Tündeszárnyon jön az este.
Álomport hint a szememre,
párnám szövi holdsugárból,
csodát ígér más világból.
Beburkol bársonyba csendben
ebbe a szép bűvöletben,
s úgy ringat el tündérszóval,
szava oly halk, mint a sóhaj.
Éji tündém szárnya lebben,
álomtáncba csábít menten,
de elillan akkor zordul,
ha hajnali harang kondul.
Forrás: Lélektől lélekig
Nézd! A lopakodó szürkületben
Néhány karcsú árnyék összerezzen.
Apró fénygömbök szerterajzanak
Lámpák sárgaszín fényköre alatt.
Magához húz fájó emléked megint…
Bár szemed másfelé, messzire tekint,
Kezed selyme sem engem simogat
Mint tavaszi szél új hantú sírokat
Nekem csak egyet adsz: bús lelked bánatát
Míg leheleted cirógatja más nyakát
Mégis a vágy itt, lelkemben őgyeleg,
S barátságod csal szemembe könnyeket.
Lásd, ringóléptű kedvesed vagyok…
Álmomban szemed vágyón rám ragyog.
Sóhajt az este… karodba vennél?
Tudom, hogy akkor tényleg szerettél.
Kacsint a reggel lágy napsugáron,
S csókod elillan, mint boldogságom.
Nem lehetsz többé soha velem…
Vágy maradsz, de már nem szerelem.
Forrás: Lélektől lélekig
Kívántad, hát most újra álmodom.
Szépet. És – hitted volna? – Veled…
Lásd, bohón kalandozom,
és szárnyára vett a képzelet.
Erdőket járunk, barlangot, vad vizet,
sziklákra mászunk hegyormokon,
majd lágyan megfogod a kezemet,
és elpihensz este az ágyamon.
Hangod fülemnek furcsán csengene,
mégis tudom, hogy jól esne nagyon,
ha én lehetnék a szíved kedvese,
s velem ébrednél hűs hajnalokon.
Őszülő fejed, ha ölembe tennéd,
mesélnék, hogy öleljen édes álom,
titkon tündéd, varázskoboldod lennék,
és befogadna az én világom.
Talán egyszer tényleg befogad…
Szinte valóként magam előtt látom,
hogy álmom téged is magával ragad
és te leszel a vágyott boldogságom.
Tán egyszer eljön egy pillanat,
amikor csók csak neked gyúl a számon…
De állj! Ez már túl merész gondolat!
Ne félj, Kedves! Csak szeretetre vágyom,
de nem csaplak be Téged, sem magamat.
Forrás: Lélektől lélekig
Álmos falakon megül a csend.
Csak a magány szűköl idebent.
Csak a magány sír, zokog, kiabál.
Csak én hallom, aki csodára vár.
Csöndben csodára. Egy vallomásra,
szerelemes szókra – tán semmi másra.
Vagy titkon átélt vágyó remegésre?
Talán egy nyíltan vállalt ölelésre…
Érintésekre, mikre te is vágynál,
csókokra, amiket csak nekem szántál,
mámorunk szította tüzes szeretésre,
s melletted megélt meghitt ébredésre.
Rád! Hogy itt légy velem egészen
szépséges, szerelmes, szenvedélyes éjben.
Várom, hogy megszűnjön kívülünk a világ:
csak TE és ÉN legyünk az igaz valóság.
Fáradt szemeimen bukdácsol az álom,
lassacskán tanyát ver rezzenő pillámon.
Amit nem adhat meg az élet, csodát,
elhozza az álom majd talán odaát.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
(Szent Jakab útján…)
Magányos sorsom
zarándokútját járom
választ keresve
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Ó Uram, te mindent megbocsátó!
Tudom, vétkem égbekiáltó,
mert élek bűnök közt, eltemetve,
de nézz le gyarló gyermekedre!
Csak a jóra és szépre vágyok,
és lásd, Uram, most hozzád kiáltok.
A szerelmemre nincsen mentség,
de Tőled kaptam ezt a szerencsét,
hogy rám talált, akinek rabja lettem.
Ne ítélj hát szigorún felettem!
Csak szeretet a bűnöm, semmi más.
Csak a tőled kapott kívánás,
a boldogságra vágyó női lélek,
csak a szép, szerelmes remények.
Csupán az, hogy lelkem feléledt,
és testem szívemmel együtt övé lett…
Hogy szeretem őszintén, önfeledten,
szent tűzben égő, tiszta hevületben.
Soha nem nézek jobbra-balra,
nem vágyom csalóka diadalra,
sem öncélú gyönyörökre, kéjre,
csak őt boldoggá tevő szenvedélyre.
Csak adni, és nem kapni vágyok,
de lásd, megbocsátásért kiáltok.
Uram, Te adtál női lelket,
ami szomjazza a szerelmet,
s vele testet, örömre készet,
amíg el nem veszi az enyészet.
Akaratot is, hogy ellenálljak
száz kísértésnek, ezernyi vágynak,
de képességet is, hogy szeressek,
s miatta – látod – bűnbe essek…
Uram, segíts, hogy amíg élek
ne ejtsenek rabul más szenvedélyek,
de őt, engedd boldoggá tennem!
Aztán helyette is ítélj felettem.
