusztítsd el őket! Mind! Szőrös kezed
fojtsa koromba gyémánt agyvelők
értelmetlen tündérjátékait!
Nincs szükség rájuk. Mit pöffeszkedik
az isteni tudás? Üzlet az is!
Az aljas élet szégyelli magát
és álarcot vesz fel és hisz neki.
Vén igazság, hencegtél eleget,
most pusztulj, te háromszor-becstelen
ábránd, ki még mindenkit mindenütt
kiszolgáltál! És ti is, szeretet
és jog, s aki csak vagytok, valahány!
Hiú hitek. S szépség, te pipere,
s te, lélek, silány pókháló, s ti, szók,
ti, szók, ti, képmutató istenek:
pusztuljatok mind-mind, hogy ezután
ne érezzünk, ne higgyünk s a remény
ne is kísértsen többé sohase!
Égesd el a könyveket, Kalibán!
Töröld le arcunkról az angyalok
arcának mimelt vonalait, és
legyen úr végre, aki úgyis úr,
legyen úr az egyetlen, az erő!
Égesd el a könyveket, Kalibán,
s kalapálj vassá, verj acélbelű
roppant szerkezetekké! Kalibán,
te másféle bölcs, benned is csodát
teremtett mérnököd, az élet ős
gépésze, a te szörnyű agyad a
bestia mindenség legigazabb
képletére kattogva működik, –
Kalibán, Kalibán, borzalmas és
bűvös hatalom, már csak te segítsz:
alakíts át iszonyú, fekete
óriásokká, reflektorszemű
szénevő gépekké, hogy amikor
elégeted a férges könyveket,
toronytestünkkel és csörömpölő
bokánkkal, árnyunkat a pusztulás
ingó egéig dobva, fenevad
kórusban táncoljunk máglyád előtt
és ne tudjuk még sajnálni se, hogy
soha többé nem leszünk emberek.
Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.
Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.
Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.
Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.
Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?
Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?
Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!
Forrás: MEK
Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,
S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja
A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye,
Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.
S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz
Szívemből míg felér bús ajkamra a sóhaj,
Vihar már nékik az, váratlan sodru vész,
S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.
Boldog, boldog hajók, vidám lengők a gazdag
Nyárvégi délután nyugalmas kék legén,
Tűrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat
A lomha óriás, hisz oly borús szegény.
Tűrjétek kedvesen, ha lelkének komor
Bányáiból a bú vihedere kereng fel,
Ti nem tudjátok azt, mily mondhatlan nyomor
Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy – ember!
Ti ringtok csendesen, s hűs, ezüst záporok
S a sűrű napsugár forró arany verése
Gond nélkül gazdagúló mélyetekig csorog,
Méz- s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése;
Ti súlyos, drága gyöngyként a hajnal harmatát
Gyüjtitek, s nem bolyongtok testetlen kincs után,
Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát
Az öntudat nem űz, a konok kapitány.
Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét
A kínok vasszöge szorítja össze testté,
S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét,
Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté,
Bár fájó szögeit már a létentúli lét
Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza:
A néma szirteken békén omolni szét
S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.
És hát a többiek?… a testvér-emberek,
E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák,
Kiket komisz vitorlák vagy bús vértengerek
Rettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák, –
Ó, a vér s könny modern özönvizébe vetve
Mily szörnyü sors a sok szegény emberhajóé:
Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se,
Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé.
Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon
Csak miriád virág szelíd sajkája leng:
Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,
Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,
Egy boldog remegés, és felpiheg sohajtva
A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!
S reszketve megnyilik egy lótusz szűzi ajka,
S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke.
Forrás: MEK
Ablakomban, szürke esten,
Üldögélek, semmi kedvem,
Munka nélkül, tétlenül
Sok, sok percem elrepül.
Porbelepte, satnya ágra,
Szirmasíró, bús virágra
Nézek némán, hidegen,
Árva sorsuk mit nekem!
Lelkem üres, puszta, fásult,
És a perc mindegyre száguld,
Míg egy sápadt alkonyon
Itt kell hagyni ablakom…
S a halál szól irgalommal:
„Ne vesződj már szívbajoddal,
Jégkezemmel szeliden
Megsimítom, s elpihen.”
Akkor vadul felsikoltok:
Nem akarok lenni boldog,
Élni, élni, akarok!
Miért? balga, bús titok!
Forrás: MEK
