vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
Forrás: Lélektől lélekig
Épen olyanok mint otthoni dombjaim:
alattam, fölöttem egy kis darab enyim.
Távolabb a város, és túlnan látszik a
szemközti dombról a komoly bazilika.
Hoc erat in votis… S ne jutna legalább
a jóknak annyi föld, hol megállhat a láb
nyugodtan és bölcsen, s kinyúlhat égig a
lélek, mint dómjával ott a bazilika?
Rossz föld, de megterem itt legalább a csend
virága, nyugtató lótuszom, s odalent
kertem az egész táj, hol óriás csiga
kétszarvú dómjával e bölcs bazilika.
De túl már cseh határ… Idegen katonák
s szuronyos szólamok szorítják a Dunát,
mely ma friss ér helyett zsibbasztó pántlika:
áldástalan nézi a hűs bazilika.
Egy kis darab enyim… De hát hol a mienk,
amit épúgy védjen a törvény és a rend?
Hogy bölcs nemzeteken bíró ököl s iga
legyen, miért hagyod, óh szent bazilika?
Ne bánd ma, lelkem! Itt fölülről egyhatár
minden; és kék és zöld, s szálló szem s gyors madár
tanítják, hogy nagy az Isten és kicsik a
nemzetek, és a Menny külömb bazilika.
Óh ős Templom! azúr architrávod alatt
tűrd és áldd meg ezt a csöndes fecskefalat.
Csönd van itt; csak egy-egy kocsi vagy talyiga
zörg föl a városból, s zeng a bazilika.
Mérföldjáró öreg csizmákban a vihar
erretoppan olykor szürke lábaival:
az se soká marad; elszáll és nincs hiba:
mint orgona után néma bazilika.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Az idő fut, tűnnek évek,
Érzem immár súlyokat,
Rég elhagytak a remények,
Lángból hamv, mi megmaradt;
S mint vándor, ki fáradt, tévedt,
Visszanéz és meg-megáll:
Visszanézek rád, oh élet,
S nyugton várlak, oh halál!
Mennyit hittem és reméltem
Ifjúságom kezdetén,
S most romok közt rom, azt kérdem:
Vajjon miért éltem én.
Nem dicsőség álma bántott,
Nem vagyon, rang fénye csalt,
S mégis, mire szívem vágyott,
Alig bírtam, már kihalt.
Sanyarú volt gyermekségem,
Ifjúságom szomorú,
S ha derült is olykor nékem,
Már sötétlett a ború.
Nem csüggedtem, szívem égett,
És sodort a küzdelem;
Két fényes csillag vezérlett:
A haza és szerelem.
Hőn szerettem és szenvedtem.
Meg nem tört szívem hite,
A csalódást eltemettem,
S új remény, vágy enyhíte.
Nem keresve feltaláltam
Kit ígértek álmaim,
S a világot szebbnek láttam
Egy szelíd nő karjain.
Angyalarc és tiszta lélek,
Áldozó szív, mély kedély,
Oh miért is ösmerélek,
Hogy csak egy pár évet élj
Karjaim közt, s hideg sírban
Porladozzál egyedűl!…
Könnyemet bár rég elsírtam,
Mégis most szemembe gyűl.
De emelt a sors vagy sújtott,
Nem feledtelek, hazám!
Mit tehetség, munka nyújtott,
Híven neked áldozám.
Küzdtem érted szívvel, ésszel,
Bár derűlne jobb napod,
Nem gondoltam bajjal, vésszel,
S átszenvedtem bánatod.
Láttalak láncod lerázva,
Küzdni, győzni oly dicsőn;
Láttalak majd, megalázva,
Meggyalázva rémitőn.
Bosszú és düh, bú és kétség,
Hány szív megszakadt bele!
Aggva: vaj’ lesz-é jövőd még,
Tölt el éltem jobb fele.
Tiprott lelked ím feltámad
S új nagy tettre bátorít!
Rövid öröm, hosszú bánat,
Hívságod megtántorít.
Mily erényt szült szenvedésed,
Jó szerencséd mennyi bünt!
Újra aggok, féltve téged,
És hitem kétségbe tűnt.
Nem, hazám, te el nem veszhetsz!
Vesszen bűnös nemzedék!
Új hittel új pályát kezdhetsz…
Mily örömmel küzdenék
Még egyszer! De lelkem szárnya
Tépve, törve – lankadok,
A romok közt múltak árnya,
Elhaló visszhang vagyok.
Forrás: magyar-versek.hu
Itt volna hát a szent, a várt Szélvész,
Tespedt tavat mely fenékig zavar?
Alázását ki oly bűnösen tűrte,
Lázad hát már az Élet alágyűrtje,
A tanító, a legrababb magyar?
