Címke: gyerekkor

  • Patricia Nolan: Téli álom

    Bemásztam sötét odúdba
    a lépcső alá, ahol annyi éven át
    hevertél, és megtaláltalak
    régi iskolaköpenyek, bevásárlószatyrok,
    könyvkötegek közt.

    Kirángattalak téli álmodból.
    Újból életre öleltelek,
    nem törődve hiányzó bal karoddal,
    megrövidült jobb lábaddal.

    Te nem láthattál engem.
    Valaki kiszedte szemedet.
    Orrad elmosódott az arcodban,
    lábfejedre egy régi barna zoknit varrtak,
    hogy helyén tartsa a fűrészport.

    A karomba vettelek, úgy ringattalak,
    ahogy, emlékszem, engem ringatott valaki
    réges-régen. Megmaradt ép füledbe
    mindkettőnk számára érthető szavakat suttogtam.
    Érintésedtől megújultam.
    Egyszer volt, hol nem volt bundás vállad
    valaha erősebbnek látszott, mint az enyém.

    Emlék, biciklivel a Körpálya úton.
    Egy piros, pliszírozott ruha, s mi ketten együtt.
    A magunk együgyű módján ikrek vagyunk –
    egy öreg játék mackó és felnőtt gyereke.

    (Kántor Péter fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: A kutya

    Ismersz-e, mondd?
    A bundám barna volt,
    fehér sáv volt a homlokomon,
    mint a lámpás a pejlovakén
    és mint az égen a Hold.
    Mozgott a fülem,
    amikor rászállt a légy.
    Mozgott az orrom,
    amikor szaglásztam a légy után.
    Emlékszel?
    Te még síró-baba voltál.
    Én ott bóklásztam a bölcsőd körül…
    elkergettem a kotlóst,
    hogyha feléd közelített.
    Később
    a hátamon is lovagoltál.
    Egyszer le is estél.
    Engem raktak meg a rémületben.
    A kezedből ettem.
    Kicsi kezed volt, halványpiros
    és néha sáros, néha homokos.
    Egészben nyeltem le a falatot,
    nagy-nagy, falánk kutya voltam.
    Ismersz-e?
    Egyszer… világos este volt…
    telihold…
    vonítottam az égre, a Holdra.
    Árnyékom hosszan úszott utánam…
    mint mikor ló pusztult a háznál
    és elcipeltem a belet.
    Hallottam a hangodat akkor,
    elővágtattam a kazlak közül,
    táncoltam melletted, ugattam.
    Emlékszel?
    Aztán, éjjel
    a kertek közt csavarogtam.
    Doronggal hátba vágtak akkor.
    Elgörbült a gerincem,
    a bundám mocskos lett és fakó.
    Beteg kutya lettem.
    Agyonlövettek.
    Akkor, vacsoránál
    csak lassan járt a szájakhoz a villa.
    A kisasztalnál ültél te külön.
    Kip-kop…: s lábaiddal
    harangoztál nekem,
    kipi-kop.
    Emlékszel?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Csodakutya

    Ha hiszitek,
    ha nem is,
    volt egy kutyám
    nekem is,
    piros volt az orra,
    lapulevél nagy füle
    lelógott a porba.

    Csoda egy kutya volt:
    holdsugáron
    lovagolt,
    s csillagfejű csikókat
    terelt udvaromba.

    Csodálkoztok?
    Elhiszem.
    Nem láthatta
    senki sem.
    Fénykép sincsen róla.
    Én is csak egyszer láttam,
    úgy álmodtam róla.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • H. Gábor Erzsébet: Az utolsó rétes

    Káposztát reszelt, rétesbe valót,
    a torzsáért álltam oda,
    s nem akartam érteni a szót –
    azt mondta: fáj a feje, a foga,
    de hiába mondta, s zavart volna el,
    nem mozdultam – nekem a torzsa kell!
    Váratlan kaptam egy pofont,
    én hisztiztem ordítva –
    s még egyet rám csapott.
    S gyerek, ki ilyet még nem kapott,
    a lisztet kiborítva
    löktem rajta egy nagyot.
    A reszelő megvágta –
    láttam, egyik ujja véres,
    nem sejtettem akkor, hogy
    ez lesz az utolsó rétes.
    Csak szótlanul húzta, gyúrta,
    míg szanaszét szakadt darabokra,
    s míg ép nem lett újra.
    A padkára ültem szipogva.
    Nagyapám odajött, s titokba`
    adott egy csókot. – Gyere!
    A kezemet húzta, de még
    nem tudta, hogy mondja el.
    Szorosan ölelt, s jöttek a szavak –
    zokogtunk mindketten ott kinn,
    a göcsörtös szilvafa alatt.
    S a rétes illata bejárta lelkünk és a kék eget!
    Nagyanyám kijött, észrevett,
    s egyszeriben olyan árva volt!
    Tudta, hogy nagyot vétkezett,
    magához húzott, átkarolt,
    s megcirógatott lisztes, vén keze…
    Az volt az utolsó rétese.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Edgar Allan Poe: Külön

    (Tellér Gyula fordítása)

    Gyerekkoromtól fogva nem
    Olyan vagyok, mint más. Szemem
    Nem úgy lát, nem közös kutak
    Habja bennem az indulat.
    Nem közös forrásból ered
    Bánatom. Gyújtva szívemet
    Más fokra izzik örömöm.
    S ha szeretek: azt is külön.

    Ott – gyerekkoromban – a vad
    Élet hajnalán: ott fakadt
    Ez a varázs – a jó s hamis
    Mélyekből –, mely kötöz ma is:
    Forrásból lett, gyors patakból,
    Sziklahegyen rőt falakból,
    Napból, mely lekörözött
    Őszi aranyfény között,
    Villámból az ég alatt,
    Amint elszállt, elszaladt,
    Dörejből, vihar ha forrt,
    S fellegből, mely olyan volt
    (Bár kéklettek az egek)
    Szemre, mint egy szörnyeteg.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Bazsalikom

    Az asztalomon paraszti csokor,
    Bazsalikom, viola, szarkaláb,
    Szemet vidító, kedves, egyszerű
    Mezei tarkaság.

    Már három napja itt áll a csokor,
    De csak ma vettem észre a szelíd
    Virágok tiszta, jó lehelletét
    És boldog színeit.

    A bazsalikom csipkés levelét
    Ujjheggyel gyöngéden megdörzsölöm,
    Mint parasztnéne szokta, ha belép
    A templomküszöbön.

    Hányszor láttam gyerekkoromban ezt,
    A hűvös templom fehérre meszelt
    Tornácában, mikor már odabenn
    A kántor énekelt.

    Lehajtom tenyerembe a fejem,
    Be régen is volt! Hej, azóta hány
    Istennek s hány ördögnek jártam én
    Tornácos ajtaján!

    Jó a virágnak. A bazsalikom,
    Míg el nem hull, mind csak virág marad,
    De jaj, az ember mennyi rosszat ér
    Rossz élete alatt!

    Voltam én is, mint más, bolond király
    S bolondabb koldus, – voltam gyilkos és
    Áldozat, kinek szívébe szaladt
    Tövig, s megállt a kés.

    És lettem fáradt, fás lélek, akit,
    Ha elé teszik se hat meg virág
    Három napig, akkor meg hirtelen
    Másik végletbe vág,

    És zokog egy felhorzsolt illaton,
    Mert vesztett édent éreztet vele
    Az egyszerű parasztbazsalikom
    Semmi kis levele.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Andrássy Réka: Lehetetlen bakancslista

    Szeretnék indián lenni egy évre,
    szeretnék házakat festeni kékre.
    Szeretnék éjszaka úszni egy tóban,
    szeretnék hinni az örökké szóban.
    Virágos busszal világot járni,
    sohasem fáradni, sohasem fájni.
    Szeretném ha bokáig érne a hajam,
    szeretném jobban szeretni magam.
    Szeretnék egy évre szerzetesnek állni,
    sötét kis szobában csendben meditálni
    és amikor ültem kis szobámban eleget,
    szeretnék nagyon, nagyon sok gyereket.
    Szeretném újra anyámat ölelni,
    szeretnék minden kérdésre felelni.
    Szeretnék sírókat megnevettetni,
    József Attilának barátja lenni.
    Szeretnék ültetni cseresznyefákat,
    cseresznyefa ágán lóbálni a lábam,
    a cseresznye magokat messzire köpködni,
    föld felett angyalként könnyedén röpködni.
    Szeretnék jót látni az emberek szemében,
    szeretnék ülni a Jóisten ölében.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula – Meseváros

    Járatlan úton, fényen, árnyon át,
    Keresem én a mesék városát,
    Hol régen éltem, szépen, boldogan,
    A várost, amely az álmokba van.

    Andersen és Grimm s az Ezeregyéj
    Erről a helyről annyi jót regél,
    Bizton hiszem, hogy megvan valahol,
    Csak azt nem tudom én, hogy merre, hol?

    De ha gyermekszemekbe nézhetek,
    Melyek reményt és békét fénylenek,
    Nem kell nekem Grimm, Andersen se kell,
    Megvan az út, mely oda vezet el…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor – A vizek estéje

    Sötétlő fenyvesek mögött,
    Túl a dacos nagy hegyeken
    Leszállt a nap.
    A vizeken a mesék apja jár:
    Az este.

    Az este a vizek ünnepe.
    Mikor elül a zaj,
    S a vízre ráterül
    Halkan, simogatón
    Az ünnepek nyugalma:
    A hullámok mesélni kezdenek.

    Mint amikor hajnalos éveimben,
    Szép csendes nyári estelen,
    Házunk előtt, akácfalomb alatt,
    Édesanyám elringató ölében,
    Gyerekfejem keblére hajtva,
    Elálmodoztam ébren
    Tündéres álmokat.
    Harmatos fűben ciripelő tücsök szólt,
    S a bólogató, vén akácfa
    Halk titkokat súgott fülembe.
    S míg édesanyám puha ujjai
    Hajfürtjeim közt simogatva jártak,
    A kertek alól, susogó lombon át
    Bús nóták elhaló dalát
    Hordta felénk akácillatú szél…

    Susogva, halkan, lágyan, álmodón,
    Estéli órán, ünnepi csöndben
    Mesélnek a vizek…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ellen Niit – Ha ismerlek gyerekkoromban

    Ha ismerlek gyerekkoromban,
    biztosan neked ajándékozom
    sárga kis hólapátomat,
    piros homoklapátomat,
    s a csillagokkal telefestett
    kék vödrömet,
    minden pitypangtól aranypöttyös rétet,
    a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,
    a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket
    és a leghosszabb csúszdát,
    amit csak ismerek.

    A hordókat csorgó ereszek alján,
    feketén csillogó vizükkel,
    feketén csilladozó, mély vizükkel,
    a víz alatt lakó meséket is,
    a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról,
    (a mélyben úsznak, mégis szédítő magasan!)
    s arról a furcsa sajdulásról,
    amely lehajló tarkómat súrolta,
    mint egy madár,
    vagy lélek,
    vagy golyó.

    És azt hiszem,
    a sárga mackót,
    a szegény, kopott orrú sárga mackót,
    minden titkával együtt –
    neked ajándékoztam volna azt is,
    utána sírdogáltam volna,
    magam sem értve:
    a veszteségtől-e, vagy örömömben.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig