https://verskucko.com

Címke: hangulat

  • Zelk Zoltán – Készülődés

    Türelmetlen hóviharok topognak
    a meteorológiai inté-
    zet kapujában,
    maholnap megint csokrot köthetek
    varjúszárnyakból, miként minden évben,
    mert mily kopár lenne a téli ég,
    mily egyhangú a havas háztető
    e csokrok nélkül.
    Ennyivel én is hozzájárulok
    az évszak szépségeihez, a többi:
    a holdsütötte zúzmara gyémántja,
    a hómezőkön lépkedő kék árnyak,
    a fenyvesek zöld gleccsere a ködben,
    de még a jégcsap és a jégvirág is
    más költők művei.
    (Akár ide is írhatnám, melyik
    alkotás melyik költőtársamé,
    ki mestere a jégcsapfaragásnak,
    s ki az, ki tudja, mennyi fényt kíván
    az esti ág, hogy remekmű legyen?)
    Az én munkám néhány percnyi csupán,
    csak földobom madaraim az égre,
    aztán pihenhetnek
    jövő novemberig,
    nem úgy, mint szorgos társaim, akiknek
    ahány reggel és ahány délután,
    megannyi föladat –
    ezért talán illetlen is, ha szólok,
    ha végül is én figyelmeztetek:
    Közel a perc, barátaim,
    készüljünk föl a télre!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Somlyó Zoltán: Hóvirág

    Második hó: február van,
    hócsillagok a határban;
    fényes puska csöve: durr!
    Szedd a lábad, róka úr.

    Tiszta kék az égi pálya,
    füstölög a házak pipája,
    talpas szán a hóba vág,
    csörg a fán a száraz ág.

    Odalenn a rőt berekben
    jég páncélja rengve rebben;
    prímet furulyál a szél,
    peng a korcsolya-acél.

    Havas bundán hosszú öltés:
    szürke sávba fut a töltés;
    hej, de messzire szalad,
    most robog rajt a vonat.

    Bakterháznak ablakába
    hóvirág van egy nyalábba,
    hóvirág… hóvirág…
    Hej, de hideg a világ.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: Április 1

    Szép fájdalom: az ajkak megnyílása
    kis vendéglőnek tejablakos sarkán;
    sima gyöngyökként bársonyszavak kúsznak
    nyelvem hegyére, pompázatos tarkán.

    A legpajkosabb ángol nóta csurran,
    az önműködő zongorára nézek
    s a sima gyöngyök halotti menetben
    szívembe futnak: kicsúfolt zenészek.

    A fehér abrosz sáppatagon gubbaszt,
    tán a te hókezedre gondol vissza…
    Ó, mennyi-mennyi mondanomvaló van –
    Egy festett lány egy baka borát issza –

    Nagy vöröskezű parasztlány köhécsel
    s az olcsó ételt durván elémrakja;
    az önműködő zongora kifáradt.
    Sírok… És ma van a bolondok napja…

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: November

    Ó, november, fűtött szobák szüretje!
    Ó, bús szívem: novemberi vidék!
    Ó, téli ablak ködös köntösében
    ti ráncos vállú szőlővenyigék.

    Ó, fehér kéz! húga orkideáknak,
    ó, parfőmterhes téli délután!
    Ó, teaillat lomha gyöngyözése,
    ó, mély utak, sötétek, kint Budán…

    Vakító hósíkokra gondolok ma:
    volt egy telem, szerelmes, szép telem.
    Szívem ezüstös csendjének vizébe
    e tél színeit belétördelem.

    Hadd ússzanak rajt, mint az anyatejben,
    az élet forró gyöngyei: a szók.
    …Vakító hósíkokra hullva, fekszem,
    mint szökő őz nyomában a bozót.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: Boszorkányos éj

    A város csatakos. Sötét a lámpasor.
    – Fiatalúr, az éjjel jól megáztál.
    Nedvesen csillog pár sötét torony
    s a szél a síkos háztetőkön mászkál.

    Két mezítelen karját kétfelől
    emeli, ejti gyáván hadonászva.
    Most átugrott egy egész uccasort;
    most leguggolt egy sötét, magas házra.

    Most tápászkodik; újra lábra áll.
    Ott egy eresz, – ijedten áll felette:
    mi lehet ott?… Egy boszorkány talán
    a seprüjét futtában ottfeledte.

    Forrás: magyar-versek.hu

    Somlyó Zoltán, éjszaka, város, misztikum, fantázia, boszorkány, hangulat, modern líra

  • Szabó Lőrinc: Éjféli közjáték

    Esett és fújt; mint a sörét, úgy
    vert minden csepp, úgy süvített;
    de a Háromcsőrű Kacsában,
    hová behajtott a hideg,
    forralt bor és fűtött kemence
    mellett megenyhűlt a világ
    és zene kavargott a füstben
    és szinte riszálta magát:
     „Szőrösarcú kis cica,
     hol jártál az éccaka
     titokba?”

    Még vacogott bennem a lélek,
    de a nóta már megfogott
    s irígyen néztem a sarokba,
    ahol két csöndes és nyugodt
    úr mulatott… Maguk helyett a
    prímást nótáztatták fanyar
    és bölcs derűvel… Vacsoráztam
    s pattogva dünnyögött a dal:
     „Szőrszál szitába,
     asszony az ágyba,
     hosszába!”

    Telt az idő… Az urak ittak,
    mulattak „személytelenül”…
    Néztem, aztán elúntam őket,
    éreztem, pillám nehezül…
    Fáradt voltam… Nem is tudom már,
    cigány és vonó mit mesélt,
    mit rögtönzött, de annyi biztos,
    hogy a cicára visszatért:
     „Pirosszájú kis cica
     mit ettél az éccaka
     titokba?”

    És altatót zsongott a lárma
    és altatót zsongott a bor:
    az asszony hosszában, utána
    keresztben úszott valahol:
    egybefolyt bennem nóta, álom,
    meg a Háromcsőrű Kacsa
    s már csak végtelen messzeségből
    huncutkodott a muzsika:
     „Pirosszájú kis cica,
     húst ettél az éccaka
     titokba!”

    Lassan csönd lett… S hirtelen ég s föld
    darabokban szakadt reám.
    Felriadtam: …két tenyerével
    nyúzta bőgőjét a cigány,
    az egyik úr az öklét rázta
    s valami bestiát szidott
    és vörösen s a hegedűvel
    versenyt sivítva bőgte, hogy:
     „Pirosszájú kis cica,
     vessz meg még az éccaka
     titokba!”

    – Vessz meg! – bömbölte, és a másik
    fizetett. – Még az éccaka! –
    – No, no, – Vessz meg! – No, ne bolondulj! –
    Elhallgatott a muzsika.
    Mind hallgattunk. A két úr elment.
    Csönd. Kint az eső harsogott.
    Aztán cincogva és kajánul
    újra rákezdte a sarok:
     „Szőrösarcú kis cica,
     hol jártál az éccaka
     titokba?”

    Forrás: DIA