https://verskucko.com

Címke: Hatos Márta

  • Hatos Márta: Itt vagy

    Itt vagy a reggelben,
    Nyitod a szemem,
    Itt vagy a délemben,
    Fogod a kezem,
    Itt vagy az estémben,
    Érinted szívem,
    Itt vagy az éjjelben,
    Vad-vágy, fénysugár,
    Megsebzett őrültség,
    Nincs kezdete, vége már.

    Szívemre szorítod két kezed,
    Csókkal borítod testemet,
    Fülemben suttogásod
    Messzi végtelenbe téved,
    Míg játék öleléssel
    Pezsdíted fel vérem.
    Nem kérsz és nem kérek,
    Csak mit Isten adhat,
    Egy másik létben
    Téged akarlak.

    Minden leszek majd,
    Mégsem leszek semmi,
    Holnap virradatra
    megtanulok sírni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Köszönöm

    Perceim áradók
    és fénylők, mint a víz;
    elfogadom a jót,
    vele a rosszat is.

    Megköszönöm a vad
    hajnalt, a lágy delet,
    Megköszönöm a szád,
    s két tündöklő szemed.

    Mindig csak így legyen,
    hintsék be csókjaid
    megszegett életem
    elfolyó napjait.

    A teled telem,
    a nyarad nyaram
    és boldog leszek,
    ha mindig így marad.

    Mosolyod sugarát
    ha már nem ihatom,
    találjak újra Rád,
    egy másik csillagon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Ha jönnél most…

    “… Szótlanul Szeretnélek Szeretni…˝

    Ha jönnél most halvány holdsugáron,
    hullámzó éjben, ezüst szálakon,
    vagy langyos széltől sodrott pókfonálon,
    vagy illat könnyű szárnyán szótlanon…

       Most: hogy százéves fák alatt várlak árván.  
       Most: hogy az áradó folyót nézem csendesen.  
       Most: hogy szívem már teljesen kitártam.  
       Most: mikor lelked már eggyé vált velem.  
       Most, ha jönnél, a hullámzó éjben…  
       Most…

    Szótlanul Szeretnélek Szeretni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Neked…

    Te éltetsz és adsz erőt,
    Életre hívod a csüggedőt.
    Szemedben látom a Nap sugarát
    Megyek veled egy égi hídon át,
    Mert vagy nekem mementó,
    Ezer földi jó,
    S mert jó volt veled a rejtelem,
    Szívet simító szerelem,
    Perverz gyönyör és vad csata,
    Melyben alul maradok vala,
    Mégis semmi ehhez nem fogható,
    Több jót akarva sem adható.

    Maradtál perceim csarnoka,
    Az érzéseknek hadnagya,
    Ha itt vagy érzem élni jó,
    S nem látomás gyötör
    Nem égiek adta jó,
    Csak egy megkésett szerelem
    Mely maradt ezer gyötrelem,
    De általad érzem mi oly´ jó,
    S hogy Te vagy…
    Ez semmihez nem fogható.

    Lehetnék új szerelmed hírnöke,
    Örömeid gyökere,
    Egy hang mely elkísér
    Amikor leszáll az éj…

    Lehetnék… érzem én,
    De az öröm csak vak remény.

    Az Idő most is közbeszólt,
    Kaszával virágot tarolt,
    Égetett erdőt, réteket,
    Kettévágta az életet…

    Álmokat feketére festett,
    Kőbe örök jeleket vésett.
    Minden, mi szép volt emlék maradt,
    Titokban őrzi a csókodat.

    Titokban őrzi a csillogást,
    S hogy nekem nem maradhat más
    Azért van, mert az élet mostoha,
    S belénk mart az Idő vas foga…

    De szárnyakat adott a szerelem,
    Két ölelés közt, hogy vagy nekem,
    S veled szállok most tova
    Oda, hol fájó lelkeknek van otthona.

    Hátrahagyom az éveket
    Megőrizve mi szép
    s jó volt nekem veled…
    s talán Neked… velem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Idézetek

    „Szeretni annyi, mint örülni más örömének, akkor is, ha nem bennünk találja meg.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Elégve

    Egy halk sóhaj vágtat az éjen át,
    érinti ajkad telt vonalát…

    Erős karod ölel, nem enged el,
    A magány pirulva tűnik el.
    Ébren álmodjuk az élet álmát
    Lecsókoljuk rabságunk láncát.

    Szived riadtan, vadul ver, dobol,
    Forró testem véd, hozzád simul,
    Megszűnik idő, eltűnik a tér,
    Csalfa útra indul a remény.

    A tenger is csókol ha partot ér,
    Szoríts szorosan szived fölé.

    Karodba ájulva a fény kigyúl,
    Nesztelen omló sziklához simul,
    Ah, végtelen idők gyötrő Ura!
    Égő fényeden siklok tova,

    Belőled születek halok meg én,
    Efemer lángod egekig ér.
    Rejtve csobban szivünk, mig csókolunk
    Szilaj hullámon lovagolunk.

