Címke: gyermek

  • Nagy László: Játék karácsonykor

    Bárd az ég is, meg-megvillan,
    lelkeket irtana.
    Hamuszürke vatelinban
    jajgat a kisbaba.
    Csöpp ujjal az arany-lázas
    tornyokra rámutat.
    Anyja előtt bezárták az
    urak a kapukat,
    döndödi dön
    döndödi dön.

    Gyenge arcát üti-veri
    a havas zivatar,
    ha a telet kiheveri
    mit akar, mit akar!
    A kis istent mi megszánjuk
    emberek, állatok,
    kályhácskája lesz a szájunk,
    szedjétek lábatok,
    döndödi dön
    döndödi dön.

    Könnye van csak a mamának,
    az csorog tej helyett.
    Soványkodó babájának
    tejecskét fejjetek.
    Hallgassuk, a csuda üveg
    harmatot hogy csobog,
    szívet nyomni kell a süveg,
    megszakad, úgy dobog,
    döndödi dön
    döndödi dön.

    Vércsöpp fut a jeges égre,
    bíbor-gyöngy, mit jelent?
    Ül Heródes gyihos ménre,
    gyilkolni védtelent.
    Fodros nyerge vastag tajték,
    kígyó a kengyele,
    beledöbben a sok hajlék,
    ádáz had jár vele,
    döndödi dön
    döndödi dön.

    Megmenekül, úgy remélem
    a fiú, a fiú,
    kívánjuk, hogy sose féljen,
    ne legyen szomorú.
    Vigadjunk, hogy enni tud a
    rongyosok új fia, –
    kerekedjék, mint a duda,
    orcája dundira,
    döndödi dön
    döndödi dön.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő: December

    A Gyermek dicsérete

    Ti már nem hozhattok jóhírt nekem.
    Ami jó van, magamtól megtaláltam
    az erdőkben, hol sok-sok este háltam
    – s keresztelő Jánosként hirdetem.

    Most járok hóban és halálra váltan,
    ám ez számomra boldog kínt terem;
    a hófuvásban gyakran hirtelen
    csak térdre hullok: Gyermeket találtam!

    Goromba ágak az arcomba vernek,
    de én megyek tovább, egy kis haranggal
    viszem a drága hírt az embereknek:

    Bennem van, íme, csengő és harangdal
    és bennem van a legnagyobb, a Gyermek –
    a fényes jászol s valamennyi angyal.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

    Fák, csillagok, állatok és kövek,
    szeressétek a gyermekeimet.

    Ha messze voltak tőlem, azalatt
    eddig is rátok bíztam sorsukat.

    Énhozzám mindig csak jók voltatok,
    szeressétek őket, ha meghalok.

    Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
    szeressétek a gyermekeimet.

    Te, homokos, köves, aszfaltos út,
    vezesd okosan a lányt, a fiút.

    Csókold helyettem, szél, az arcukat,
    fű, kő, légy párna a fejük alatt.

    Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
    tanítsd őket, csillagos éjszaka.

    Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
    csempészd zsebükbe titkos aranyad.

    S ti mind, élő és halott anyagok,
    tanítsátok őket, felhők, sasok,

    vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
    vigyázz reájuk, hatalmas világ.

    Az ember gonosz, benne nem bízom.
    De tűz, víz, ég s föld igaz rokonom.

    Igaz rokon, hozzátok fordulok,
    tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

    tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
    szeressétek, akiket szeretek!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Kis Klára énekel

    Mintha szellemeket akarnál
    idézni, óriásokat,
    kiknek hatalma elragad,
    úgy ülsz néha a zongoránál,

    úgy énekelsz: a túlvilágba
    kapcsol valami titkos és
    ijesztő átlényegülés,
    az isten vagy a semmi vágya.

    A zene érlel. Mint imában
    a bűnös, vagy mint nyers vasak
    a villamos tekercs alatt,

    átváltozol az áramában
    s oly erő száll meg, oly varázslat,
    hogy már te tanítod apádat.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Lóci és a szakadék

    „Apu!…” Igazán csoda volt, de
    még elkaptam a gyereket.
    „Látod?!…” mutattam le a mélybe.
    Hallgattunk. Lóci reszketett.

