Gyakorta a zene, mint tenger, úgy ragad,
hűs égbe sodorva,
vagyok, tág éteren vagy ködplafón alatt,
hab kósza bitorja.
Mellem előre dűl, tüdőm telin dagad,
akár a vitorla,
megtiprom a torló, hátas hullámokat,
báj éj fedi sorra;
érzem, hogy át meg át egy remegő hajó
fájdalmai járnak;
vihar és forgatag s lágy szél, lebegni jó,
keblén a nagy árnak,
visznek. – Máskor a mély, mint vad kínom fagyott
nagy tükre ragyog!
Forrás: Lélektől lélekig
Texasi partvidéken
Mobile s Galveston közt található
egy nagy kert csupa rózsa benne
közepén villa látható
mintha maga is rózsa lenne
Egy nőt a rózsakertben egyedül
sétálni gyakran láthatok
s hogyha a hársfákkal szegett úton áthaladok
egymásra nézünk
Mivelhogy mennonita ez a nő
gömb nem díszíti rózsafáit se gomb ruháit
kabátomról is kettő hiányzik
kishíján egy hitet vallunk hát én meg ő
(Kálnoky László fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Add a kezedet ha elhagy nyugalmam
Add a kezedet melyről konokul
Magányomban én annyit álmodoztam
Add a kezedet megváltásomul
Mikor tenyerem csapdájába ejtem
Mely csupa zavar félő sietés
Mikor végre itt tartom a kezemben
Melyben mint a hó olvad s elenyész
Meg sosem tudod mi az amit érzek
Ami feldúl és ami elborít
Meg sosem tudod hogy e reszketések
Milyen kín felől árulkodnak itt
Hogy mit közöl így ez a néma mély nyelv
Állati beszéd képe-nincs tükör
Mely szem nélkül és száj nélkül beszélhet
Ez a szava-nincs borzongó gyönyör
Add a kezedet szívem hadd simuljon
Közé s csend legyen percre legalább
Add a kezedet lelkem hadd aludjon
Hadd aludjon ott amíg a világ
Forrás: Lélektől lélekig
A vén parkban didereg a magány,
s két árnyék suhant át az éjszakán.
Ajkuk puha, szemükben semmi élet,
alig érteni, halkan mit beszélnek.
A vén parkban didereg a magány,
s múltat idéz két boldogtalan árny.
– Gondolsz régi mámorunkra, szerelmem?
– Mi köze hozzá? minek érdekeljen?
– Arcom álmodban ma is megjelen?
Feldobog szíved a nevemre? – Nem.
– Óh szép napok! milyen forró s igaz volt
csókunk és gyönyörünk! – Lehet, hogy az volt.
– És kék az ég s a remény végtelen.
– A remény eltűnt, egünk fénytelen.
Riadt bokrok közt jártak, két kísértet,
és csak az éj hallotta, mit beszéltek.
Szabó Lőrinc fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
A reggel langyos és arany fényében úszva,
harmattól nedvesen ragyog a rozs s a búza,
s még őrzi az azúr az éj hűs illatát.
Kószálni indulok most céltalan: tovább
a part mentén, ahol rőt gyom virít, szegényes,
a pázsitos úton, melyet éger szegélyez.
Szél leng. Nagynéha jő csak erre egy madár,
csőrében csöpp bogyó vagy szőke szalmaszál,
s a víztükör fölött árnyéka fut tovább még.
Mély csönd.
Az álmodót úgy vonzza itt e tájék
szelíd derűje, mely el-eldajkálta rég
ábrándos álmait s ringatta kedvesét,
a fiatal leányt, kinek emléke – gyengéd,
hótiszta látomás – megzendül s földereng még,
s kit költő álmodik s a férfiképzelet
idéz rajongva, bár tán a világ nevet,
s kit végre megtalált, a Társat, Őt, a lelket,
kit lelke visszasír s azóta sem felejthet.
