Egy ágyon, egy kenyéren,
szemünkbe hulló fényben,
tétovázó sötétben,
szerelem fenyvesében,
egy földön, egy hazában,
égve egyforma lázban,
hidegben, nyári lángban,
egyforma szó a szánkban,
torkot fájdító perben
tanúként egymás ellen,
homlokod melegében,
homlokom melegében,
zárva eleven kőbe,
lélekben összenőve,
gyönyörű csecsemőnkre,
ráhajlunk az időre.
Forrás: Szívzuhogás
feleségemnek
Még nem tudom, hogy mennyi vagy nekem,
ó, hallgat még felőled benn a lélek,
mely fátylat von köréd, szerelmesem,
s még nem tudom, hogy néked mennyit érek,
jósorsodat hozom, vagy tán halálom,
arany s gyémánt díszét, még nem tudom:
új, mézes fájdalom
indái közt nehéz utat találnom.
Csak azt tudom, hogy társra sose várt
az én szívem, s lettél egyszerre társa,
elvéve tőle életet s halált,
hogy visszaadd másféle ragyogásra;
hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had
hazátlan csörtet villámtűz elől;
és kunyhóm összedől,
ha benne otthonod meg nem találtad.
Forrás: Szívzuhogás
Én feleségem, jó és drága-drága,
eddig neked dalt alig-alig írtam,
mert nem bíztam tintában és papírban,
s féltem, hogy elhull a szavak virága.
Nem is vittelek tornyos frizurával
fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,
ki csöndesen jöttél hozzám, e földre,
sok fogcsikorgatáson, könnyön által.
Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,
mikor az ősz nyugalmas, tiszta, síma
mosollyal vérzett – áldott heroina –
sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.
Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri
népség, mi vagy te, s az a rongy, ki fennen
hordozza a fejét a bálteremben,
karján egy gyémánt-fülű, buta húri.
Én nem hiszek a nőbe. Nem a kézbe,
mely ad-vesz, a szájba – kis piros ajtó,
most nevető, most bánatos-sóhajtó –
a karba, amely integet igézve:
de hittem a te két jó-jó szemedben,
a két szemed mélyén horgonyt vetettem,
én mindig a lélekbe-szembe hittem,
most is hiszek, megálltam, várok itten.
Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,
az életemmel járkálsz, ha velem vagy,
de ha távol vagy, olyan szomorú vagy,
akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.
Most is megmozdul e polgári otthon,
olyan bitang már a költő kabátja,
éjjel két nyomorék-karját kitárja,
s feléd ölel ő is – szegény – busongón.
Mert tett engem az élet hősi-vaddá,
adott nekem aranyat, mirrhát, lázat,
volt kenyerem a gőg meg az alázat,
de csak te tettél krisztusi lovaggá,
ki köntösét is megfelezi azzal,
akit szeret. Érted téptem le álcám.
A fájdalmat hoztad szépmívű tálcán,
a szegénységet, kinccsel és vigasszal.
Világok lázát mérik most a népek –
s én egy higany-pont rebbenését várom,
37,2… vagy 37,3…?
s a pesti utcán is remegve lépek.
Remegve nézek innen messze, hátra,
oda, hol hóban ível föl a Tátra,
s betegek fekszenek, lágyan merengve
szájukban hőmérővel, téli csendbe.
Forrás: MEK
Még hozzád vágyik egyre e beteg szív,
és úgy követlek, mint sötét detektív,
a pesti utcán, a budai lankán,
kedves Ilonkám.
De egyre jobban szállnak már az évek,
fáradt szemünk a semmiségbe réved,
és ami jön, az oly hűs és komorló,
mint a koporsó.
Az arcodon is feltűn néha-néha
a fölség és a gyász reszkető árnyéka,
s életre buzdítasz, halálra intesz,
mint ama hitves,
ki kőbe vésve áll a sírok ormán
egy anya fájdalmával, és mogorván
a sír hálószobáját nézi csendben
s szeme se rebben.