    Reszketett és csak nagysokára
    mondta: „Rémes, hogy az ilyen
    életveszélyektől az ember
    nem szabadul, csak…” s hirtelen

    elakadt. „Csak, ha…” szava ismét
    fátyolos lett és remegő.
    „Csak ha szót fogad!” mondtam én. És:
    „Csak ha már meghalt!” mondta ő.

    (Raguza)

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Lóci verset ír

    Ünnep előtt volt. Kint a kertben
    húsvéti bárány bégetett,
    most borult virágba az alma,
    a barackfa már vetkezett,

    én meg épp versbe igyekeztem
    fogni életet és halált,
    mikor egyszerre nyílt az ajtó,
    jött Lóci és elémbe állt

    s megszólalt: – Apu, verset írtam!
    – De hisz még nem tudsz írni, te!
    – Nem is írtam, csak kigondoltam.
    – No, halljuk. – Hát figyelj ide, –

    szólt Lóci, azzal nekikezdett
    s két sorban elmondta a verset:
    „Az életet adja, adja,
    egyszerre csak abbahagyja.”

    Én nagyot néztem: – Ki? Kiről szól
    a versed? Ennyi az egész?
    – Hát az istenről, az a címe! –
    magyarázta a gyerek; és:

    – Nem kéne még valami hozzá?
    kérdeztem én kíváncsian.
    – Nem hát, – felelt ő, – ez az élet,
    ebben már minden benne van.

    – Benne van, jól van, igazad van,
    szép a vers, menj és játssz tovább! –
    Szinte ijedten csókoltam meg
    Lóci hatéves homlokát…

    Ő elrohant… Kint ragyogott a
    tavasz, a bárány bégetett
    s én eltünődve ezt a verset
    írtam a magamé helyett.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

    Veszekedtem a kisfiammal,
    mint törpével egy óriás:
    – Lóci, ne kalapáld a bútort!
    Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
    Jössz le rögtön a gázrezsóról?
    Ide az ollót! Nem szabad!
    Rettenetes, megint ledobtad
    az erkélyről a mozsarat!

    Hiába szidtam, fenyegettem,
    nem is hederített reám;
    lépcsőnek használta a könyves
    polcokat egész délután,
    a kaktusz bimbait lenyírta
    és felboncolta a babát.
    – Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
    s az asztal tetejére állt.

    Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
    de azért tetszett a kicsi,
    s végül, hogy megrakni ne kelljen,
    leültem hozzá játszani.
    Leguggoltam s az óriásból
    negyedórára törpe lett.
    (Mi lenne, gondoltam, ha mindig
    lent volnál, ahol a gyerek?)

    És ahogy én lekuporodtam,
    úgy kelt fel rögtön a világ:
    tornyok jártak-keltek köröttem
    és minden láb volt, csupa láb,
    és megnőtt a magas, a messze,
    és csak a padló volt enyém,
    mint nyomorult kis rab mozogtam
    a szoba börtönfenekén.

    És ijesztő volt odalentről,
    hogy olyan nagyok a nagyok,
    hogy mindent tudnak és erősek
    s én gyönge és kicsi vagyok.
    Minden lenézett, megalázott,
    és hórihorgas vágy emelt
    – föl! föl! – mint az első hajóst, ki
    az egek felé szárnyra kelt.

    És lassan elfutott a méreg,
    hogy mégse szállok, nem növök;
    feszengtem, mint kis, észre sem vett
    bomba a nagy falak között;
    tenni akartam, bosszút állni,
    megmutatni, hogy mit tudok.
    Negyedóra – és már gyűlöltem
    mindenkit, aki elnyomott.

    Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!…
    És ekkor, zsupsz, egy pillanat:
    Lóci lerántotta az abroszt
    s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
    Felugrottam: – Te kölyök! – Aztán:
    – No, ne félj, – mondtam csendesen.
    S magasra emeltem szegénykét,
    hogy nagy, hogy óriás legyen.

    Forrás: DIA

  • Kiss Judit Ágnes: Esti ima

    Az anyukám már nincs velem
    Nagynak kell lennem hirtelen,
    Mert elvitték egy éjszaka,
    Ahonnan nem jöhet haza.

    Az anyukám a mennybe ment,
    Azt mondják, Isten része lett,
    Most este, ha feküdni kell,
    Az imát kinek mondjam el?

    “Én Istenem, jó Istenem,
    Anya, ha tudsz, maradj velem!”
    És végül csak úgy alszom el,
    Hogy reggel újra itt leszel.

    És jönnek sorban a napok,
    Anya, ne aggódj, jól vagyok,
    Mondok mesét, ha este van,
    S hajnalig ringatom magam.

  • Várnai Zseni: Kis botló táltosok

    És elindultok vele egy sugaras reggel,
    És felkapjátok őt és tipegve mentek, mentek,
    És viszitek őt az első, első útra,
    Kicsinyke lábak, botló táltosok…
    A nagy világ majd rátok mosolyog,
    A föld, a fű, a fa, virág nevet:
    Egy bukdácsoló, induló gyerek;
    A karja tárt, a szeme nyitva: szép!

    Botlik, kacag, és újra botlik: lép!
    Vigyázzatok kis táltosparipák!
    Mert gidres-gödrös, gáncsos a világ,
    Vigyázzatok!
    A föld az minden kisgyerekhez jó,
    Ki tiszta lábbal indul rajta el,
    Az nem bánt majd, az dajkálgat, ölel,
    De hátán annyi kő, kavics és gaz,
    Én féltem őt, én féltem őt, igaz;
    Vigyázzatok!

    Mert drága ő!
    A szeme, arca, ajka csak nevet,
    Még mindenkit szeret,
    Még minden jó és tiszta benne van,
    S mögötte út még nincsen semmi sem,
    Mint akinek meseország izen,
    Csak menne, menne már;
    Vigyázzatok!

    Karomon hordtam ölbéli bubám…
    És ajnároztam, földre sose ért,
    De két karomba már belé nem fért,
    A földre lépett ő,
    Vigyázzatok!
    Mert hív a föld, s ti érzitek, hogy hív,
    Viháncoló, kicsiny mesecsikók…
    De jönnek utak, rossz utak és jók
    És ti csak mentek, messze tőlem el,
    Mert a távolság mesél, énekel,
    Mert a távol aranyszínekbe szőtt…
    Az én karom már szűk határ, tudom, –
    Vigyétek majd az igaz útra őt,
    Kis táltosok.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Mi legyek még?

    Míg kicsinyek voltak a gyerekeim,
    tejjé változtam, az kellett nekik,
    ültem kis ágyuk mellett reggelekig,
    ha betegek voltak s úgy fonnyadtam ott,
    hogy arcom egész kicsinyre sorvadott,
    s mikor szemükbe visszatért a fény,
    napként sütötte őket az enyém,
    s piros lett arcuk, alma gömbölyű,
    attól lettem én akkor gyönyörű.

    Kalács is voltam, meg vajas kenyér,
    és játékszer, hogy meg ne unjanak,
    és képeskönyv, hogy megtanuljanak
    belőlem mindent amit álmodom,
    később az egyszeregyet számolom,
    növök velük, már iskolás leszek,
    s a nagy katedra előtt reszketek:
    felelnem kell, vizsgáznom, – ó, tudom,
    borzalmas, hogyha bennük elbukom!

    Most széllé kell változnom, hogy elérjem
    az egyiket, a messzeségbe kínt,
    de aki volt, örökre tovatűnt,
    s ha elfogom, ha átölelhetem,
    lelke páncélját át nem törhetem,
    s mindkettő bár belőlem sarjadott,
    többé már nékik mit sem adhatok,
    a földön nincs több oly bús szerelem,
    mint az anyáé, oly reménytelen.

    Mi legyek még? Érettük mit tehetnék?
    Legyen belőlem sűrű rengeteg,
    majd jól elbújhat ott a két gyerek
    ha menekülni kell a rossz világból,
    és kunyhó leszek friss mézeskalácsból,
    és tejjel-mézzel folyó kis patak,
    isznak belőlem, hogyha szomjasak,
    és dalolok majd nékik estelen:
    – Aludjatok el itt a keblemen.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu