Címke: gyerekkor

  • Dsida Jenő – Mit hoz a Mikulás?

    Nagy-izgatottan tettem ki a vágyam
    a jégvirágos ablakok mögé –
    Talán ma győz a mese-hit, varázs,
    s ha csak egy nagyon kicsit is jó voltam,
    valami szépet hoz a Mikulás.

    Kavargó pelyhek szitáltak az égből,
    mint kérdéseink fehér másai:
    lesz valaha jobb, lesz valaha más? –
    És kigyúlt szemmel, merengve susogtam.
    Régi kisgyerek… régi Mikulás…

    Álmaim vannak, mind-mind olyan régi:
    tavasz várása, csókos szerelem,
    kevesebb küzdés, több boldogulás,
    örökös nóta csengése a számon –
    Elhozza holnap mind a Mikulás!

    …és reggel – reggel üres volt az ablak,
    hóval párnázott hideg, befagyott,
    – és megértettem: meghalt a varázs…
    A kisírt-szemű bús, nagy gyerekeknek
    semmit sem hoz a régi Mikulás.

    1925. december 7.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Sietni kellett

    Ma találkoztam az öreg Mikulással.
    Sürgős dolgom volt, nem tudtam megállni,
    amikor elébem toppant. Gyönyörű téli
    szürkület volt, gyönge hideg, vattásan, puhán
    esett a hó és az öreg torzonborz szakálla is
    csupa hó volt. De, mondom, nagyon siettem
    amint már évek óta sietek, és mindnyájan
    sietünk, és nem tudtam megállni.
    Kicsi krampuszokkal volt teleaggatva,
    kiknek nyelvöltögetésein olyan jóízű, édes
    gyermek-borzadállyal kacagtam valamikor.
    Jancsi és Juliska, Bóbitás Piroska mind
    nála voltak, hátára akasztva csüngött
    kicsi fekete hintalovam, mélyen
    valaha vészes csatákba nyargaltam az
    esteledő gyermekszobából s nyakában most
    is csilingelt a kicsi ezüst csengő,
    finoman, messziről, mint az édes anyám
    hangja. De újra ismétlem, sietni, sietni
    kellett és nem tudtam megállni.
    Az öreg megfordult, álldogált az úton,
    orrát vörösre csípte a hideg,
    szintelen szeméből könny szivárgott,
    s kesztyűtlen, reszkető, ráncos kezével
    vidáman integetett utánam.

  • Szabó Magda: Eső

    Gyermekkorom hű társa, te,
    zöld óceánok gyermeke,
    te mindig egy, ezer alakban,
    tapintható, de foghatatlan,
    kinek jószagú sóhajától
    a titoktartó éj kitágul,
    s oly bő lesz, hogy egy kertpalánk
    mögött megfér a félvilág:
    te kóbor isten, szerte bolygó,
    hogy kerülsz ide, te csavargó?

    Van tíz éve, hogy láttalak
    a hajdúsági fák alatt,
    ott hintáztál a langyos éjbe,
    susogtál a tölgyek fülébe,
    de megriadtál, elfutottál,
    hol jártál, míg ide jutottál?

    Nézd, hogy derül a vérszegény
    Vérmező, hogy hízik szegény!
    Az ifjú fák rádmosolyognak,
    rosszkedvű füvek mosakodnak,
    melengeti lehelleted
    szegény, meztelen nyíreket,
    s köszöntenek apró neszekkel,
    kis reszketeg lélegzetekkel,
    míg táncolsz nedves talpadon
    a felfénylő piros padon,
    s gyöngyház bokádról gyöngyszemek,
    villogó cseppek pergenek.

    Csak állok, és nyí a gyerekkor,
    fülembe nyí, bokámba kap:
    „Csepereg” – azt mondtuk ilyenkor.
    Csak állok a Várhegy alatt.

    Még azt se mondhatom: maradj,
    hogy várd meg velem a telet;
    magam is idegen vagyok,
    hogy adhatnék szállást neked?
    Dagad a tócsa, csak dagad,
    csillog a síkos házfedél;
    fond be kibomlott nagy hajad:
    földim, Eső, közel az éj.

