https://verskucko.com

Címke: filozófia

  • Szabó Lőrinc: Égesd el a könyveket, Kalibán!

    Kalibán
    Caliban: „…burn but his books.”
    (Shakespeare)

    Égesd el a könyveket, Kalibán!
    Pusztítsd el őket! Mind! Szőrös kezed
    fojtsa koromba gyémánt agyvelők
    értelmetlen tündérjátékait!
    Nincs szükség rájuk. Mit pöffeszkedik
    az isteni tudás? Üzlet az is!
    Az aljas élet szégyelli magát
    és álarcot vesz fel és hisz neki.
    Vén igazság, hencegtél eleget,
    most pusztulj, te háromszor-becstelen
    ábránd, ki még mindenkit mindenütt
    kiszolgáltál! És ti is, szeretet
    és jog, s aki csak vagytok, valahány!
    Hiú hitek. S szépség, te pipere,
    s te, lélek, silány pókháló, s ti, szók,
    ti, szók, ti, képmutató istenek:
    pusztuljatok mind-mind, hogy ezután
    ne érezzünk, ne higgyünk s a remény
    ne is kísértsen többé sohase!
    Égesd el a könyveket, Kalibán!
    Töröld le arcunkról az angyalok
    arcának mimelt vonalait, és
    legyen úr végre, aki úgyis úr,
    legyen úr az egyetlen, az erő!
    Égesd el a könyveket, Kalibán,
    s kalapálj vassá, verj acélbelű
    roppant szerkezetekké! Kalibán,
    te másféle bölcs, benned is csodát
    teremtett mérnököd, az élet ős
    gépésze, a te szörnyű agyad a
    bestia mindenség legigazabb
    képletére kattogva működik, –
    Kalibán, Kalibán, borzalmas és
    bűvös hatalom, már csak te segítsz:
    alakíts át iszonyú, fekete
    óriásokká, reflektorszemű
    szénevő gépekké, hogy amikor
    elégeted a férges könyveket,
    toronytestünkkel és csörömpölő
    bokánkkal, árnyunkat a pusztulás
    ingó egéig dobva, fenevad
    kórusban táncoljunk máglyád előtt
    és ne tudjuk még sajnálni se, hogy
    soha többé nem leszünk emberek.

  • Tóth Árpád: Lélektől lélekig

    Állok az ablak mellett éjszaka,
    S a mérhetetlen messzeségen át
    Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
    Távol csillag remegő sugarát.

    Billió mérföldekről jött e fény,
    Jött a jeges, fekete és kopár
    Terek sötétjén lankadatlanul,
    S ki tudja, mennyi ezredéve már.

    Egy égi üzenet, mely végre most
    Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
    S boldogan hal meg, amíg rácsukom
    Fáradt pillám koporsófödelét.

    Tanultam én, hogy általszűrve a
    Tudósok finom kristályműszerén,
    Bús földünkkel s bús testemmel rokon
    Elemekről ád hírt az égi fény.

    Magamba zárom, véremmé iszom,
    És csöndben és tűnődve figyelem,
    Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
    Földnek az ég, elemnek az elem?

    Tán fáj a csillagoknak a magány,
    A térbe szétszórt milljom árvaság?
    S hogy össze nem találunk már soha
    A jégen, éjen s messziségen át?

    Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
    Mint egymástól itt a földi szivek!
    A Sziriusz van tőlem távolabb
    Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

    Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
    Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
    Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
    S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz

    Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,
    S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja
    A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye,
    Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.

    S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz
    Szívemből míg felér bús ajkamra a sóhaj,
    Vihar már nékik az, váratlan sodru vész,
    S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.

    Boldog, boldog hajók, vidám lengők a gazdag
    Nyárvégi délután nyugalmas kék legén,
    Tűrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat
    A lomha óriás, hisz oly borús szegény.

    Tűrjétek kedvesen, ha lelkének komor
    Bányáiból a bú vihedere kereng fel,
    Ti nem tudjátok azt, mily mondhatlan nyomor
    Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy – ember!

