Csorba Győző: Carmen lugubre

A nevét mondom és a halált mondom,
és nem hiszem el, nem hiszem.
És újra hallom köhögését
a visszhangos, mély semmiben.

Tizennégyéves volt és félkegyelmű
és pösze is volt még szegény,
szegény Kati! – riadó bánat
ijedezett a két szemén.

Most lefeküdt, a hátára feküdt le,
mint vágya olykor súgta már,
aszott testére vőlegényként
reáfeszült a rossz halál. –

Víg asszonyok, kik boldog szeretőknek
ölén hagytátok hamvatok,
félelmes nászéjszaka volt ez:
a halál alatt egy halott.

Ő hajnalon dúlt ágyából ki nem kelt,
és szűz maradt a nász után,
mégis fogant zsengécske méhe:
enyészet és örök hiány

támadt belőle, s óriásra sarjadt,
s falánkul anyját falta fel.
– Fülem körül hűs, tiszta hangon
a más-útú rend énekel. –

A nevét mondom és a halált mondom,
és nem hiszem el, nem hiszem.
És újra hallom köhögését
a visszhangos, mély semmiben.

Már Isten első bölcsei között van,
nyelvéről kristály-szó pereg,
– nagyon fehéren lát az Isten
és feketén az emberek.

Forrás: DIA – Csorba Győző