Szeretnék felhők közt szállni veled,
Érintve téged, s a fodrozó eget.
Éjszakánként figyelnék veled a Holdra,
Ahogy csillagokat terel az égboltra.
Szeretném táplálni szerelmedet,
Ahogy a föld élteti a tengereket.
Karodban szeretnék megsemmisülni,
A vad gyötrelemmel egyesülni.
Forrás: Lélektől lélekig
Jött, jött, mint a hegy mögött
Mikor felkél a nap és a
haldokló földre hinti
az éltet adó sugarat…
…
A völgyben egy pacsirta szól,
Tarka lepke bontja szárnyait,
Széltől hajló fa sóhaja hallik,
Napfény óvja a bájait.
A rét vibrál, fényben izzik,
A nap már fenn magasba’ jár,
A tisztáson egy vadvirág
Kis bogárnak nektárt kínál.
Megtörni látszik már a fény
S tó tükrén egy kis sugár
Remegve félve érinti
Hullámok táncoló hadát.
Végtelenbe bukó korong
A szirttel még kacérkodik.
Egy pillantást vet a tájra
Majd csendesen alábukik.
S lám, amott ezüst fényével
Kimérten-lassan, délcegen,
Rejtelmes fényt hintve a tájra
A telihold is megjelent.
Millió csillag várja már,
Fényével mindegyik üzen,
Várnak árván, megszeppenve,
Hol késik már az égi jel.
A Hold még unottan ballag,
Be-benéz egy felhő mögé,
Egy csillagot is megérint,
S az reszketve sápad belé.
Nap és a Hold: mint boldog szerelmes
Az égi utat járja szüntelen,
Fényük sosem érinti egymást
Az Érzés mégis végtelen…
Forrás: Lélektől lélekig
Engedd, hogy a világ törvényén
kívül helyezzelek.
Engedd, hogy ezer csók-parázzsal
borítsam testedet.
Engedd, hogy lágy símogatással
hivjam elő vágyaid.
Fogadj magadba. Vad szenvedélyem
elűzi gyötrő álmaid.
Fogadj magadba és érezd
az összefonódás minden mámorát.
Fogadj magadba, hogy a lelkem
kibonthassa minden zálogát.
Fogadj magadba.. engedd…
hogy felfedezzük egy kéjes
éjszaka minden zeg-zugát.
Egy viharos éjszakáért
nem kellenek már a nappalok,
s beteljesedett éjem után,
mint Tiszavirág meghalok.
Forrás: Lélektől lélekig
Itt vagy a reggelben,
Nyitod a szemem,
Itt vagy a délemben,
Fogod a kezem,
Itt vagy az estémben,
Érinted szívem,
Itt vagy az éjjelben,
Vad-vágy, fénysugár,
Megsebzett őrültség,
Nincs kezdete, vége már.
Szívemre szorítod két kezed,
Csókkal borítod testemet,
Fülemben suttogásod
Messzi végtelenbe téved,
Míg játék öleléssel
Pezsdíted fel vérem.
Nem kérsz és nem kérek,
Csak mit Isten adhat,
Egy másik létben
Téged akarlak.
Minden leszek majd,
Mégsem leszek semmi,
Holnap virradatra
megtanulok sírni.
Forrás: Lélektől lélekig
Perceim áradók
és fénylők, mint a víz;
elfogadom a jót,
vele a rosszat is.
Megköszönöm a vad
hajnalt, a lágy delet,
Megköszönöm a szád,
s két tündöklő szemed.
Mindig csak így legyen,
hintsék be csókjaid
megszegett életem
elfolyó napjait.
A teled telem,
a nyarad nyaram
és boldog leszek,
ha mindig így marad.
Mosolyod sugarát
ha már nem ihatom,
találjak újra Rád,
egy másik csillagon.
