Ketten alusznak egy szobában; egyik
tizenöt éves, tizenhat a másik.
A szeptemberest halkan orgonázik.
Kék szem, és eperajk, és ami tetszik…
Illatos ingük földredobva fekszik
– fesztelen kényelem és párnapázsit –
már a kisebbik nyujtózkodva ásit:
mellére csókot nyom az öregebbik,
majd térdre hull, majd vad lesz, és bolondos,
és szenvedélyes, és a drága, dombos
árnyba, szőke bozótba merül ajka.
A gyermek közben ujján számol épen
(az igért táncokat számolja rajta)
és mosolyog ártatlan szendeségben.
Címke: francia költészet
-
Paul Verlaine: Intézeti lányok
-
Paul Verlaine: Semmi mást!
A kedvedért ma én is, kis tudatlan,
úgy teszek, mint ki nem tud semmi mást,
csak simogatni huncut mozdulatban,
s ily édesen szemtelen lenni, lásd,
ennyi az, amit tudok, kis tudatlan!Ma bizony jó botrányosak leszünk,
mint az őzike párjával az erdőn,
nem szégyelljük magunkat, van eszünk:
korláttalan, tobzódóan, üzelgőn
ma bizony jó botrányosak leszünk.Főleg irodalomról ne beszéljünk
(ördögbe minden szerzők, kiadók!)
A bátor természethez visszatérünk,
minden szemérmet vigan tagadók,
s főleg irodalomról nem beszéljünk.Élvezni és aludni: akarod?
ez lesz ma nékünk első és utolsó,
legfőbb pihenés, legsürgőbb dolog,
erény és vétek, bölcső és koporsó –
élvezni és aludni: akarod?
-
Paul Verlaine: Fifi
Fifike fölriadt – mivel két cuppanó
csókkal mondtál nekem jó reggelt: – és a jó
madárka fölfütyült; – de csőre visszabénult
szárnya alá, s dala megint álomba némúlt.Ekkor visszaadtam drága csókjaidat,
cserébe csókolván egy százszorost, vigat,
egy mindenütt-jelen-valót, talpadtól enyhén
sötétlő hajadig, mindenhol megpihenvén,hol árnyas hely kinált… Kacagtál módfelett…
S ekkor térded közé benyomva térdemet
föléd csuklottam, oly mohón, mint hirtelen had
ha támad, – és te is mohó voltál, de nem vad,mert nedves szemeid köszönték a gyönyört. –
És ekkor lám, Fifi egyszerre úgy kitört,
a drága kis madár! most már egészen ébren,
újjongva, mint barát barátja örömén,és diadalmamat köszöntve énekében,
trillázva kis szive az ég felé s felém!
S úgy ugrált, szilajon, mint egy szilaj fiucska,
ki utcák vig során egy győztest éljenez.– S a hajnal függönyös ablakunk fénybehuzta,
büszkén, hogy kéjeink boldog tanúja lesz.
-
Charles Baudelaire: Gyönyörök mártirja
Üvegcsék, illatok, kép, márvány, drága köntös,
nehéz brokáttal átszövött
lehulló dús szövet, mely nagy redőket öntöz,
és kéjes butorok között,hol a langyos szoba, fülledve mint üvegház
veszélyes tikkadásba zár,
s holt csokrok porcelán sirjaiból meleg láz,
a végső sóhajpára száll,egy fejetlen tetem önti vére folyóját,
élénk piros, csörgedező
vérét a vánkoson s a szomjas takarón át,
mely issza, mint aszú mező.S mint sápadt vizió, amilyet költ az éjjel,
s mely szemeink bilincse lesz,
a fej, sötét haja sörényes nehezével
s arany kövekkel ékszeres,némán, mint egy virág, a kis szekrényre vetve
nyugszik; és gondolattalan,
kifordult szemein, cél nélkül szétmeredve,
az alkony fakósága van.Az ágyon a csupasz törzs kábán, önfeledten,
szemérem nélkül tárja ki
a titkos, végzetes bájt, melyet céda kedvben
adott a természet neki;egy rózsaszinü és aranycsikos harisnya
emlékül még lábán lebeg,
s a harisnyakötő villogó csatja pisla
gyémántja szemével rebeg.E különös magány, e langyos, buja fészek,
és egy nagy arckép lankatag,
de szinte kihivó szeme valami részeg,
vad szerelemre vallanak,rossz gyönyörökre és különös ünnepekre,
pokoli csókokkal teli,
hol a gonosz sereg a függöny közt lebegve
a bünt kedvtellten nézdeli.Pedig ha elegáns soványságát e hullán
nézed a vállnak, és futó
vonalban a csipőn hogy száll tört rajzu hullám,
akár egy izgatott kigyó,láthatod, hogy milyen ifju még! – Béna lelkét
s unalma-nyűtt érzékeit
a bolygó és veszett vágycsordák lelegelték,
alig nyitotta meg nekik?A vad himnek, akit nyugtatni eleven még
legforróbb csókod sem tudott,
igy koronázta meg vágyai végtelenjét
engedelmes, halott husod?Felelj, bünös tetem! s lázban emelve karja
merev hajaddal, szörnyü fej,
ajkához vitt-e, hogy hideg fogadra marja
utolsó csókjait? felelj!– Távol a gúnyoló világtól és a piszkos
tömeg és kandi hivatal
szemeitől, nyugodj, különös hulla, titkos
sirodban, mely semmitse vall;Szeretőd bolygja a világot, s halhatatlan
formád kisérti álmait;
s miként hozzá te itt, ő minden gondolatban
hű lesz tehozzád a sirig!
