https://verskucko.com

Címke: forradalom

  • Juhász Gyula: Martinovicsék

    A szolgaföldben nem nyughatnak ők, nem,
    Följárnának a magyar temetőben.
    Nem is merik ma eltemetni őket
    És nincs számukra még e tájon őskert.

    Maradjanak is itt egy ideig,
    Míg szolgaságunk éje letelik,
    Maradjanak, virrasszanak a csontok,
    Míg bennünket gyötörnek szolgagondok.

    Maradjanak: a kiégett szemek
    Sok úri bűnre hadd tekintsenek,
    Hadd legyenek bírák most, kiket egyszer
    Halálba küldött egy gaz, régi rendszer!

    Majd lesz még egyszer május e világon
    S nagy temetés egy víg föltámadáson.
    Szabad népeknek boldog milliója
    Kísérje őket egy új Panteonba!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: 48. március 15.

    Ó régi szép est… tündöklő siker,
    Mikor jön egyszer hozzád fogható,
    Dicsőséged az egekig ível,
    A deszkáidon tetté vált a szó.

    Igen, az Ige testté lett, derék
    És lelkes nézők tapsoltak neked,
    Színházi est, melyen – ó büszkeség! –
    A gondolatszabadság született.

    Aktoraid: Petőfi, Jókai,
    Vasvári, Táncsics és a korai
    Tavaszi mámor sok nagy ifja még,
    Színésznőd Laborfalvy Róza volt,
    Ki Jókainak szívére hajolt…
    Ó régi szép est: jössz-e vissza még?

    Forrás: MEK

  • Buda Ferenc: Március

    Hideg van,
    csönd van.
    Március tizenöt van.

    Jácintok, tulipánok
    lobognak, akár a
    gyertyalángok.

    Bizakodván levelet bont
    a bodza.
    Ma
    ne gondolj semmi gonoszra,
    szennyre, halálra, vérre.
    Tárj ablakot,
    húzd a függönyöd félre,
    hisz
    március tizenöt van.

    Ötven és hatvan
    között ballagva bár,
    vagy te is szabad madár.
    Bátran repülj hát –
    befelé nincsen határ.

    S figyelj,
    fülelj: a gleccserek
    olvadék vize mint csurog,
    jégtömbök repedeznek,
    hasad a holt burok,
    morajlik, árad
    minden folyó.

    Ez itt a kezdet.
    Jácintok, tulipánok –
    lám, füstje sincs e lángnak.
    Jeges, nyomasztó ájulat
    vaspántja lepattan.
    Március tizenöt van,
    reménye tündököl
    szóban, ütemben, rímben,
    dalra gyújt minden szívben.

    Ellene fognak össze
    császárok, cárok,
    tiprató hadaik nyomán
    víz helyett sárral,
    vérrel telik az árok.
    Bokáig benne járok.

    Hiába mégsem volt,
    mégsincs hiába!
    Háromszínű kokárda.
    Százezer fekete dárda.
    Foszforeszkál a fagyban
    Petőfi koponyája.


    Forrás: PIM

  • Tóth Árpád: Az új isten

    Új isten szól hozzátok, emberek!
    Nem templomok setét hajóin úszó
    Tömjén között ragyog fel tűz-szeme
    Barnult szentképek arany keretéből,
    Nem oltárok gyertyái közt fehérlik
    Alabástrom közönnyel hallgatag,
    Hívők csókjától koptatott szobor,
    Nem méla, hosszú, vont litániák
    Cukros hullámát untan szürcsölő
    Egek lakója!
    Nem!
    Új isten ez!

    Új isten szól hozzátok, emberek!
    Nem ég szülötte Ő! Nem mennyben él,
    Nagymessze tőlünk, titkos ismeretlen,
    Ki arca elé vonta az eget,
    Mint egy hüvös, nagy kékselyem palástot,
    Nem!

    Ó, de nem is föld bálványa Ő,
    Mint ama Mammon, aki ült hizott
    Gőggel rajtunk, s szájától milliom
    Élősdi csáp kígyózott szerteszét,
    S a szürcsölő, szívó karok befonták
    A szűzek testét, s feltörték finom
    Velőért a költő zengő agyát,
    S a gyárak vak, mély kéményén benyúlva
    Átkúsztak a robotos termek odván,
    S felitták mind a könnyet és az átkot,
    S a lomha Rémben mind aranyra vált ez
    És új éhséggé, bár a telt belek
    Már a nehéz aranytól eldugultak,
    S a rothadó nagy testre már kiültek
    Félelmes és aranyló hullafoltok…

    Most új isten szól néktek, emberek!
    A véres földnek vére szülte Őt,
    A sok kiomlott, sűrű, keserű
    Vér összeállt a fájó földeken,
    Testté tapadt, alakká tornyosult,
    Vérszínű, nagy, mezítelen alakká,
    Ki országlépő tágra tárja lábát,
    S Földet rengésre tépő hangja zeng
    Piros Keletről a sápadt Nyugatnak:
    „Ím eljöttem!
    Eljött a Vörös Isten!”