    Ti ringtok csendesen, s hűs, ezüst záporok
    S a sűrű napsugár forró arany verése
    Gond nélkül gazdagúló mélyetekig csorog,
    Méz- s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése;

    Ti súlyos, drága gyöngyként a hajnal harmatát
    Gyüjtitek, s nem bolyongtok testetlen kincs után,
    Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát
    Az öntudat nem űz, a konok kapitány.

    Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét
    A kínok vasszöge szorítja össze testté,
    S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét,
    Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté,

    Bár fájó szögeit már a létentúli lét
    Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza:
    A néma szirteken békén omolni szét
    S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.

    És hát a többiek?… a testvér-emberek,
    E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák,
    Kiket komisz vitorlák vagy bús vértengerek
    Rettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák, –

    Ó, a vér s könny modern özönvizébe vetve
    Mily szörnyü sors a sok szegény emberhajóé:
    Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se,
    Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé.

    Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon
    Csak miriád virág szelíd sajkája leng:
    Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,
    Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,
    Egy boldog remegés, és felpiheg sohajtva
    A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!
    S reszketve megnyilik egy lótusz szűzi ajka,
    S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Miért?

    Ablakomban, szürke esten,
    Üldögélek, semmi kedvem,
    Munka nélkül, tétlenül
    Sok, sok percem elrepül.

    Porbelepte, satnya ágra,
    Szirmasíró, bús virágra
    Nézek némán, hidegen,
    Árva sorsuk mit nekem!

    Lelkem üres, puszta, fásult,
    És a perc mindegyre száguld,
    Míg egy sápadt alkonyon
    Itt kell hagyni ablakom…

    S a halál szól irgalommal:
    „Ne vesződj már szívbajoddal,
    Jégkezemmel szeliden
    Megsimítom, s elpihen.”

    Akkor vadul felsikoltok:
    Nem akarok lenni boldog,
    Élni, élni, akarok!
    Miért? balga, bús titok!

    Forrás: MEK

  • Füst Milán: Örökélet

    Tűzvész elől van menekvés,
    Rablók elől futhatsz messze,
    Orgyilkost öl fürge kés,
    Hogy őszi nap víg nép temesse,
    S az éjszakának árnyait
    Elűzi édes napsütés:

    De jaj, magadtól menekvésed
    Nincs e földön s föld alatt!
    Magad vagy elméd ős-talánya,
    Örökre társad, síri mécsed…
    S jaj, bús szerelmed vagy magad… –
    És életed örök magánya…

    Ember, bűnös, bús kalandor,
    Eltünődtem sorsodon:
    Menekűlsz baráti körbe,
    Elbujsz dús asszonyi ölbe,
    Búvol a síri gödörbe…
    Kígyó vagy te, majd madár…

    Bizony, lemégy a síri földbe
    S még alább, a sír alá is
    Mindhiába szállanál:
    Számodra nincs örök halál.

  • Váci Mihály: Százezer út

    Én mindig másként gondolom,
    amit elém kínál a lét.
    Ha rád nézek is – álmodom
    egy velünk történő mesét.

    Ha azt mondanám: – Jó, igen.
    Ne vedd komolyan, el ne hidd:
    másodpercenként a szívem
    igent biccent és nemet int.

    Mert én magam is szüntelen
    más vagyok, mint aki vagyok,
    – sem az, akinek képzelem,
    sem az, ami én akarok

    maradni, lenni: egyre más,
    és mire elfognám, megint
    új arc, szédület, kusza láz,
    arcom rám soha nem tekint.

    Bármely tükörben nézzem is:
    – Megvagy! Idenézz! – sír, nevet,
    de máris más, ahogy a víz
    ragyogtat minden új eget.

    Míg alszom tán ébren vagyok,
    s ébren meg mélyen álmodom.
    Hiszed – ölelsz, mint hű rabod,
    s szíved tán épp elárulom,

    és ha ellened vétkezem,
    akkor hű sírásom keres,
    s míg téged simít két kezem,
    talán haragtól kék eres.