    Jelet hasítunk fekete égre,
    Izzón égve hullunk a mélybe.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta – Fagyhullám

    Jött-jött haragod jéghegyéről
    a fagyhullám, vadul, sebesen.
    Átnyargalt a bizalom tengerén,
    s most már hiába keresem
    gyümölccsé érett tavaszunkat,
    szerelem-lázat, napsütést;
    mogorva már a lég köröttünk,
    nem lehet rajta ütni rést.

    Elfagy a csókjaink vetése,
    dermed a boldogságmadár,
    már a nyár küszöbén állunk,
    s csak egyetlen szó a határ,
    egyikünknek suttogni kéne:
    „Szeretlek” – s lenne még remény,
    mellyel virágos tavaszba
    didergő szívünk visszatér.

    De csak állunk a fagyhullámban,
    s kegyetlen kéjjel tűrjük azt,
    hogy bennünk minden izzó májust
    a vad, konok tél megfagyaszt.
    Hallgatunk némán, fogvacogva;
    vajon ki bírja majd tovább?
    A test, vagy a lélek parancsa
    jelölte ki nekünk a határt?

    …

    Szeretlek, látod, megyek, a két
    karomban viszem hozzád a tüzet,
    s te megadással engeded, hogy
    büszkeséged legyőzze a szerelem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Változatok

    Az ember képes darabokra törni,
    Száraz levélként a földre lehullni.
    Kellene néha egy odúnyi hely,
    Ahol a szíve megnyugvásra lel.
    A fejét lehajtva pihenne árván,
    Nem állna többé múltnak árnyán,
    Magába zárva ezer szépséget,
    Révedezve hinné a meséket.

    Az ember képes mindent elfeledni,
    Kezét tördelve többé nem szeretni.
    Kellene néha egy tenyérnyi hely,
    Ahol a szíve is gyökeret ver.
    Vad lejtőkön is meg tudna már állni,
    Viharban a derűs égre várni,
    Cudar keservét eldobva bátran,
    Harcolni végre életre váltan.

    Az ember képes oly nagyon szeretni,
    Lelkét kitárva adni, de nem venni.
    Kellene néha egy nyugalmas hely,
    Ahol az eszét használnia kell.
    Szemét is kinyitva állni a talpán,
    Jövőbe nézni már másra nem várván,
    De mert „az ember egy léha senki”,
    Minden érzésbe bele tud halni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Addig élsz…

    … amíg remélsz.

    Mondj bármi bolondot
    Akarj vad kalandot
    Játssz gyermeki hévvel
    Igaz szenvedéllyel
    Tomboló életed
    Fékezd meg énvelem
    Vigyél pusztulásba
    Semmi nincs hiába
    Most üvölts az éjbe
    Kongass egy harangot
    Kérj még vagy parancsolj
    Fájó titkot regélj
    Úgyis csak addig élsz,
    Míg vad dalt zúg a vér.
    Szeretni holdasodj
    Lelkem éjjelére,
    Úgyis csak addig élsz,
    Míg örök vágyat adsz,
    Míg örök vágyban égsz,
    Addig élsz, míg remélsz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Mi szép még

    Éreztem, hogy egyszer ott hagysz valahol.
    Ez az őrült zene agyamban zakatol,
    Formál, széttép, majd összerak.
    Elvesztettél, én megtaláltalak.
    Iszonyú űr tátong az évek helyén,
    Becsapott élet, szélén szakadék,
    Omladó kövek talpaid alatt,
    Zuhansz… miért nem óvtalak?

    Emlékezni most édes keserű…
    Nekem múlt fest színesre napokat,
    Hajnal voltál, éj és gondolat,
    Rám csukódtál, hogy kinyithassalak.
    Tűz voltam, láng, perzselő,
    Nappalodban fény, éltető erő,
    Barlangból kitörő zuhatag,
    Haltál és születtél gyönyörök alatt.
    Keserű mostanra már a méz,
    Sem szó, sem vágy, mely megigéz.
    A szív százszor is meghasad
    Az ördögnek adtad el magad.
    A bűn járja át minden percedet
    Örömödben a lélekhúr néma lett,
    Üvöltve menekülnél önmagad elől,
    Múltad is gyilkos őr, mely kéjjel öl.
    „Mi szép még?” Te választ nem vársz már.
    A pokol forrongó bugyra vár…

    Menj, csak menj, a kezed elengedem.
    A zene halkul, vadul kalapál szívem.
    Háborgó szégyent űzök el magamtól,
    Romokban életünk és én hagyom…
    Ülök némán, meghalt a gondolat.
    Mi szép még? – kérdezem akarva, akarattalan.

    Forrás: Lélektől lélekig