    És megy, s dörgő léptére messze reszket
    A sárga Szajna, s medréből kicsap,
    Jerichós visszhangot ver vén Westminster,
    S az Óceán zöld üvegén vörössen
    Égre rezg ezermérföldes árnya,
    S átfogja a Fehér Ház vak falát…

    Hozsánna néked, új isten, hozsánna!
    Ismerj meg minket, tieid vagyunk!
    A szíved hajtó, élő, drága nedv,
    A diadalmas vörös lüktetés
    A mi bús vérünktől is gazdagult,
    S világra ömlő harsonád sodrába
    Gyötört torkunk reszkető hangverése
    Szerényen s mégis segítve simul:
    A kicsiny, árva magyar jaj-patak
    A messzezengő nagy moszkvai árba,
    Mely most tisztára mossa a világot:

    Hozsánna néked, új isten, hozsánna!
    Legyen szavad teremtés új igéje,
    Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk,
    Mit elrontott sok régi, úri isten,
    Ti istenek közt új és proletár,
    Formáld boldoggá pőrölyös kezeddel –
    Emelj minket roppant tenyereidre,
    És a magad képére gyúrj át minket!

    Forrás: MEK

  • Váci Mihály: Kelet felől

    Utam kétezer éve lelt út:
    – szolgák, rabszolgák, vad nomád
    pásztorok, keresztesek, hajduk,
    kurucok hólepte nyomán
    jövök, – honnan a pórhadaknak
    élén, – mindig Kelet felől! –
    jött a Szabadság! – s forradalmak
    rügye volt minden zárt ököl.

    Itt néztek szét, lóról leszállva:
    – legelőnek jó lesz-e táj?
    Itt kezdődött nehéz próbája:
    – hazának milyen lenne már;
    s az első sátorfa helyére
    itt verték az első karót,
    s indultak ezer évet késve
    a földet és hont foglalók.

    A véres kardot mindig innen
    vitték körút habos lovon,
    és előbb állt meg itt a szívben
    tatár nyíl, dzsida, fájdalom.
    Ki láng volt – itt gyorsabban égett,
    – Apáczai, Csokonai! –
    Ki itt felállt: – nem hajtott térdet!
    rebellis volt, sehonnai.

    Itt dobta el a követ Toldi,
    mely kilenc százada nehéz,
    itt mert Matyi urat porolni,
    sárkányt ölni János vitéz;
    az Ér innen fut Óceánig,
    itt dobbant meg a Tiszta Szív,
    itt egy krajcár mindig hiányzik,
    mely őrök gyaloglásra hív.

    Babona, mák-tea, a szekták
    ölték a tört cselédeket,
    s nyomorultabban, mint a leprát,
    szenvedték szegénységüket;
    közös pitvar nyirkos földjére
    négy család köpte tüdejét.
    Ki innen jön: – a nép nevére
    görcs fogja ökölbe szívét.

    Baloldala ez a Hazának!
    – a szív is e tájra esik:
    botlásai itt jobban fájnak,
    vergődése is közelibb.
    Mint aknamezőn a harctéren:
    – e tájon fojtott dobogás
    van a dolgokba ásva mélyen
    s mindenben rejtett robbanás.

    Ki innen jön, az mind kevesli
    a költészet kis pózait,
    indul a had-utat keresni,
    merre elődök sorsa vitt;
    a nép szíve fölött megőrzött
    vörös rongyok után kutat,
    s hall kétezer éve rögződött
    vágyakat: vezényszavukat!

    Forrás: Váci Mihály összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Ady Endre: A tűz csiholója

    Csak akkor születtek nagy dolgok,
    Ha bátrak voltak, akik mertek
    S ha százszor tudtak bátrak lenni,
    Százszor bátrak és viharvertek.

    Az első emberi bátorság
    Áldassék: a Tűz csiholója,
    Aki az ismeretlen lángra
    Úgy nézett, mint jogos adóra.

    Mint egy Isten, hóban vacogva
    Fogadta szent munkája bérét:
    Még ma is minden bátor ember
    Csörgedezteti az ő vérét.

    Ez a világ nem testálódott
    Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
    Legkülömb ember, aki bátor
    S csak egy külömb van, aki: bátrabb.

    S aki mást akar, mint mi most van,
    Kényes bőrét gyáván nem óvja:
    Mint ős-ősére ütött Isten:
    A fölséges Tűz csiholója.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Rohanunk a forradalomba

    Garami Ernőnek küldöm.

    Utólszor raktak katonákat,
    Pandúrt s vérebeket nyakunkba:
    Végig-kacag vidám testünkön
    Győzedelmes tervünk: a Munka.

    Mi megmunkáltuk, hajh, jól a lelkek,
    Rabságok, sebek, búk és keservek
    Izzadtságos, rossz magyar földjét
    S ha most támadunk, le nem vernek.

    A csúf Halált itt vetették el
    Soha-soha ki-nem-kelésre
    És ma mégis a Duna-tájon
    Legbujább a harag vetése.