-
Charles Baudelaire: Kárhozott asszonyok
(Delphine és Hippolita)
Kikönyökölve mély, süppedő párnadombból,
mig lámpák illatos, halovány fénye dől,
Hippolita a bús, nagy ölelésre gondol,
mely élte függönyét most lebbentette föl.Zivatartól zavart szemmel úgy nézi tiszta
fiatalsága tünt egének messzijét,
mint fáradt utazó forditja sirva vissza
a reggel elhagyott kék táj felé fejét.Megtört szemeiben a könnyek lomha nedve,
a bágyadt, tompa kéj, amellyel föltekint,
s két karja, hasztalan fegyverként szertevetve,
kényes szépségének bús szolgálója mind.Lábánál hangtalan – még rajta kéje láza –
Delphine heverve vad szemekkel ég s figyel
erős állat gyanánt, ki zsákmányát vigyázza,
melyet fogaival jegyzett magának el.Térdein az erős szépség a gyenge mellett
diadala borát issza gőggel teli,
s felé nyujtózva lágy kéjjel a karcsú termet
édes köszönetét lankatag szürcsöli.Keresi halovány áldozata szemében
a néma éneket, melyet a kéj dalol,
a hálaéneket, mely mint sóhaj az éjben,
lassan dereng elő a szempillák alól.– »Mit szólsz, Hippolitám, ez édes lanyhasághoz?
Megérted végre hát, mennyire nem szabad,
hogy durvább szerelem vad számumának áldozz
hervadni ennyi bájt: első rózsáidat?Csókjaim könnyüek, mint a tiszavirágnak
nyomai tiszta nagy esteli tó felett;
de szeretőidé majd oly mélyen bevágnak
szivedbe, mint ekék és súlyos szekerek.Úgy mennek rajtad át, mintha porba kavargott
úton ökörfogat megy kimélettelen…
Szivem, Hippolitám, forditsd felém az arcod
te egész mindenem! te édes-egy felem!Forditsd felém szemed, mely kék ég s csupa csillag!
csak egy tekinteted isteni balzsamát:
és titkos gyönyörök sötét kútjai nyilnak,
oly szent, nagy álmokat igézek én reád!«S szólt most, ifju fejét emelve, Hippolita:
»Hálátlan nem vagyok, s semmitse bánok én,
de, Delphine, szivemet valami elszoritja,
akár egy végzetes tivornya reggelén.Érzem lecsapni rám szárnyát a rémületnek
s fekete fantomok zilált bataillonát,
amelyek nyugtalan s véres uton vezetnek,
véres, s mindenfelől zárt horizonton át.Mondd, ha tudod, okát különös zavaromnak:
mily titkos, ritka bünt követtünk el ma itt?