    Indulj tovább! Indulok én is,
    kezem olykor magasra tartom,
    szorítom szálló köntösöd.
    Nedves kezem. Nedves az arcom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán – Mikor Ilobán este lett

    Szemembe úgy ragadt
    az ilobai nap,
    se délelőtt, se délután,
    mindig csak alkonyat,
    a falu szélén a Szamos,
    a házak közt a gyáva kis patak,
    a vízen ülő alkonyat
    hátán egy vízipók szalad.
    Csobogó alkonyat.
    Póklábú alkonyat.

    A törpe indóház előtt
    süvít a gyorsvonat,
    az ablakokon kihajol
    a bámész alkonyat,
    nézi a forgó réteket,
    körhinta-tornyokat,
    a szitakötő szárnyakon
    elzúgó dombokat.
    Pihen a sürgönydrótokon
    a fecskealkonyat.
    Mindig az alkonyat.
    Mindig az alkonyat.

    Aludni térnek a kacsák,
    de árnyuk ott marad
    az eperfa alatt.
    Az epervérben tocsogó,
    a kacsacsőrű alkonyat.
    Az eperfa a ház előtt,
    a fa előtt a pad,
    a házban anyám született,
    repednek a falak,
    rothad a zsindely, hull a mész,
    zuhog a vakolat.
    A padra ül, pipára gyújt
    a mészhomlokú alkonyat.
    A vakolatruhájú alkonyat.

    Nagyapa oly sovány,
    mégis, egyedül övé csak a pad,
    körülötte kövön, füvön
    az alkonyi csapat:
    a vendégek, a mindennapiak,
    zsíros hajú román paraszt,
    bíró és pakulár,
    s a kilenc kőtörő, hiszen
    a kőbányában munka vége már.
    Sárgult, avas szalonnát esznek ők,
    de sárga, hamisítatlan bőgés
    sárga szél égeti
    az avas arcokat.
    Csapkod a partra hajított
    hering-usonyú alkonyat.

    És jött egyszer a pópa is,
    de le nem ült, szalonnát sem evett,
    csak állt a kőtörők fölött,
    szakállát markolva beszélgetett,
    de hiába markolta is
    szakállát tíz ujjal is,
    az első szél fölkapta s elröpült,
    a kékes fellegek
    közt még sokáig fel-s-alá merült,
    míg el nem szállt meg,
    míg szoknyája hegycsúcsokig be nem
    takarta Ilobát.

    És akkor este lett.
    És akkor Iloba felett
    pópaszoknyájú öreg este lett.
    (Az a pópaszoknyájú este
    négy napig betakarta Ilobát,
    az a holdba röpült süveg
    négy napig varjúhangon kiabált,
    negyednapon négy deszka közé zárták
    és Nagybányára vitték nagyapát.)

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Weöres Sándor: Gyerekkor

    Gyerekkoromban réges-régen
    fenn ültem én is a szekéren.
    Gabonát vittünk a malomba,
    vagy burgonyát, répát, halomba.
    Mindig közelbe, mindig lassan,
    s ömlött az idő számolatlan.

    Mert oly lassacskán folyt az élet,
    a közelség is messzeség lett.
    Köröttünk utak sokasága
    ágazott szerte a világba.
    Elálmodozva mindent láttam
    a nem-látványos pusztaságban.

    Hol az ég-kékre felhő omlott,
    láttam a sziklás tengerpartot.
    Hol szél borzolt bozótba, sásba,
    itt a nagyváros morajlása.
    A kordét csikók röpítették,
    ez volt a szédítő sebesség.

    Mit ott átéltem, ahhoz mérten
    most minden élmény törpe nékem.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Székely János: Egy régi ház

    (1959)

    Én nem tudom, miért jutott eszembe
    a régi ház a körtefák alatt.
    A régi ház, amely az új időkben
    éppoly kopott és jeltelen maradt.

    Nehéz tömbházak szökkennek fölébe,
    mögötte élő forgalom cikáz,
    de orra hulló pápaszemmel gunnyaszt
    a régi ház, az álmos régi ház.

    Tikkadt kertjére foltos árnyakat vet
    a körtelomb, s ha szél motoz körül,
    valami édes, mondhatatlan illat
    szivárog át az ablakok mögül.