Forrás: Lélektől lélekig
Pusztán mert tiszta vagy s pusztán mert inni adsz
Ahogy nyíló kezünk szárnyat mozdulni enged
Mivel megosztod és összefogod magad
Ahogy összetapad s megvonaglik a száj
Ahogy ész-fogta nyelv neki-nekieredhet
Két kar kitárul és bezárul
Hol nappalt hol meg éjt hozva folyvást kigyújtva
A tüzet mely ezer szívet kötni melenget
Pusztán mert éppolyan hű vagy mint a teremtés
Erős mint érett gyümölcs, gyenge akár a hajnal
Tetézve évszakot be- s befedve az embert
Pusztán mert mint a jó-nedvű mező olyan vagy
Mely lényeg lényegével itatja talaját, mely
Vár vár ártatlanul dadogó lépteket
Mint a munka, mint a játék, mint számvetés, mely
Csontig hamis mint egy ajándék emberrablás
Pusztán mert egyenes, hajlékony vagy s türelmes
Pusztán mert beveted a fény búzaszemét
A föld simogató húsába éjszaka
Délben nem tudva, hogy érvényes-e az élet
Eggyel több napomat tártad ki: Nincs ma, Nincsen
Holnap. Megsemmisült a mindig és soha
S te megkockáztatod magad kárára élni
Jobban mint én, kit egy más nő s a semmi szült.
Forrás: Versek mindenkinek
Tél van, egy kékpárnás kis rózsaszín kupéban
Utazom együtt veled.
Kedvünk kerek. Csókfészkek mind és őrült, léha-
puhák a szegletek.
Szemed hunyva, nem látod túl az ablakon, miképp
Grimaszolnak az esti árnyak
Démonjai, e formátlan civódó csőcselék,
Az éjsötét farkas-hadának.
Aztán arcodra furakszik egy aprócska csók…
Puha érintés, és mint bolondos, szemtelen pók
Nyakad felé tör, ó…
S megkérsz majd engem: «Keresd!» fejed lehajtva,
Üldözzük hosszan, ne félj, meglesz a mihaszna
Öntelt nagy utazó!
Egy kupéban, 1870. október 7-én
Koosán Ildikó fordítása
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
Ragadtak rám a nyelvek. A latin
rég hozta a franciát, s így megint
új ablakokkal tárult a világ.
Hogy kígyót-békát, dekadenciát
s annyi Baudelaire!-t olvastak Adyra,
kíváncsivá tett: milyen hát az a
párizsi költő-szörnyeteg, aki
annyi zsenit meg tudott rontani?
Háború volt, ritka a francia
könyv, pláne a modern vers! Így, mikor
Oláh Gábor hallotta Palitól
– Kardostól – hogy egy vasutas fia
Debrecenben min töri a fejét
s kölcsönadta a maga Baudelaire-ét,
a beszerezhetetlent: repeső
kézzel rögtön papírt vettem elő
s körmölgetve vagy két hónapon át
lemásoltam a teljes Fleurs du Mal-t.
Forrás: DIA
(Babits Mihály fordítása)
Ott hagytak bennünket éjszakára, egy fehér,
terrászon, elaléltan a rózsák között. A meleg
izzadság csorgott mint a könnyek, kebleinkre
a hónunk alól. Nehéz gyönyör bíborozta hanyatt-
csukló fejeinket.
Négy fogoly galamb röpködött fölöttünk, négy-
féle illattal átitatva, csöndben. Szárnyaikról
cseppekben hullott a parfüm a meztelen nőkre.
Csupa írisz voltam.
Óh lanyhaság! Arcomat egy fiatal lány hasára
nyugtattam, aki nedves hajam frissességébe bur-
kolózott. Nyitott ajkamat megrészegítette sáfrányos
bőrének illata. Nyakamra zárta combjait.
Aludtam, de valami fárasztó álom felébresztett:
egy iynx, éjjeli vágyaknak madara, eszeveszetten
dalolt a távolban. Borzongva, felköhögtem.
Egy lankadó kar, mint egy virág, emelkedett a
légbe, lassan, a hold felé.