Megborzongok ha szólsz, s szólítasz ,angyalom!’-nak,
és mégis ajkamat úgy vonzzák ajkaid.Ne vesd hát oly vadul szemednek parazsát rám,
lelkem nővére, kit örökre szeretek,
szeretek, bár te vagy nem-alvó-lángu máglyám,
és a pokol nekem teveled kezdetett!«Delphine, mint Pythia, vas triposzán tiporva,
s rázva fején a vad, tragikus fürtöket,
a végzetes szemü, zsarnokul válaszolja:
– »Poklot a szerelem előtt ki emleget?Örökös átok a hasztalan álmodóra,
kitől a képtelen, bús balgaság kitellt,
mely meddő bölcseség vitáiba fonódva
a szerelembe is erényt és bünt kevert!Aki hőt és fagyot akar, reggelt meg estét
keverni misztikus összhangba szüntelen,
az olyan sohasem heviti béna testét
a vörös nap tüzén, amely a szerelem!Menj csak, ha akarod, a bamba vőlegényhez,
kegyetlen csókjait türni szűz testeden:
borzalommal teli hozod majd vissza kényes
lelked és meggyötört kebleidet nekem…Csak egy úrnak lehet szolgálni e világon!« –
mondta, s a gyermek igy kiálta rá naiv
fájdalmában: »Jaj, az örvényt már nyilni látom!
magamban érzem azt! s ez az örvény a szív!Oly mély ez mint az ür, és úgy ég mint a vulkán.
Vad szörny! mely áldozat lehet elég neki,
az ádáz Furia szörnyü szomját eloltván,
ki fáklyát hordoz és vad vérét égeti?Jer hát, jer! s függönyünk mindentől messzezárjon:
nyugtasson legalább e bágyadt gyöngeség!
Tudatom oltsa el mély öledben az álom,
s leljem meg kebleden a mély sirok hüsét.«– Szálljatok, szálljatok örökös poklotokban,
szálljatok lefelé, szegény áldozatok,
s az örvény fenekén, a szörnyü forgatagban,
mely nem égből ered, kinban forogjatok,és korbácsolva, más bünökkel, összevissza,
vak árnyak, vágyatok mélyéig érve, és
őrjöngő lelketek semmise csillapitsa;
kéjeitek közül keljen a büntetés!Soha még friss sugár nem ért barlangotokba;
melynek résein át miazmás permeteg
szivárog, különös fényjátékban lobogva,
s iszonyu illatát beissza testetek.Meddő kéjeitek fanyar emléke marja
bőrötök vánkosát, és fájó szomja bánt;
s a vak vágyakozás dühös szelű viharja
csavarja husotok vén lobogó gyanánt.Távol az eleven világtól, elitélve,
bolygva pusztákon át, mint éhes farkasok,
a bennetek levő végtelentől kisérve,
óh szent rendetlenek! s üldözve, fussatok!
-
Charles Baudelaire: Léthe
Szivemre, jer, kegyetlen, néma lélek,
imádott tigris, édes arcu rém;
hadd markolom ez illatos sörény
sürüjét, melyhez nyulni szinte félek;
hadd temetem be fájdalmas fejem
szoknyáid parfümittas vánkosába,
s mint szétzuzott virág, árassza kába
utóizét az elhunyt szerelem.Aludni, haj! aludni és nem élni!
a halálédes álom csábja vonz.
Szép testedet, mely sima, mint a bronz,
csókkal befenni s semmitől se félni!
Hogy elcsititsa fáradt sóhajom,
nincs több olyan szer, mint örvényes ágyad,
csókjaidban hatalmas Léthe árad,
s a feledés lakozik ajkadon.Gyönyörnek érzem sorsom új fulánkját
s türöm ezentúl, mint egy hinni tért
hős vértanú, ártatlan elitélt,
kinek buzgalma szítja kinja lángját,
és szívom, mint ki mérget tudva szív,
mézédes bürkét, mérgezett virágát
dús keblednek, mely duzzad a ruhán át
s amelyben sohasem volt zárva szív.
-
Charles Baudelaire: A szökőkút
Fáradt szemed, szegény szerelmem;
hagyd hunyva hosszan: ne beszélj.
Maradj a hanyag helyhezetben,
amelyben meglepett a kéj.Künn a szökőkút, mely csevegdél,
és nem szünik sem éj, se nap,
táplálja, melybe meritettél
ma: elragadtatásomat.Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét:
nagy könnyeit úgy önti
záporba szét.Igy a te lelked, mellyet hően
a gyönyörök villáma gyujt,
kirebben gyorsan s vakmerően
szárnyat nagy, bűvös égbe nyujt.De majd lehalva, szárnyelejtőn
bús bágyadásba márt az ár,
amely egy láthatatlan lejtőn
lelkemnek is mélyébe száll.Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét:
nagy könnyeit úgy önti
záporba szét.Te, kit oly széppé tesz, az éjjel,
de jó, ha kebleden vagyok,
az örök panaszt színi kéjjel,
mely a medence közt zokog.Hold, zengő víz s te éj, te áldott
s ti fák magányos borzama,
szeplőtlen melankóliátok
szerelmem édes tükre ma.Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét:
nagy könnyeit úgy önti
záporba szét…
-
Charles Baudelaire: Egy arc igéretei
Szeretem, sápadt lány, lágyív szemöldököd,
mely alól éj árad sötéten.
