fordította Babits Mihály
Nézd, nézd e sok kacagó ifjú lánykát!
mint rózsa szirma, frissek, édesek:
ártatlanul mohó szemedbe tárják
azt, amit Boufflers „szív”-nek nevezett.
E kis szívet csiszolja majd az élet
drágakővé a dús csipkék alatt;
ma még csak álom, isteni ígéret,
vázlatos kép és hamvas árnyalat.
A szív nő; tizenhat éves korára
spleen fogja el: minden nap oly sivár!
Virág lesz, mely még ki se nyílt, de már a
szakértő kertész gondjaira vár;
a szerelem illatos csókra, bársony
levélkékkel bolyhozva könnyedén;
láb-nem-taposta szűzi út; csodás hon;
ovális kagyló; drága gyöngyedény.
Mikor húsz éves: a Vénus-ligetnek
mélyébe, hol szent oltártűz lobog,
hosszú sorban s alázattal sietnek
áldozni ifjú s vén zarándokok;
sivatag, melybe ég szórja a mannát;
mélyút, mit játszva tört át Cupido;
boldog börtön, mely üdvözíti rabját;
varázsos éden; bíborpartú tó.
De mikor harminc: lángoló barázda,
lüktetve izzó láva önti el;
embervért szomjazó tigris: garázda
kedve örök orgiát ünnepel;
szomj, melynek csöndesülni nincs hatalma;
kígyó, melynek ölelése halál;
Éva anyánk s a bűnbűvölte alma;
varázskapu, mely mindig nyitva áll.
S mikor negyven: könnyezni kezd az árva
s a nagy magányba buját sírja szét;
szent rejtekét készségesen kitárja,
hogy elfogjon egy-egy naiv lepét;
bolondos agg, ifjúvá cicomázva,
sürög-forog és udvarol szegény;
– de kinek kell az eltört ócska váza,
az elfelejtett, régi, rossz regény?
És mire ötven: nagy fekete flastrom;
mint kerékvágás, száraz és öreg;
ráncosképű apáca, ki a klastrom
számára alamizsnát gyűjtöget.
Újabb tíz év: és kongó, szörnyű kórház;
beomlott kút; kihűlt, üres kohó;
nyűtt bugyelláris; padlásra dobott váz;
használhatatlan, vén egérfogó.
Az idő száll: hetven… nyolcvan… Nem izgat s
nem is izgul e dohos pergament;
ezernyi ránca ezer furcsa kriksz-kraksz
s nincs oly tudós, ki tudná: mit jelent;
kopott cafrang; rozsdás lom; ráakadván
bosszúsan rúg egy görbét rajt a láb;
penészes, málló, ókori maradvány,
mely csak a múzeumban él tovább.
– Nézd: a harasztban, foszfortűzű színfolt,
száz fénybogár ég minden éjszaka;
a temetőn kék-sárga lánggal imbolyg
a lidércfények ikercsillaga! –:
hiszem, hogy él és vándorol a lélek
s a halállal a szív nem tűnik el:
minden szív páros lidérclángra ébred
s a horpadt sírok ormán táncra kel!