    Mikor hozzád szegez a kín,
    talán máshol feltámadok,
    s ha hívnak csavargásaim,
    mindig feléd vándorolok.

    Rád nézek: – s hol vagy, nem tudom.
    S bármit nézzek, az mind te vagy.
    Elhagylak százezer úton,
    hogy megleljem kapuidat.

    És mindig másra vágyom,
    mint amit szívből akarok.
    Szomorún érzem fájón,
    azt, ha boldog vagyok,

    mikor a legforróbban élek,
    legjobban gyilkolom magam,
    s a legéltetőbb szenvedélyek
    átölelnek halálosan.

    Mert nincs határa semminek,
    a van, nincs fojtva ölelik
    egymást; ha dobban a szíved,
    mindig meg is hal egy kicsit.

    A van, a nincs két végű hinta,
    és lengő hinta minden itt:
    – ez mélybe dönt, szállni tanítva,
    az zuhantat, míg felröpít.

    Ha öröm hív – már vár a kín,
    – a hinta egyre fel-le száll,
    ha égben vagy, lenn pokol int,
    s ha mélyben – fentről fénysugár.

    Ne kérj válaszokat, szívem.
    Az igazságból is csak azt
    tudom csupán, hogy elhiszem,
    de nem azt tudom, hogy igaz.

    Már másképp hiszem a világot
    s régóta másképpen tudom.
    De nem igaz, jó egy se – látod,
    hát hagyd – majd újra álmodom.

  • Baranyi Ferenc: ALTERNATÍVA

    Hogy zavartalanul ehess, ihass, ölelhess, alhass –
    eszedbe ne jusson
    magad a Mindenséggel mérni.

    Ne gondolj aszállyal, se faggyal:
    a Mindenséget mérd magaddal –
    jobb hosszan, mint örökké élni.

    Ám ha azért eszel,
    hogy fenntartsd magad a jóra,
    ha azért iszol,
    hogy poharad igaz ügyre ürítsed,
    ha azért ölelsz,
    hogy emberebbé szeresd a másikat,
    és ha azért alszol, hogy üveggolyóvá álmodd a távolságot –

    akkor mégis cselekedj J. A. (1905–1937)
    meghagyása szerint
    s mérd magad a Mindenséggel –
    volt már, ki így is győzte évvel.

    Talán te is lehetsz kivétel.


  • Pilinszky János

    Halak a hálóban

    Csillaghálóban hányódunk
    partravont halak,
    szánk a semmiségbe tátog,
    száraz űrt harap.
    Suttogón hiába hív az
    elveszett elem,
    szúró kövek, kavicsok közt
    fuldokolva kell
    egymás ellen élnünk-halnunk!
    Szívünk megremeg.
    Vergődésünk testvérünket
    sebzi, fojtja meg.
    Egymást túlkiáltó szónkra
    visszhang sem felel;
    öldökölnünk és csatáznunk
    nincs miért, de kell.
    Bűnhődünk, de bűnhődésünk
    mégse büntetés,
    nem válthat ki poklainkból
    semmi szenvedés.
    Roppant hálóban hányódunk
    s éjfélkor talán
    étek leszünk egy hatalmas
    halász asztalán.

    Címkék: Pilinszky János, Halak a hálóban, magyar költészet, létfilozófia

  • József Attila: ESZMÉLET

    1

    Földtől eloldja az eget
    a hajnal s tiszta, lágy szavára
    a bogarak, a gyerekek
    kipörögnek a napvilágra;
    a levegőben semmi pára,
    a csilló könnyűség lebeg!
    Az éjjel rászálltak a fákra,
    mint kis lepkék, a levelek.

    2

    Kék, piros, sárga, összekent
    képeket láttam álmaimban
    és úgy éreztem, ez a rend –
    egy szálló porszem el nem hibbant.
    Most homályként száll tagjaimban
    álmom s a vas világ a rend.
    Nappal hold kél bennem s ha kinn van
    az éj – egy nap süt idebent.