Szemed sötét, de mit sötét szemed mögött
olvasok, nem gyász, semmiképen.Szemed, mely épen oly szinű, mint hajzatod
rugalmas hajzatod erdője,
szemed bágyadtan igy biztat: »Ha akarod,
plasztikus múzsa szeretője,követni vágyaid s reményed csillagát,
melyet kigyujtott ritka fényünk,
köldöktől a farig, győződj meg sorra hát,
hogy mind igaz, amit igérünk!Két bronzérmet találsz a mell csúcsaira
kiszögezve nyulni előre;
s a drága has alatt, mely bársony és sima
és barna, mint a hindu bőre,prémet lelsz gazdagon, mely mint a dús Hajak
testvére, sűrűn terped széllyel,
s époly lágy és tömött, s époly fekete, vak,
vak éjjel, csillagtalan éjjel!
-
Charles Baudelaire: Egy pogány imája
Óh ne halkitsad lángod éjre
hevitsd fel zsibbatag szivem.
Gyönyör te lelkek kinja, kéje:
exaudi diva! supplicem.Légben eloszló istenasszony,
láng amely pincénkben lobog,
kinomon kényed irgalmazzon,
kinek ércdallal áldozok.Gyönyör! légy úrnőm, mindig ébren,
húsból és bársonyból csinált
álarcot olts, sziréni vértet.
Vagy a formátlan bor ködében
nehézkes álmodat kináld.
Gyönyör! te ruganyos kisértet!
-
Ch. Bovie: A fiúk szíve
fordította Babits Mihály
A kis Isten, kin az egész világ csügg,
s ki éjjel, nappal, egyre működik:
először csak piciny bimbó, virágrügy,
s dús termést ígér, ha majd elvirít.Csupasz madár: nincs tolla, mégse fázik
s hivogató egekbe szállni kész;
kupakos makk: rajta Ámor pipázik;
csörgő: vígan cibálja játszi kéz.Tizenhat éves… A selyem gubóból
szép, csapodár pillangó bújt eléd;
minden virágra szállni kedve kóbor;
mint fürge ponty, forgatja víg fejét.Kéjek palackja: torkából fehéren
és fodrosan szökell a drága lé;
pisztoly, garázda csavargó kezében,
ki véle tárt ablakokon belő.Mikor húsz éves: tűzvész; fölparázsló
máglya: eleven hús ég lángtaván;
szerelmi bárd, szüzek vérében ázó;
hömpölygve zúgó mérges óceán.Csatamén, mely kancáját szimatolván
tombol, nyerít, viháncol és kapál;
mindent elnyelni akaró oroszlán;
örökké éhes bőszült kannibál.De mikor harminc: kitűnő vadászeb,
vagy józan, higgadt, meggondolt vadász,
ki minden vadat puskája alá szed,
de ólmot, port soha el nem potyáz.Madárfogó: jól ismeri a hálót,
melyet Ámor a bugyogókba rak;
bölcs hadvezér: mindig talál bejárót
a vítt erődbe, s bizton tör falat.De negyven évvel e láng tovalebben:
tiszteljétek a kimerült erőt!
Öreg fajló már, sokkal kényesebben
kell gondozni s táplálni, mint előbb.Határkő, mely szép múlt után a kétes
jövőt mutatja; vagy bankár, aki
bár csőd szélén áll, még mindig negédes:
»Kis kölcsönnel lehet még tartani!«S mikor ötven: az ősz érett gyümölcse,
mit megráz s földre ejt a gyönge szél;
ereje nincs, hogy mit ígér, betöltse –
mint vén csibész, mindig csak szóból él.Rokkant harcos: kezében tört a lándzsa;
kalász: viharban meghajlik konyán;
gyönyörű múlt derengő délibábja;
lenyugvó nap az élet alkonyán.Hatvan: nagyító kell – szavamra mondom!
hogy észrevedd; nem e földre való.
Újabb tíz év: és szilfid, tünde fantom,
vagy régi hang, beteg és elhaló.Nyolcvan: finom, tünő barázda; ködben
szálló madár vet ily árnyat felém;
végre mikor száz éves: égbe röppen
és elpihen az istenek ölén.
