https://verskucko.com

Címke: forradalom

  • Várnai Zseni: Petőfi márciusa

    A március Petőfi hónap
    ha süt a nap, ha fú a szél,
    ő ragyog itt a napsütésben,
    s a szél szavában ő beszél,
    s ha égzengéssel, villámfénnyel
    ránk tör a tavaszi vihar,
    mintha a szélvész kürtszavában
    harsogna a Nemzeti dal.

    Nincs március Petőfi nélkül,
    e kettő egy száz éve már.
    Az ő szemével látjuk, hogyha
    madárka a bokorra száll,
    fülével halljuk rebbenését,
    s azt is, mikor egy bősz folyam
    vagy egy rabnép láncát letépte
    a szabadság felé roham!

    Nincs március Petőfi nélkül,
    ő költötte e hónapot,
    s olyanná lett, mint amilyennek
    az ő lantján fogantatott:
    eszmékkel terhes, forradalmi,
    tettekre érett, lángoló,
    dala úgy szállt a nép szívébe
    s úgy gyújtott, mint egy lángfolyó.

    Nincs március Petőfi nélkül,
    idő és költő egybeforrt,
    benne sűrűsödött, benne robbant
    mind, ami forralta a bort,
    az ő szavára várt a nép és
    élesítette a kaszát,
    abban a dicső márciusban
    ő jelentette a hazát.

    Nincs szabadság Petőfi nélkül,
    ő égette szívünkbe, hogy
    több a szabadság, mint az élet,
    ez a legszebb népi jog!
    Ő írta, vívta, tollal, karddal,
    s rátette ifjú életét,
    szabadságunk örök okmányán
    Petőfi szíve a pecsét!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Katonafiamnak!

    Én magzatom, szép katonafiam,
    szíve vérével ír neked anyád.
    Mióta a császár kenyerét eszed,
    vörösbe fordult itthon a világ.
    Most készülünk a döntő, nagy csatára,
    s ti lesztek ellenünk majd a sereg,
    ha ráuszítnak önnön véreidre:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

    Az anyaföldnek most zsendül a méhe,
    már lesi a munkás szolgahadat,
    hogy szűz ölébe termő magot hintsen,
    várja az erőt mely életet ad,
    most megmérjük írdatlan, nagy erőnket
    s nem ringatnak majd kalászt a szelek;
    a termőföld lesz a mi lázadásunk:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

    Fiam, ez öreg, reszkető sorokban
    én sírok, ki méhemben hordtalak,
    ki eggyé tettem órát, napot, éjet,
    hogy etesselek, hogy dajkáljalak;
    hús a húsomból, vér a véremből,
    hogy emelhetnél te akkor kezet,
    ha én zokogom, sikoltom feléd:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek.

    A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk,
    a reménységünk, mindenünk: az Élet!
    Te döntöd el most a mi nagy sorunk,
    a te felzúdult bús rabszolgavéred;
    borítson el a forradalmi mámor,
    ha hömpölyög a lázadó sereg,
    mint felkorbácsolt, zúgó tengerár:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

    Most még csak háborog az óceán,
    s a kevély hajót már tépi, dobálja,
    mi lesz, ha majd ős medréből kitör,
    ha úrrá lesz a tenger akarása!
    Mi lesz, ha minden katonafiú
    szülőanyjától kap egy levelet,
    mely lázít, gyújt, vérbeborít:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

  • József Attila: KÜLVÁROSI ÉJ

    A mellékudvarból a fény
    hálóját lassan emeli,
    mint gödör a víz fenekén,
    konyhánk már homállyal teli.

    Csönd, – – lomhán szinte lábrakap
    s mászik a súroló kefe;
    fölötte egy kis faldarab
    azon tünődik, hulljon-e.

    S olajos rongyokban az égen
    megáll, sóhajt az éj;
    leül a város szélinél.
    Megindul ingón át a téren;
    egy kevés holdat gyújt, hogy égjen.

    Mint az omladék, úgy állnak
    a gyárak,
    de még
    készül bennük a tömörebb sötét,
    a csönd talapzata.

    S a szövőgyárak ablakán
    kötegbe száll
    a holdsugár,
    a hold lágy fénye a fonál
    a bordás szövőszékeken
    s reggelig, míg a munka áll,
    a gépek mogorván szövik
    szövőnők omló álmait.

