Útra kelni, messzi menni…
Idegenbe’ megpihenni…
Hol találja őt a tél, a nyár?
A fű is felvídúl talán, amerre jár…
S az út mentén köszöntik őt a fák
Füttyent a szél, biccent az ág
S örökre búcsút int az égnek kósza népe,
Körűlrepdesvén sáppadt homlokát…
Úgy nézi mind e balga fütyörészőt,
Úgy megbámulja, mint a távozó csodát,
Ki itthagy mindent, mi ölelni kész őt
S a dúrva végtelenben ver tanyát…
Őt meg kell nézni, mert az ég alatt
Nincs több találkozás s a messzeségben
Ki tudja, merre lesz a sírja majd?
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