    Bivalypaszuly és kékes lombú szőlő
    dereng a tornác hármas oszlopán.
    S bent háncsdíványon szőke gyermek alszik,
    és álmodik – és hasonlít reám.

    Én nem tudom, miért, hogy az a rokkant
    vén házikó folyvást eszembe jut…
    S egy kút, amely a mélységből fakad fel…
    S egy út, amely a végtelenbe fut.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Szabó Lőrinc: Hatodnap

    Öt napig vártam, öt teljes napig.
    Csak apa előtt mondtam valamit
    a titkomról, de oly zavarosan,
    hogy meg sem értett… Resteltem magam
    – úgy látszik – hogy olyan avult csodák
    érdekelnek, amiket meg se lát,
    meg sem említ már régi, igazi
    nagyvárosi ember, debreceni.
    Hatodnap aztán ott voltam megint
    a Fő utcán. Ami csak mese, mind
    emelt, röpített. Szárny-nyitó gyönyör
    volt látni, messziről, hogy tündököl
    az arany tábla!… S odaértem… És
    elszörnyedtem: „ÓRÁS és ékszerész”:
    ezt mondta csak a csoda-felirat.
    Ki lopta el az Óriásomat? –
    jajdult a szívem, szinte hangosan…
    Aztán csak álltam s szégyeltem magam.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Debrecenben

    Cók-mókkal rakva, félve s boldogan,
    vitt, nyolcéves fiút, első utam
    Debrecen főutcáján. Mindenütt
    legendát vártam, hajdúkat s velük
    törököket, tűzvészt, gályarabot,
    s hogy jön Kossuth s megint beszélni fog
    és de-tro-ni-zál… Azt hittem, csupa
    hős vesz körül… Kisvonat mozdonya
    pöfögött fel s alá, mesebeli,
    guruló vaskocka, s kocsijai:
    micsoda játék!… S vágy s való között
    egyszer csak átléptem a küszöböt:
    egy bolt felett cégtáblát láttam és
    rajta, hogy: „ÓRIÁS és ékszerész,”
    arany betűket… Megnéztem megint:
    Ó-R-I-Á-S?… Az!… Istenem!… Eszerint,
    gyúltam ki, itt egy Óriás lakik
    s hirdeti, hogy mivel foglalkozik!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Sokféle nép

    Sokféle népet láttam. Dáridó
    a magyarnak! A vásáros zsidó
    titokzatos volt, göndör pájeszét
    csúfolták, és nevették az eszét.
    A város végén sátoros cigány –
    „Vigyázz, még ellop!” mondta az anyám,
    „kivágja nyelved és úgy kényszerít,
    hogy koldulj neki!” Nagy, nyurga, szelíd
    drótostót lépegetett halina-
    nadrágjában, tündöklő bádogok
    zörögtek a hátán, üveglapok,
    csirizes doboz – messzi föld fia,
    látszott, milyen jól esik neki a
    leves, amit a négy pénzhez kapott.
    De legérdekesebb a köszörűs
    szerszáma volt, a korong: az a tűz,
    amely a forgó kőből pattogott,
    poklot kötött össze és csillagot!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Csak ami Volt

    Tűnt évek őre, add áldó kezed,
    s kalauzolj, édes Emlékezet!
    A jelen? Nincs. Csak az Van, ami Volt,
    csak amit megjegyeztél. Az Ipolyt,
    azt ma is látod! És a bóbitás
    nádszálat, melynek kicsi volt a ház,
    amikor hazavittem. És a sok
    forgót, örvényt. Télen a farkasok
    nyomát a hóban. Nyáron a füzet
    s az árnyát, s élő tükrét, a vizet,
    mely áll, ha fut is, és fut, noha áll,
    s mint az Idő, oly tréfákat csinál.
    Sok mindent megőriztél: meredek
    partot, ahol hasaltunk, az öreg
    kotlót, aki kacsákat kelt ki… Nyiss,
    nyiss most ablakot rájuk, drága, friss
    képeid aggasd körém: életem,
    be gazdag vagy, mihelyt emlékezem!

    Forrás: DIA