    S itt liheg a Halál virradatban,
    Mint szabadulás hite a rabban,
    Ez a legkülömb élet-sejtő
    Ma nálunk jár-kél legvigabban.

    Néztek bármerre, sorsot láttok
    És isteni robbantó kedvet,
    Élettel-kináltak aggódnak
    S buta haldoklók lelkesednek.

    Nép készül az ó selejtes bűnre
    S mielőtt a régi mód letűnne,
    Már összefogva az új itt áll
    Glóriásan és fölkészülve.

    Minden a Sorsé, szeressétek,
    Őt is, a vad, geszti bolondot,
    A gyujtogató, csóvás embert,
    Úrnak, magyarnak egyként rongyot.

    Mert ő is az Idők kiküldöttje,
    S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze
    Hunnia úri trágyadombja,
    Ez a világnak nem közösse.

    Bécs, babona, gróf-gőg, irigység,
    Keletiség, zsandár, alázat,
    Egy Isten se tudná lefogni
    Ereinkben ma már a lázat.

    Ma még tán egymást összetévesztjük,
    Holnap egy leszünk, észre se vesszük,
    Ölés s tisztítás vágya gyúlt itt,
    Tegyünk a tűzre, ébresztgessük.

    Hallgassátok az esték zümjét
    S friss sóhaját a reggeleknek:
    Budapestnek futós utcáin
    S falvak csöndjén dühök remegnek.

    Süpped a föld, ha súlyosat hágunk,
    Olyat látunk, amit sohse láttunk:
    Oldódik a nyári melegben
    Fagyos, keserves magyar átkunk.

    Eljött hát végre a pusztánkba
    Isten szent küldöttje: a Sátán.
    Szüzek voltunk a forradalmak
    Magas, piros, hős nászi-ágyán.

    De bőrünk alól kisüt lobogva
    Már vérünk, e bús, mindeddig lomha.
    Csönd van, mintha nem is rezzennénk
    S rohanunk a forradalomba.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Történelmi lecke fiúknak

    Hódították ez országot
    Derék, lelkes, úri szittyák,
    Jóttevői szegény népnek:
    Iskolában így tanítják.

    De nem így volt ezer évig,
    Munkás embert ág is húzta,
    Egy-két ezer úr kötötte
    Millió jobbágyát gúzsba.

    Magyarország dús ország volt,
    Van termése, kincse, vadja,
    De amit a bús nép szerzett,
    Víg uraság zsebre rakja.

    Csak a gazdag, csak a zsarnok
    Élt föl minden földi jókat.
    Megláncolták, butították
    A dolgozó milliókat.

    Ma már a szívek bátrabbak,
    Sápadtak a gyermek-orcák,
    Ha összeszakad Ég és Föld,
    Mégis más lesz Magyarország.

    Ez az ország mindnyájunké,
    Hol bilincset urak vernek:
    Háborúra készüljön föl
    Minden sápadt munkás-gyermek.

    Van e földnek áldott Napja,
    Pirosító levegője,
    És ha lefogja az úr-had,
    Munkával elvesszük tőle.

    Föl, gyermekek, tanulásra,
    Háborúra, egészségre.
    Ti lesztek majd e rab ország
    Megváltott és boldog népe.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Proletár fiú verse

    Az én apám reggeltől estig
    Izzadva lót-fut, robotol,
    Az én apámnál nincs jobb ember,
    Nincs, nincs sehol.

    Az én apám kopott kabátú,
    De nekem új ruhát veszen
    S beszél nekem egy szép jövőről
    Szerelmesen.

    Az én apám gazdagok foglya,
    Bántják, megalázzák szegényt,
    De estére elhozza hozzánk
    A jó reményt.

    Az én apám harcos, nagy ember,
    Értünk ad gőgöt és erőt,
    De önmagát meg nem alázza
    A pénz előtt.

    Az én apám bús, szegény ember,
    De ha nem nézné a fiát,
    Megállítná ezt a nagy, földi
    Komédiát.

    Az én apám, ha nem akarná,
    Nem volnának a gazdagok,
    Olyan volna minden kis társam,
    Mint én vagyok.

    Az én apám, ha egyet szólna,
    Hajh, megremegnének sokan,
    Vígan annyian nem élnének
    És boldogan.

    Az én apám dolgozik és küzd,
    Nála erősebb nincs talán,
    Hatalmasabb a királynál is
    Az én apám.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Dózsa György unokája

    Dózsa György unokája vagyok én,
    Népért síró, bús, bocskoros nemes.
    Hé, nagyurak, jó lesz tán szóba állni
    Kaszás népemmel, mert a Nyár heves.
    A Nyár heves s a kasza egyenes.

    Hé, nagyurak: sok rossz, fehér ököl,
    Mi lesz, hogyha Dózsa György kósza népe
    Rettenetes, nagy dühvel özönöl?
    Ha jön a nép, hé, nagyurak, mi lesz?
    Rabló váraitokból merre fut
    Hitvány hadatok? Ha majd csörömpöléssel
    Lecsukjuk a kaput?

    Forrás: MEK