    S odébb, mint boltos temető,
    vasgyár, cementgyár, csavargyár.
    Visszhangzó családi kripták.
    A komor föltámadás titkát
    őrzik ezek az üzemek.
    Egy macska kotor a palánkon
    s a babonás éjjeli őr
    lidércet lát, gyors fényjelet, –
    a bogárhátú dinamók
    hűvösen fénylenek.

    Vonatfütty.

    Nedvesség motoz a homályban,
    a földre ledőlt fa lombjában
    s megnehezíti
    az út porát.

    Az úton rendőr, motyogó munkás.
    Röpcédulákkal egy-egy elvtárs
    iramlik át.
    Kutyaként szimatol előre
    és mint a macska, fülel hátra;
    kerülő útja minden lámpa.

    Romlott fényt hány a korcsma szája,
    tócsát okádik ablaka;
    benn fuldokolva leng a lámpa,
    napszámos virraszt egymaga.
    Szundít a korcsmáros, szuszog,
    ő nekivicsorít a falnak,
    búja lépcsőkön fölbuzog,
    sír. Élteti a forradalmat.

    Akár a hült érc, merevek
    a csattogó vizek.
    Kóbor kutyaként jár a szél,
    nagy, lógó nyelve vizet ér
    és nyeli a vizet.

    Szalmazsákok, mint tutajok,
    úsznak némán az éjjel árján – –

    A raktár megfeneklett bárka,
    az öntőműhely vasladik
    s piros kisdedet álmodik
    a vasöntő az ércformákba.

    Minden nedves, minden nehéz.
    A nyomor országairól
    térképet rajzol a penész.
    S amott a kopár réteken
    rongyok a rongyos füveken
    s papír. Hogy’ mászna! Mocorog
    s indulni erőtlen…

    Nedves, tapadós szeled mása
    szennyes lepedők lobogása,
    óh éj!
    Csüngsz az egen, mint kötelen
    foszló perkál s az életen
    a bú, óh éj!
    Szegények éje! Légy szenem,
    füstölögj itt a szívemen,
    olvaszd ki bennem a vasat,
    álló üllőt, mely nem hasad,
    kalapácsot, mely cikkan pengve,
    – sikló pengét a győzelemre,
    óh éj!

    Az éj komoly, az éj nehéz.
    Alszom hát én is, testvérek.
    Ne üljön lelkünkre szenvedés.
    Ne csipje testünket féreg.

    1932

  • Petőfi Sándor: Megint beszélünk s csak beszélünk

    Megint beszélünk s csak beszélünk,
    A nyelv mozog s a kéz pihen;
    Azt akarják, hogy Magyarország
    Inkább kofa, mint hős legyen.

    Dicsőségünknek kardja! csak most
    Készültél s már a rozsda esz.
    Meglássátok, maholnap minden
    Az ó kerékvágásba’ lesz.

    Ugy állok itt, mint a tüzes ló,
    Mely föl vagyon nyergelve már,
    S prüsszögve és tombolva ott benn
    Fecsegő gazdájára vár.

    Nem a tettek terén fogok hát,
    Mint egy csillag, lehullani?
    Megfojtanak majd a tétlenség
    Lomhán ölelő karjai?

    S nem lenne baj, ha magam volnék,
    Hisz egy ember nem a világ,
    De ezer és ezer van, aki
    A zablán tépelődve rág.

    Óh ifjaink, óh én barátim,
    Ti megkötött szárnyú sasok,
    Láng a fejem, jég a szivem, ha
    Végigtekintek rajtatok!…

    Föl, föl, hazám, előre gyorsan,
    Megállni féluton kivánsz?
    Csupán meg van tágítva rajtad,
    De nincs eltörve még a lánc!

  • Ady Endre: Magyar jakobinus dala

    Ujjunk begyéből vér serken ki,
    Mikor téged tapogatunk,
    Te álmos, szegény Magyarország,
    Vajon vagy-e és mink vagyunk?

    Vajon lehet-e jobbra várni?
    Szemünk és lelkünk fáj bele,
    Vajon fölébred valahára
    A szolga-népek Bábele?

    Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
    Végül egy erős akarat?
    Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
    Mindigre egy bánat marad.

    Hiszen gyalázatunk, keservünk
    Már ezer év óta rokon.
    Mért nem találkozunk süvöltve
    Az eszme-barrikádokon?

    Dunának, Oltnak egy a hangja,
    Morajos, halk, halotti hang.
    Árpád hazájában jaj annak,
    Aki nem úr és nem bitang.

    Mikor fogunk már összefogni?
    Mikor mondunk már egy nagyot,
    Mi, elnyomottak, összetörtek,
    Magyarok és nem-magyarok?

    Meddig lesz még úr a betyárság
    És pulya had mi, milliók?
    Magyarország népe meddig lesz
    Kalitkás seregély-fiók?

    Bús koldusok Magyarországa,
    Ma se hitünk, se kenyerünk.
    Holnap már minden a mienk lesz,
    Hogyha akarunk, ha merünk.

  • Petőfi Sándor: Szabadság, szerelem!

    Szabadság, szerelem!
    E kettő kell nekem.
    Szerelmemért föláldozom
    Az életet,
    Szabadságért föláldozom
    Szerelmemet.

    Pest, 1848. január

  • Petőfi Sándor: A királyokhoz

    Azt adok, mit vajmi ritkán kaptok,
    Ti királyok, nyílt őszinte szót,
    Ahogy tetszik, köszönjétek meg, vagy
    Büntessétek a felszólalót;
    Áll még Munkács, áll az akasztófa,
    De szivemben félelem nem áll…
    Bármit mond a szemtelen hizelgés,
    Nincsen többé szeretett király!

    Szeretet… hah, ezt a szép virágot
    Tövestül kitéptétek ti rég,
    S kidobtátok azt az országutra,
    S ott átment rajt a szekérkerék,
    Amely megtört esküvésitekkel
    Megterhelten világszerte jár…
    Bármit mond a szemtelen hizelgés,
    Nincsen többé szeretett király!

    Csak tűrnek már titeket a népek,
    Csak tűrnek, mint szükséges roszat,
    S nem szeretnek… odafönn az égben
    Megszámlálták napjaitokat.
    Majd halljátok a nagy ítéletszót
    Attól, aki mindenkit birál…
    Bármit mond a szemtelen hizelgés,
    Nincsen többé szeretett király!

    Föllázítsam a kerek világot,
    Föllázítsam-e ellenetek,
    Hogy a dühnek Sámson-erejével
    Milliónként nektek essenek?
    Megkondítsam a halálharangot,
    Hogy borzadjatok hangjainál?…
    Bármit mond a szemtelen hizelgés,
    Nincsen többé szeretett király!

    Nem lázítok, mert nincs erre szükség;
    Mért ráznám meg erőszakosan
    Azt a fát, amelynek a gyümölcse
    Már túlérve, rothadásba’ van?
    Ha megérik a gyümölcs, fájárul
    Magátul a földre hull alá…
    Bármit mond a szemtelen hizelgés,
    Nincsen többé szeretett király!

    Pest, 1848. március 27–30.

  • Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger…

    Föltámadott a tenger,
    A népek tengere;
    Ijesztve eget-földet,
    Szilaj hullámokat vet
    Rémítő ereje.

    Látjátok ezt a táncot?
    Halljátok e zenét?
    Akik még nem tudtátok,
    Most megtanulhatjátok,
    Hogyan mulat a nép.

    Reng és üvölt a tenger,
    Hánykódnak a hajók,
    Sűlyednek a pokolra,
    Az árboc és vitorla
    Megtörve, tépve lóg.

    Tombold ki, te özönvíz,
    Tombold ki magadat,
    Mutasd mélységes medred,
    S dobáld a fellegekre
    Bőszült tajtékodat;

    Jegyezd vele az égre
    Örök tanúságúl:
    Habár fölűl a gálya,
    S alúl a víznek árja,
    Azért a víz az úr!

    Pest, 1848. március 27–30.

  • Petőfi Sándor: 15-dik március, 1848

    Magyar történet múzsája,
    Vésőd soká nyúgodott.
    Vedd föl azt s örök tábládra
    Vésd föl ezt a nagy napot!