Mondd, mit tudsz erről, mindennek tudója,
nő, kinek egy a szemfedő s a pólya,
titokzatos alvótárs, földi vágyban
s a hideg ágyban.
Rejtélyes, aki immár szomorúnak
mutatod arcod, húga te a búnak,
beszéld el, mi az élet szörnyű titka
és mi a kripta.
Hitetlen én, ki senkibe se hittem,
beléd fogódzom és kérdezlek itten,
hová megyünk mi, élet koszorúsa,
mélyszavú múzsa?
Forrás: MEK
Nagypapácska, nagymamácska,
Két fehérhajú öreg,
Akik együtt megvénültek,
Lent a kertben együtt ültek,
Harmatos volt még a regg,
Trallala, trallala,
Harmatos volt még a regg.
És megszólalt nagymamácska,
Mint egy régi zongora:
„Rajta, valld be most barátom,
Nem haragszom, megbocsátom,
Nem csaltál-e meg soha?
Trallala, trallala,
Nem csaltál-e meg soha?”
Nagypapácska fejvakarva
Szól: „Bevallom hát… no jó…
Fordítsd félre most az orcád,
Egyszer voltam hűtlen hozzád,
Egyszer voltam áruló,
Trallala, trallala,
Egyszer… érted, kis bohó?”
„Látod, látod, milyen kár volt”
Mondja most a nagymama –
„Hisz az ember gyönge, gyarló,
S az az egy is, te pazarló,
Nékünk mily jól esne ma,
Trallala, trallala,
Nékünk mily jól esne ma!”
(XVIII. századbeli francia dal)
– Anyám, mit kéne tenni?
Jó volna férjhez menni,
Ha kérnek, elmegyek,
Menyecske hadd legyek.
Anyám, anyám, menyecske hadd legyek!
Anyám, anyám, ha kérnek, elmegyek.
– Leányom, kér az ács is
És kéret a kovács is,
A pék, az Alajos,
A Pál, az asztalos…
– Anyám, anyám, a Pál vagy a Lajos,
Anyám, anyám, a választás bajos.
– Leányom, kér a János
És kéret a kocsmáros,
A József, a takács,
A hentes, a Tamás…
– Anyám, anyám, a József, a Tamás,
Anyám, anyám, a szívem vágya más.
– Leányom, kér a molnár,
Oly régen udvarol már,
Ha molnárné leszel,
Mindig cipót eszel…
– Anyám, anyám, inkább a sírhalom!
Anyám, anyám, a malom unalom.
– Leányom, kér az ispán,
És kér a szűcs, az István,
A Péter, a Dezső,
A Bálint, a Rezső…
– Anyám, anyám, a Péter, a Rezső!
Anyám, anyám, egyik se kedvező!
– Anyám, nem kell a varga,
Mert ferde a két sarka,
Nem kell a lakatos,
Mert mindig kapatos,
Anyám, anyám, nem kell se szűcs, se pék.
Anyám, anyám, inkább világgá mék!
– Leányom, jaj, botor vagy!
Gyöngyöm, jaj, el ne sorvadj!
Beszélj, mi fáj, mi kell?
A doktort hívjam el?
– Anyám, anyám, menyecske hadd legyek,
Anyám, anyám, ha ő kér, elmegyek.
fordította Babits Mihály
Törvényes hitvesre tekints mint fix fizetésre:
nem jó volna csupán élned a fixum után!
Felriadtam, kerestelek,
felriadtál karom között,
mily idegen arccal! szemed
mily riadalmat tükrözött?
Honnan jöttél? Mily borzadály
villant rám egy pillanatig?
egy más létből mily vád s talán
átkozódás is már, amíg
lassankint ez a gyermeki,
görcsös harag lám ellobog
és kisüt szád körül megint
asszonyi meleg mosolyod –
s fej fej mellett, halálosan
összefonódva, mint nevünk
betűi itt a vánkoson
újra álomba merülünk.