    3

    Sovány vagyok, csak kenyeret
    eszem néha, e léha, locska
    lelkek közt ingyen keresek
    bizonyosabbat, mint a kocka.
    Nem dörgölődzik sült lapocka
    számhoz s szívemhez kisgyerek –
    ügyeskedhet, nem fog a macska
    egyszerre kint s bent egeret.

    4

    Akár egy halom hasított fa,
    hever egymáson a világ,
    szorítja, nyomja összefogja
    egyik dolog a másikát
    s így mindenik determinált.
    Csak ami nincs, annak van bokra,
    csak ami lesz, az a virág,
    ami van, széthull darabokra.

    5

    A teherpályaudvaron
    úgy lapultam a fa tövéhez,
    mint egy darab csönd; szürke gyom
    ért számhoz, nyers, különös-édes.
    Holtan lestem az őrt, mit érez,
    s a hallgatag vagónokon
    árnyát, mely ráugrott a fényes,
    harmatos szénre konokon.

    6

    Im itt a szenvedés belül,
    ám ott kívül a magyarázat.
    Sebed a világ – ég, hevül
    s te lelkedet érzed, a lázat.
    Rab vagy, amíg a szíved lázad –
    úgy szabadulsz, ha kényedül
    nem raksz magadnak olyan házat,
    melybe háziúr települ.

    7

    Én fölnéztem az est alól
    az egek fogaskerekére –
    csilló véletlen szálaiból
    törvényt szőtt a mult szövőszéke
    és megint fölnéztem az égre
    álmaim gőzei alól
    s láttam, a törvény szövedéke
    mindíg fölfeslik valahol.

    8

    Fülelt a csend – egyet ütött.
    Fölkereshetnéd ifjúságod;
    nyirkos cementfalak között
    képzelhetsz egy kis szabadságot –
    gondoltam. S hát amint fölállok,
    a csillagok, a Göncölök
    úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
    a hallgatag cella fölött.

    9

    Hallottam sírni a vasat,
    hallottam az esőt nevetni.
    Láttam, hogy a mult meghasadt
    s csak képzetet lehet feledni;
    s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
    görnyedve terheim alatt –
    minek is kell fegyvert veretni
    belőled, arany öntudat!

    10

    Az meglett ember, akinek
    szívében nincs se anyja, apja,
    ki tudja, hogy az életet
    halálra ráadásul kapja
    s mint talált tárgyat visszaadja
    bármikor – ezért őrzi meg,
    ki nem istene és nem papja
    se magának, sem senkinek.

    11

    Láttam a boldogságot én,
    lágy volt, szőke és másfél mázsa.
    Az udvar szigorú gyöpén
    imbolygott göndör mosolygása.
    Ledőlt a puha, langy tócsába,
    hunyorgott, röffent még felém –
    ma is látom, mily tétovázva
    babrált pihéi közt a fény.

    12

    Vasútnál lakom. Erre sok
    vonat jön-megy és el-elnézem,
    hogy’ szállnak fényes ablakok
    a lengedező szösz-sötétben.
    Igy iramlanak örök éjben
    kivilágított nappalok
    s én állok minden fülke-fényben,
    én könyöklök és hallgatok.

    1934 első fele

  • József Attila: SZÁMVETÉS

    Ettem-ittam fekete, undok
    mocskot és csípős trágyalevet;
    ember vakmerőbb nem lehet.
    Ám eddig sohasem voltam boldog.

    Ebben a megváltott világban
    egy pillanatom nem volt nemes;
    sem langyos, édes, kellemes,
    mint disznónak a pocsolyában.

    Engem sunyiságra oktat
    az erkölcs. (Rólad is ezt hiszem.)
    Huszonnyolc éve éhezem.
    Rajtam már csak a fegyver foghat.

    Ezért ülnek oly sötét dolgok,
    oly hatalmak a szívemen,
    hogy szorong lágy arcú kedvesem,
    ha ránézek; pedig mosolygok.

    Komor ég alatt üldögélek,
    mint hajléktalan a híd alatt.
    Mindentől fölmentem magamat,
    mert nem lesz utolsó ítélet.

    1. nov. 11.