Nem, drágám, nincs semmi baj,
csak a szívem fáj egy kicsit.
A szívem fáj, ahogy szokott.
Vergődik, fölsír, bús-rekedt
gyerek-panasszal. Hagyni kell!
Ne szóljon hozzá senki és
ne dédelgesse sebét!
Egyedül elapad a könny
és elcsitul a szenvedés…
Kábultan szétnéz, még szipog,
de este már aludni fog,
holnap már játszik… fölnevet.
A szívem fáj. Most hagyni kell,
mint egy kis síró gyermeket.
Forrás: Lélektől lélekig
Miért siettem merész álmokat élni,
Ha ébredéskor már nem lehet remélni?
Miért bukdácsoltam göröngyökön kábán,
Mikor szállhattam volna felhőknek szárnyán?
Miért izzottam vágyban, láztól hevülve,
Jó már nem lehetek, csak hidegre hűtve?
Miért oly őrült és ostoba az ember,
Mikor szerethetne, már szeretni sem mer!?
Forrás: Lélektől lélekig
Tegnap minden sár volt még, lucsok,
s ma virradóra szellő-fürge törpék
csodát csináltak: szirmokat kacagtak
és hópehelyként vígan szétsöpörték.
Mezőre, rétre, jéggel vont tavakra,
hogy lágyan paplan nőjön mindenütt,
s álom-sípokként zengjenek az erdők
amint a Hold, fény-ujjával leüt.
Egy tündér jár most éjszakánként,
nagy csendben, átlépve szirteket,
s a gondnyomott, sötétlő hegytetőkre,
ezüstcsillámú leplet hinteget.
Egy kis manó is jár még éjszakánként,
s hol beteg, lázas szívek alszanak
halkan megáll, szeméből fény patakzik,
mint békés, kedves ringató szavak.
Álommanók, tündérek járnak éjszakánként
s hol jégbedermedt álmok várnak, ott
halkan megállnak, szemükből fény sugárzik,
s elvisznek magukkal minden bánatot.
Forrás: Lélektől lélekig
Két szemedben a szíved remeg,
Széthulltál, halni vágysz.
A szíved remeg.
Mondanád, ha még mondhatnád
Kiért égett úgy szíved.
Ki érti meg?
A bánat lelkedre fagy,
Várod őt fájdalomba zártan
Lelked befagy.
– Ne gondolj az örömre
gyilkos volt a csók.
– Vártam egy őszinte szót,
gyilkos volt a csók.
– Nem vígasztallak,
volt ölelni kár.
– Hiába minden győzelem,
ölelni már.
– Ne érezd, hogy megértél
a halálra!
– Semmibe veszett vágyam
ért el a halálba.
– Nem siratlak, kicsit
veled halok.
– Minden üveggolyóm
rádhagyom, ha meghalok
Forrás: Lélektől lélekig
Keserű szégyen festi most az arcom,
A csukott, sötét ablakon át
A végtelen éjbe tekintve
Láttam szemed csillogó sugarát.
Kétségek és félelmek adták e pírt
A holnapnak nincs már ígérete
Lelkem reszketve öleli a csendet
Vágyódva olvadok eggyé vele…
Most sólyomszárnyakon szállok feléd
Az alkony csókjával ébresztelek,
Lángoló tested könny-patakba mártom
Örömünk nem hallja senki meg.
Csillagos ég a vágyott menedékem
Hajnali csend, mely lágyan átölel…
Átsuhan forró leheleted rajtam
Karom símogatón megölel…
Törött gondolat sebzi fel szívem
Lelkemre hull bénító magányom
Egy madár rikolt a rojtosodó éjbe
Elviszi a csendet, a holnapot, az álmom.
Forrás: Lélektől lélekig
Ember embernek farkasa,
embertelen a világ,
ösztöntörvények uralkodnak,
a szemeket fedi homály.
Nem látjuk, hogy ezer sebből
vérzik milliónyi kisgyerek,
pedig mindig hittük és
reméltük, a világ kerek,
s fordul majd emberek sora
rosszról jóra is talán,
elmúlik irigység, gonoszság,
s az ember talpra áll…
De veszettek, vadak, ölnek,
vérben fetrengenek,
nézed undorodva,
talán nem is hiszed:
a világ elveszett.
Vérszagra gyűlő vadakat
a hit nem állítja meg.
Uram!
Ha látod, mi van itt a földön,
az egymást megmaró vadak közé,
egy kis szeretetet…
ha szíveskednél hinteni!
Forrás: Lélektől lélekig
Olyan piciny vagyok, a tenyeredbe férek.
Tartsál itt magadnál, így, most már nem félek.
