Szeretnék felhők közt szállni veled,
Érintve téged, s a fodrozó eget.
Éjszakánként figyelnék veled a Holdra,
Ahogy csillagokat terel az égboltra.
Szeretném táplálni szerelmedet,
Ahogy a föld élteti a tengereket.
Karodban szeretnék megsemmisülni,
A vad gyötrelemmel egyesülni.
Forrás: Lélektől lélekig
Jött, jött, mint a hegy mögött
Mikor felkél a nap és a
haldokló földre hinti
az éltet adó sugarat…
…
A völgyben egy pacsirta szól,
Tarka lepke bontja szárnyait,
Széltől hajló fa sóhaja hallik,
Napfény óvja a bájait.
A rét vibrál, fényben izzik,
A nap már fenn magasba’ jár,
A tisztáson egy vadvirág
Kis bogárnak nektárt kínál.
Megtörni látszik már a fény
S tó tükrén egy kis sugár
Remegve félve érinti
Hullámok táncoló hadát.
Végtelenbe bukó korong
A szirttel még kacérkodik.
Egy pillantást vet a tájra
Majd csendesen alábukik.
S lám, amott ezüst fényével
Kimérten-lassan, délcegen,
Rejtelmes fényt hintve a tájra
A telihold is megjelent.
Millió csillag várja már,
Fényével mindegyik üzen,
Várnak árván, megszeppenve,
Hol késik már az égi jel.
A Hold még unottan ballag,
Be-benéz egy felhő mögé,
Egy csillagot is megérint,
S az reszketve sápad belé.
Nap és a Hold: mint boldog szerelmes
Az égi utat járja szüntelen,
Fényük sosem érinti egymást
Az Érzés mégis végtelen…
Forrás: Lélektől lélekig
Engedd, hogy a világ törvényén
kívül helyezzelek.
Engedd, hogy ezer csók-parázzsal
borítsam testedet.
Engedd, hogy lágy símogatással
hivjam elő vágyaid.
Fogadj magadba. Vad szenvedélyem
elűzi gyötrő álmaid.
Fogadj magadba és érezd
az összefonódás minden mámorát.
Fogadj magadba, hogy a lelkem
kibonthassa minden zálogát.
Fogadj magadba.. engedd…
hogy felfedezzük egy kéjes
éjszaka minden zeg-zugát.
Egy viharos éjszakáért
nem kellenek már a nappalok,
s beteljesedett éjem után,
mint Tiszavirág meghalok.
Forrás: Lélektől lélekig
Te éltetsz és adsz erőt,
Életre hívod a csüggedőt.
Szemedben látom a Nap sugarát
Megyek veled egy égi hídon át,
Mert vagy nekem mementó,
Ezer földi jó,
S mert jó volt veled a rejtelem,
Szívet simító szerelem,
Perverz gyönyör és vad csata,
Melyben alul maradok vala,
Mégis semmi ehhez nem fogható,
Több jót akarva sem adható.
Maradtál perceim csarnoka,
Az érzéseknek hadnagya,
Ha itt vagy érzem élni jó,
S nem látomás gyötör
Nem égiek adta jó,
Csak egy megkésett szerelem
Mely maradt ezer gyötrelem,
De általad érzem mi oly´ jó,
S hogy Te vagy…
Ez semmihez nem fogható.
Lehetnék új szerelmed hírnöke,
Örömeid gyökere,
Egy hang mely elkísér
Amikor leszáll az éj…
Lehetnék… érzem én,
De az öröm csak vak remény.
Az Idő most is közbeszólt,
Kaszával virágot tarolt,
Égetett erdőt, réteket,
Kettévágta az életet…
Álmokat feketére festett,
Kőbe örök jeleket vésett.
Minden, mi szép volt emlék maradt,
Titokban őrzi a csókodat.
Titokban őrzi a csillogást,
S hogy nekem nem maradhat más
Azért van, mert az élet mostoha,
S belénk mart az Idő vas foga…
De szárnyakat adott a szerelem,
Két ölelés közt, hogy vagy nekem,
S veled szállok most tova
Oda, hol fájó lelkeknek van otthona.
Hátrahagyom az éveket
Megőrizve mi szép
s jó volt nekem veled…
s talán Neked… velem.
Forrás: Lélektől lélekig
Itt vagy a reggelben,
Nyitod a szemem,
Itt vagy a délemben,
Fogod a kezem,
Itt vagy az estémben,
Érinted szívem,
Itt vagy az éjjelben,
Vad-vágy, fénysugár,
Megsebzett őrültség,
Nincs kezdete, vége már.
Szívemre szorítod két kezed,
Csókkal borítod testemet,
Fülemben suttogásod
Messzi végtelenbe téved,
Míg játék öleléssel
Pezsdíted fel vérem.
Nem kérsz és nem kérek,
Csak mit Isten adhat,
Egy másik létben
Téged akarlak.
Minden leszek majd,
Mégsem leszek semmi,
Holnap virradatra
megtanulok sírni.
Forrás: Lélektől lélekig
Perceim áradók
és fénylők, mint a víz;
elfogadom a jót,
vele a rosszat is.
Megköszönöm a vad
hajnalt, a lágy delet,
Megköszönöm a szád,
s két tündöklő szemed.
Mindig csak így legyen,
hintsék be csókjaid
megszegett életem
elfolyó napjait.
A teled telem,
a nyarad nyaram
és boldog leszek,
ha mindig így marad.
Mosolyod sugarát
ha már nem ihatom,
találjak újra Rád,
egy másik csillagon.
Forrás: Lélektől lélekig
“… Szótlanul Szeretnélek Szeretni…˝
Ha jönnél most halvány holdsugáron,
hullámzó éjben, ezüst szálakon,
vagy langyos széltől sodrott pókfonálon,
vagy illat könnyű szárnyán szótlanon…
Most: hogy százéves fák alatt várlak árván.
Most: hogy az áradó folyót nézem csendesen.
Most: hogy szívem már teljesen kitártam.
Most: mikor lelked már eggyé vált velem.
Most, ha jönnél, a hullámzó éjben…
Most…
Szótlanul Szeretnélek Szeretni.
Forrás: Lélektől lélekig
Te éltetsz és adsz erőt,
Életre hívod a csüggedőt.
Szemedben látom a Nap sugarát
Megyek veled egy égi hídon át,
Mert vagy nekem mementó,
Ezer földi jó,
S mert jó volt veled a rejtelem,
Szívet simító szerelem,
Perverz gyönyör és vad csata,
Melyben alul maradok vala,
Mégis semmi ehhez nem fogható,
Több jót akarva sem adható.
Maradtál perceim csarnoka,
Az érzéseknek hadnagya,
Ha itt vagy érzem élni jó,
S nem látomás gyötör
Nem égiek adta jó,
Csak egy megkésett szerelem
Mely maradt ezer gyötrelem,
De általad érzem mi oly´ jó,
S hogy Te vagy…
Ez semmihez nem fogható.
Lehetnék új szerelmed hírnöke,
Örömeid gyökere,
Egy hang mely elkísér
Amikor leszáll az éj…
Lehetnék… érzem én,
De az öröm csak vak remény.
Az Idő most is közbeszólt,
Kaszával virágot tarolt,
Égetett erdőt, réteket,
Kettévágta az életet…
Álmokat feketére festett,
Kőbe örök jeleket vésett.
Minden, mi szép volt emlék maradt,
Titokban őrzi a csókodat.
Titokban őrzi a csillogást,
S hogy nekem nem maradhat más
Azért van, mert az élet mostoha,
S belénk mart az Idő vas foga…
De szárnyakat adott a szerelem,
Két ölelés közt, hogy vagy nekem,
S veled szállok most tova
Oda, hol fájó lelkeknek van otthona.
Hátrahagyom az éveket
Megőrizve mi szép
s jó volt nekem veled…
s talán Neked… velem.
Forrás: Lélektől lélekig
„Szeretni annyi, mint örülni más örömének, akkor is, ha nem bennünk találja meg.”
Forrás: Lélektől lélekig
Egy halk sóhaj vágtat az éjen át,
érinti ajkad telt vonalát…
Erős karod ölel, nem enged el,
A magány pirulva tűnik el.
Ébren álmodjuk az élet álmát
Lecsókoljuk rabságunk láncát.
Szived riadtan, vadul ver, dobol,
Forró testem véd, hozzád simul,
Megszűnik idő, eltűnik a tér,
Csalfa útra indul a remény.
A tenger is csókol ha partot ér,
Szoríts szorosan szived fölé.
Karodba ájulva a fény kigyúl,
Nesztelen omló sziklához simul,
Ah, végtelen idők gyötrő Ura!
Égő fényeden siklok tova,
Belőled születek halok meg én,
Efemer lángod egekig ér.
Rejtve csobban szivünk, mig csókolunk
Szilaj hullámon lovagolunk.
Jelet hasítunk fekete égre,
Izzón égve hullunk a mélybe.
Forrás: Lélektől lélekig