Gyújtatott lelkek víg mécsesének,
Ott, hol Sötét ül várost és falut
S hol eped fényért cellák milliója,
Magyar sivatag magyar tanítója
Rabok között rabként senyvedt, aludt.
Bús ébredők! a naphoz az arccal,
Pusztul ez ország s az idő repül
S kik hívatttatok vezérül a népnek,
Ne maradjatok gyáva csőcseléknek:
Úri gazságok jobbágy őreül.
Ha itt a Szélvész, szívet elébe,
Ha itt az óra, verjen hangosan:
Szélvész verte, szép, nagy szívekre vár itt
Egy sötét ország, melynek páriáit
Nem mentheti már, csak szélvész-roham.
S ha itt van már a szent, a várt Szélvész,
Köszöntjük ezt a zárka-nyitót.
Lelkünknek fényét ezer éve orzák,
Kapja meg végtén szegény Magyarország
A szabadító magyar tanítót.
Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
Emeld fel fejedet büszke nép,
Viselted a világ szégyenét.
Emelkedj magasba, kis haza,
Te, az elnyomatás iszonya.
Emeld föl szívedet, nemzetem,
Lángoljon a világegyetem!
Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
Szegény, lankadt lelkek, hova, hova csúszunk?
Csak lefelé csúszunk, föl már sohse kúszunk
uj idők árjával tehetetlen úszunk,
régi partjainktól aggódva bucsúzunk.
Régi nagy ujítónk, más ujító voltál
harcod áldozat volt és eszményed oltár,
eveződ viz ellen, ajakadon zsoltár
tártál uj csatornát, hogy folyjon a holt ár.
Hogy ne legyen posvány Magyarország földje,
munkával vidúljon mezeinek zöldje,
boldog legyen népe, áldott hegye-völgye.
Nem lenne-e jobb még a Pruth és Szeret közt,
mint sárban evezni tél és kikelet közt,
tehetetlen korcs nép Nyugat és Kelet közt?
Forrás: ma – Magyar versek
Tehát ezekre kelle jutnod, ó Haza!
Hogy ön fiad tiporjon el,
S pártos kezekkel tépje, fossza kebledet,
Mely szűlte és nevelte őt?
Hah! rút hasonlás! általad fogy a Magyar,
Mérged csavarja őt alá,
Úgy hogy ne lássa majdan a dicső Eget,
Holott ragyognak Ősei,
S őrülten a vitézi tűz helyett dühös
Pártok vezessék fegyverét;
Hogy más kegyéből várja a magasztalást,
S nem szíve, karja adja meg.
Ha valaha (ments meg Nemzetemnek Istene!)
Így elfajulna a Magyar,
A vad Tatár még kétszerezve táborát
Ismét rohanjon ellene,
S minden veszély, melyet kiálltak Ősei,
Szálljon fejére, s döntse meg;
Előbb, hogysem felejtse férjfi érdemét
És rút alázat nyomja le.
O! ezt kívánom én, ha tán utóbb imígy
Megrontna pártos érzeted,
Hogy férjfi korban, nem gyalázatok között,
S lassan fogyasztó módokon;
Hanem iszonyú fölséggel a villám szerint
Tünj el, dicsőn halj, s vessz magyar!
Ekkép beszélt elkeseredetten egy Hazafi
Látván Hazája térein
A sok Magyart, kit átkosan teríte le
Külső segéddel a Magyar.
Így szólt: utánna jajdult a vidék szele,
S rá zúga egy bús fergeteg;
Irtóztatón morgott szavára a hegy is,
És hármasan dörögte vissza: „vessz Magyar!”
Forrás: Arcanum
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Nem Spanyolország, mely fénylett a multba,
sem Anglia, a hős, mely rengeteg
árút tetéz partján, s dús, rettegett,
sem Franciaország, mely elborulva
tébolyda-zajjal víja az Eget,
sem Amerika, a sivár, a durva,
sem Németország, mely csak szókba fúl ma –
hőst egy sem ád, akit hír emleget.
Magyar! Te mentsd meg őket, kik hörögnek,
hulljon le lánc és béklyó-garmada,
légy a világ élesztő harmata!
Szárazföldön légy mása a görögnek,
ki Szalamisz szikláin nem törött meg,
te légy, te a legyőzhetetlen Armada.
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Kattints a címre a teljes vershez!
(Szabó Lőrinc fordítása)
Sem a hosszú spanyol haláltusa;
sem Anglia (csak a hajói még
s pénz érdekli világkalmár-eszét);
sem az őrültekháza Francia-
ország, melynek eget sért zsivaja;
sem Amerika, az útszéliség;
sem a szószátyár germán hülyeség
nem ígér többé hőstettet soha.
Magyar! Mentsd meg a világot! Tebenned
gyúl a rege: lánctörők szent dacát
látva éledjen szellem és világ!