Forrás: Lélektől lélekig
“… Szótlanul Szeretnélek Szeretni…˝
Ha jönnél most halvány holdsugáron,
hullámzó éjben, ezüst szálakon,
vagy langyos széltől sodrott pókfonálon,
vagy illat könnyű szárnyán szótlanon…
Most: hogy százéves fák alatt várlak árván.
Most: hogy az áradó folyót nézem csendesen.
Most: hogy szívem már teljesen kitártam.
Most: mikor lelked már eggyé vált velem.
Most, ha jönnél, a hullámzó éjben…
Most…
Szótlanul Szeretnélek Szeretni.
Forrás: Lélektől lélekig
„Szeretni annyi, mint örülni más örömének, akkor is, ha nem bennünk találja meg.”
Forrás: Lélektől lélekig
Egy halk sóhaj vágtat az éjen át,
érinti ajkad telt vonalát…
Erős karod ölel, nem enged el,
A magány pirulva tűnik el.
Ébren álmodjuk az élet álmát
Lecsókoljuk rabságunk láncát.
Szived riadtan, vadul ver, dobol,
Forró testem véd, hozzád simul,
Megszűnik idő, eltűnik a tér,
Csalfa útra indul a remény.
A tenger is csókol ha partot ér,
Szoríts szorosan szived fölé.
Karodba ájulva a fény kigyúl,
Nesztelen omló sziklához simul,
Ah, végtelen idők gyötrő Ura!
Égő fényeden siklok tova,
Belőled születek halok meg én,
Efemer lángod egekig ér.
Rejtve csobban szivünk, mig csókolunk
Szilaj hullámon lovagolunk.
Jelet hasítunk fekete égre,
Izzón égve hullunk a mélybe.
Forrás: Lélektől lélekig
Jött-jött haragod jéghegyéről
a fagyhullám, vadul, sebesen.
Átnyargalt a bizalom tengerén,
s most már hiába keresem
gyümölccsé érett tavaszunkat,
szerelem-lázat, napsütést;
mogorva már a lég köröttünk,
nem lehet rajta ütni rést.
Elfagy a csókjaink vetése,
dermed a boldogságmadár,
már a nyár küszöbén állunk,
s csak egyetlen szó a határ,
egyikünknek suttogni kéne:
„Szeretlek” – s lenne még remény,
mellyel virágos tavaszba
didergő szívünk visszatér.
De csak állunk a fagyhullámban,
s kegyetlen kéjjel tűrjük azt,
hogy bennünk minden izzó májust
a vad, konok tél megfagyaszt.
Hallgatunk némán, fogvacogva;
vajon ki bírja majd tovább?
A test, vagy a lélek parancsa
jelölte ki nekünk a határt?
…
Szeretlek, látod, megyek, a két
karomban viszem hozzád a tüzet,
s te megadással engeded, hogy
büszkeséged legyőzze a szerelem.
Forrás: Lélektől lélekig
Az ember képes darabokra törni,
Száraz levélként a földre lehullni.
Kellene néha egy odúnyi hely,
Ahol a szíve megnyugvásra lel.
A fejét lehajtva pihenne árván,
Nem állna többé múltnak árnyán,
Magába zárva ezer szépséget,
Révedezve hinné a meséket.
Az ember képes mindent elfeledni,
Kezét tördelve többé nem szeretni.
Kellene néha egy tenyérnyi hely,
Ahol a szíve is gyökeret ver.
Vad lejtőkön is meg tudna már állni,
Viharban a derűs égre várni,
Cudar keservét eldobva bátran,
Harcolni végre életre váltan.
Az ember képes oly nagyon szeretni,
Lelkét kitárva adni, de nem venni.
Kellene néha egy nyugalmas hely,
Ahol az eszét használnia kell.
Szemét is kinyitva állni a talpán,
Jövőbe nézni már másra nem várván,
De mert „az ember egy léha senki”,
Minden érzésbe bele tud halni.
Forrás: Lélektől lélekig