    Nagyapáink és apáink,
    Míg egy század elhaladt,
    Nem tevének annyit, mint mink
    Huszonnégy óra alatt.

    Csattogjatok, csattogjatok,
    Gondolatink szárnyai,
    Nem vagytok már többé rabok,
    Szét szabad már szállani.

    Szálljatok szét a hazában,
    Melyet eddig láncotok
    Égető karikájában
    Kínosan sirattatok.

    Szabad sajtó!… már ezentul
    Nem féltelek, nemzetem,
    Szívedben a vér megindul,
    S éled a félholt tetem.

    Ott áll majd a krónikákban
    Neved, pesti ifjuság,
    A hon a halálórában
    Benned lelte orvosát.

    Míg az országgyülés ott fenn,
    Mint szokása régóta,
    Csak beszélt nagy sikeretlen:
    Itt megkondult az óra!

    Tettre, ifjak, tettre végre,
    Verjük le a lakatot,
    Mit sajtónkra, e szentségre,
    Istentelen kéz rakott.

    És ha jő a zsoldos ellen,
    Majd bevárjuk, mit teszen;
    Inkább szurony a szivekben,
    Mint bilincs a kezeken!

    Föl a szabadság nevében,
    Pestnek elszánt ifjai!… –
    S lelkesülés szent dühében
    Rohantunk hódítani.

    És ki állott volna ellen?
    Ezren és ezren valánk,
    S minden arcon, minden szemben
    Rettenetes volt a láng.

    Egy kiáltás, egy mennydörgés
    Volt az ezerek hangja,
    Odatört a sajtóhoz és
    Zárját lepattantotta.

    Nem elég… most föl Budára,
    Ott egy író fogva van,
    Mert nemzetének javára
    Célozott munkáiban.

    S fölmenénk az ős Budába,
    Fölrepültünk, mint sasok,
    Terhünktől a vén hegy lába
    Majdnem összeroskadott.

    A rab írót oly örömmel
    S diadallal hoztuk el,
    Aminőt ez az öreg hely
    Mátyás alatt ünnepelt! –

    Magyar történet múzsája,
    Vésd ezeket kövedre,
    Az utóvilág tudtára
    Ottan álljon örökre.

    S te, szivem, ha hozzád férne,
    Hogy kevély légy, lehetnél!
    E hős ifjuság vezére
    Voltam e nagy tetteknél.

    Egy ilyen nap vezérsége,
    S díjazva van az élet…
    Napoleon dicsősége,
    Teveled sem cserélek!

    Pest, 1848. március 16.

  • Petőfi Sándor: Nemzeti dal

    Talpra magyar, hí a haza!
    Itt az idő, most vagy soha!
    Rabok legyünk, vagy szabadok?
    Ez a kérdés, válasszatok! –
    A magyarok istenére
    Esküszünk,
    Esküszünk, hogy rabok tovább
    Nem leszünk!

    Rabok voltunk mostanáig,
    Kárhozottak ősapáink,
    Kik szabadon éltek-haltak,
    Szolgaföldben nem nyughatnak.
    A magyarok istenére
    Esküszünk,
    Esküszünk, hogy rabok tovább
    Nem leszünk!

    Sehonnai bitang ember,
    Ki most, ha kell, halni nem mer,
    Kinek drágább rongy élete,
    Mint a haza becsülete.
    A magyarok istenére
    Esküszünk,
    Esküszünk, hogy rabok tovább
    Nem leszünk!

    Fényesebb a láncnál a kard,
    Jobban ékesíti a kart,
    És mi mégis láncot hordtunk!
    Ide veled, régi kardunk!
    A magyarok istenére
    Esküszünk,
    Esküszünk, hogy rabok tovább
    Nem leszünk!

    A magyar név megint szép lesz,
    Méltó régi nagy hiréhez;
    Mit rákentek a századok,
    Lemossuk a gyalázatot!
    A magyarok istenére
    Esküszünk,
    Esküszünk, hogy rabok tovább
    Nem leszünk!

    Hol sírjaink domborulnak,
    Unokáink leborulnak,
    És áldó imádság mellett
    Mondják el szent neveinket.
    A magyarok istenére
    Esküszünk,
    Esküszünk, hogy rabok tovább
    Nem leszünk!

    Pest, 1848. március 13.