Újítsd, szárazföldön, a gráfia tettet,
mely Szalamiszból templomot teremtett
s nyílt tengerre űzte az Armadát!
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Hazádból, hogyha még bírod,
Ne menj el, ó, magyar.
Hogy menekülj, lesz mindig ok,
És mindig, hogy maradj.
Itt áldozat, s vajon mi ott?
Bevándorló lehetsz,
Nem tudhatod, végül melyik
A súlyosabb kereszt.
Ez a föld régóta ugar,
Terméketlen, sivár,
De van még, ki zenét szerez,
És színházat csinál,
Szeret és harcol semmiért,
Mert másként nem tehet.
Hogy itt vagy, erőt ad nekik,
S ők itt vannak veled.
Lehet, hogy nem jön jobb soha,
Ki itt él, mélyrepül.
Megúszhatják a vétkesek,
S te bűnhődsz vétlenül,
Míg annyi jóval van tele
A másik serpenyő,
Ha baj van, ki ne mentené,
Ami még menthető?
De itt van szükség rád nagyon,
Sötétben lenni fény,
Hogy fölemeld, ki megrogyott,
És bátorítsd, ki fél.
Maradj, mert meg kell védeni,
Kinek nincs is hova,
Legyen szegény, hajléktalan,
Zsidó, meleg, roma,
Vagy bárki más, aki alól
Kihúzták a talajt.
Légy fül, ha semmit nem tehetsz,
Ki hallja még a jajt.
Ez frontvonal, ez harcmező,
S még így is otthonod,
Rád simul minden rég bejárt
Tered, kamaszkorod.
Taposhatnak röhögve mind
Az összes elveden,
De szétolvadnak a szavak
Az anyanyelveden.
Ne hidd, hogy semmi eszközöd,
Fegyver vagy te magad,
Mind különleges ügynök az,
Ki mégis itt marad.
Maradj tövisnek, bőr alatt,
Ha bírod még, magyar,
Légy viszkető seb, mit a kéz
Álmában is vakar.
Itt áldás is, másutt csak egy
Bevándorló lehetsz.
Ki mondja meg, végül melyik
A súlyosabb kereszt?
Forrás: —
s
A házad itt állt, – szerte szállt!
Ezt látod, érted. Azt nem érted,
hogy hazád éppen így ért véget –
A csoda, hogy addig is állt!
Mert nem volt hazának elég,
hogy emésztésed vacsorára
e dombok aszuját kívánta,
és e lapályok kenyerét.
És nem volt hazának elég,
hogy elmosolyodtál és oldalt
oda is néztél, ha megszólalt
ízes magyarul a cseléd.
És nem volt hazának elég,
hogy este, letéve a könyvet,
elnyeltél Bottyánért egy könnyet:
az volt a fém, a derék…!
És nem volt hazának elég,
hogy kitekintve vonatodból
elgondoltad az aratókról:
mást érdemelne ez a nép.
És nem volt hazának elég,
a három szín, ha rád se hagyták,
hogy egykor jelkép volt: szabadság,
egyenlőség, testvériség!
És nem volt hazának elég,
hogy idegeden átengedted
hő szeszként azt a néhány verset,
Adyét, Tóthét, Józsefét.
És nem volt házának elég,
a Gellérthegyen a rakéta
s a Városiban a bokréta
és a szobroknál a beszéd
s a szőlőhegyi estebéd
s a dünnyögés, míg poharadból,
a holdvilágban a vörösbor
tigris-szeme villant feléd
és lengetted ujjad hegyét
az ég felé, mint ezred óta
minden magyar, ha szól a nóta
és Gracza György s a Feszty kép
és ha, élvezve a veszélyt
és azt a kéjt, hogy megjósoltad,
hallgattál titkos leadókat
(és utána cigányzenét)
s a hortobágyi magas ég
s a négyes gémeskút nagy árnya
s az első király koronája
díszítve pénzed közepét
s ha úgy mondtad is: feleség
e szép szóval s ha, bár bíráltad,
édesnek nevezted apádat,
s a falon a festett cserép.
Nem volt a hazának elég,
nem volt elég, hogy el ne essen,
tudd meg, az volt a csoda itten,
hogy össze nem dőlt már elébb!
Mert attól nem lett a tiéd,
hogy hízelegve és hazudva
ráragasztottad egy hegycsúcsra
egy király, egy vezér nevét.
Nem volt elég, nem volt elég
sem a hűség, sem szívósság,
mitől egybeáll egy-egy ország
s nemzet is lesz a nemzedék.
S a bátorság sem volt elég.
Külön-külön bár odahagyta
sorsát a sok hős áldozatra,
az sem volt elég menedék.
Mert sem erő, sem bölcsesség
nem lehet elég, hogy megóvja
a házat, amelyben rakója
nem lelheti meg a helyét.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
