Bíbor-vágyaiból a Múltnak
Obeliszkként te megmaradtál:
Mályva-színű, bús asszony-sírkő
A síromnál.
Tudom én, hogy magad őrzöd csak,
Mikor az én síromat őrzöd,
De a Halált s ami több nála,
Megelőzöd.
Ott fogsz pompázni tompa fénnyel
S mikor síromhoz latrok jőnek,
Hirdetni fogod szent, nagy jussát
A volt nőnek.
Hirdetni fogod: te akartad
S mindent, mi történt, te akartál
S hogy nálam is hatalmasabb vagy
S a Halálnál.
Forrás: MEK
Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.
Sertés testét, az undokot, én
Simogattam. Ő remegett.
»Nézd meg, ki vagyok« (súgtam néki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.
(Vad vágyak vad kalandorának
Tart talán?) S térdre hulltam ott.
A zúgó Élet partján voltunk,
Ketten voltunk, alkonyodott:
»Add az aranyod, aranyod.«
»Engem egy pillanat megölhet,
Nekem már várni nem szabad,
Engem szólítnak útra, kéjre
Titokzatos hívó szavak,
Nekem már várni nem szabad.«
»A te szívedet serte védi,
Az én belsőm fekély, galád.
Az én szívem mégis az áldott:
Az Élet marta fel, a Vágy.
Arany kell. Mennem kell tovább.«
»Az én jachtomra vár a tenger,
Ezer sátor vár énreám,
Idegen nap, idegen balzsam,
Idegen mámor, új leány,
Mind énreám vár, énreám.«
»Az egész élet bennem zihál,
Minden, mi új, felém üget,
Szent zűrzavar az én sok álmom,
Neked minden álmod süket,
Hasítsd ki hát aranyszügyed.«
Már ránk szakadt a bús, vak este.
Én nyöszörögtem. A habok
Az üzenetet egyre hozták:
Várunk. Van-e már aranyod?
Zúgtak a habok, a habok.
És összecsaptunk. Rengett a part,
Husába vájtam kezemet,
Téptem, cibáltam. Mindhiába.
Aranya csörgött. Nevetett.
Nem mehetek, nem mehetek.
Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr.
Forrás: MEK
Nem töri át táltos mese,
a hétmérföldes csizma se.
Nem a rácsos tábor-világ –
ő: a sors, a magyar Gulág.
Lélek ellen örök blokád,
ő: a sors, a magyar Gulág.
Frontális köd, köd-gyülevész,
megőrül benne a vitéz.
Szív nem nemes, szabály hamis,
nyílt sisakod: halálod is.
Ez az eleven nem-levés,
az eleve elrendelés.
A pénzváltók, a praktikák,
a ríkató vastaktikák –
hogyha kinek gyarmata vagy:
kölkeidben is az maradj.
Belepusztul ősöd, apád,
ez a sors, a magyar Gulág.
Jaj, aki tarkódon tapos,
a nép legyen alázatos!
Jaj, cinikus zsoldos-golyók…
Ezer év itt a büntetés.
Ne-tudd-ki-vagy kitüntetés –
megölt múltunk: magyar Gulág.
S kidobják a dögcédulát.
Mi a nép? Eredője van-e?
Maga-magáról fogalma van-e?
Övé lesz-e az édeni alma?
Lakodalma-e forradalma?
Alázattá hogy lesz a szilaj vágy?
Remek ősemberből a jobbágy?
Vívódva az ábránd hóhéraival
mit akar? tér neki e csont-ravatal?
Vétke-e, hogy vállán a zsarnok?
Mikor veri arcul a sorsot?
S ha lövet rá a rémuralom:
nép-e, aki rátüzel? vagy hatalom?
Mi a nép? Akarata van-e?
Erejéről fogalma van-e?
S ha beindul ősz csudamalma:
kinek őröl a föld sokadalma?
Isa por és hamu-kor.
Nem az égbolt, csak a boltja.
Halálba űzik a hőst,
a gyávát a hatalomba.
Nem a csillagközi por,
de a lélek-közi banda.
Porond-cár por-markában
a titkos értelmű bomba.
Jaj, a sivatagi csók!
Jaj, a megemésztő szolga!
Merre hajtsuk a csikót –
halálba vagy hatalomba?
Égilovas-buktató
kozmikus törpe, te ronda!
Halálba űzöd a hőst,
a gyávát a hatalomba.