Báb voltam iszapban, a fény hív megszületni,
Szivárványszín szárnyam napfényben fürdetni.
Szárnyaim kibontva repülnék az égig,
Hullámzó víz tükrén a pillanatnyi létig.
Mesélnék én neked szebbnél szebb képeket,
De kérész életem te meg nem értheted.
Itt hagyom hát neked levetett ruhámat,
Ne tedd el emlékbe, élj te csak a mának.
Ti emberek oly gyarlóak vagytok.
A pillanatnyi létről ódákat daloltok.
Nem tudjátok mégsem, milyen szép az élet:
Egyetlen percig élni…, élni szenvedélynek.
Ne zárd be tenyered, mert rabom leszel,
Szívedből egy darabot már így is elviszek.
Nyújtsd ki a karodat, engedj el szabadon,
Nászom után életem a víznek adom.
Könnyet se hullajts, majd jövök…
Életem a létben így – általad – lesz örök.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem veled, Belőled ébredek.
Nappal, kíséred léptemet.
Szavaid szítják sóvár vágyaim,
Derengő kábulatban telnek napjaim.
Az Ember csak ember.
Szorítja létének határa,
S ha tárja karjait,
Mindinkább érzi, mennyire árva.
Nem számít dühöngő szenvedély.
Mit kér számon a világ?
Beleszövődsz a Mindenségbe,
Életed perc, álmod halál.
Ígéretek törik reményedet,
Göröngyökben is orra buksz,
Élsz és erő vagy, hiszed,
S látod magad, hogy Senki vagy.
Fájdalomtól űzve még
Felcsuklik görcsös sírásod,
A kínban sincs menekvésed,
A holnapot mégis újra várod.
Darabokra hulltál. Összeraktalak.
Hogy egész légy. Önmagamnak?
Gyermekként vártad a csodát.
Nyomorult! Életed kártyavár!
Oly régen eldöntötte már
a Sors minden percedet,
Nincs már Valóság, öl a Képzelet,
Örömed, ha van, az is beteg.
Érzed, boldog vagy, de ez délibáb.
Színeset álmodsz… gyötör a láz.
Egy szótól mámorban úszik szíved,
Mégiscsak őrzöd gyermeki hited?
De mit ér a szó, ha távoli,
Itt benn, magadban kell hallani,
Az utat itt kell, hogy megtaláld,
Anyag léted ne legyen akadály…
Az Ember csak ember.
Szorítja létének határa.
Ha kitárja lelkét,
Mindinkább érzi mennyire árva.
Forrás: Lélektől lélekig
Fények öntözte földeken járunk,
Hol törvényeket megtagadhatunk,
Beszélgetünk a múltról és jelenről,
S hisszük, hogy barátok vagyunk.
Egymáshoz űzött most a gyötrelem.
Csapdába esett vad kitörni képtelen?
Fájó lelkünk egymásban kapaszkodik,
Titkot megoszt, semmit panaszkodik.
A halál mindenkire ránéz,
Te álltad már e tekintetet.
Láttam szemedben ezer életet,
Lelkedben csillagok zenélnek,
Minden perced a múltból ered.
Életed sötét iránytűje karma,
Jövődet semmisem tisztíthatja meg,
Jeltelen világban körforgásban élve
Csak az örök bolyongást remélheted.
A szenvedés örvényeit némán viseled,
Hinnél az emberben, míg ő hisz neked.
Ezer győzelmed egyetlen kudarc,
Nyüszítve kínlódsz, ha hazugságot hallsz,
S már nem hiszel abban sem, aki igaz.
Csodát akartál ott, hol a halál kaszája vág,
S megtépett vágyaid büszkén eltitkolni!
Csapdába esett vad egy másik vad mellett,
Egymás szívét tudja csak kivájni.
Mégis, Te még most is birtokolni vágysz,
S társadban szerelmet, kincseket találni;
Pedig már látod, az úton nem így kell járni,
S most nem hiszed: te tudtál ekkorát hibázni.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem az a halál a valódi,
Amit az orvos igazol.
Előbb hal meg az ember,
Maga sem tudja mikor.
Azt érzi egyszer: a földön
Nem leli nyugtát, se helyét,
Fájdalmasan megszokott már,
Bármerre néz is szerteszét.
Úgy jár útján, mély közönnyel,
Akár az óramutató,
Teljesíti szürke sorsát,
Mint rózsa mellett a karó.
Lelke mindinkább nyugtalan,
Vergődik már csak idelent.
Nincs a földön hová szálljon,
Megkeresi a végtelent.
Ott tölti minden idejét,
Meghalt a föld számára már.
Ez a halál a valódi,
De e halál, nem is halál
Forrás: Lélektől lélekig
