El nem múlt, el nem múlt az éjnek egy perce sem,
hogy én terád ne gondoltam volna messzi – kedvesem.
Az álomból minden órán föl-fölpattan a szemem,
míg emléked bús kapuit kinyitom és beteszem.
A szívemben olyan vággyal, éhes vággyal foly a vér,
hogy az éj is fényre lobban a te drága képedér.
Le-lehull a távol fátyla s fekszik, mint a holttetem,
de bánatom éhes, mint a vad sivatag földeken.
El nem múl, el nem múl egy éjjel se, egy se múl,
hogy emléked ne kínozna ily kimondhatatlanul.
Ajkam minden lélekzete téged hí és téged vár –
a szíved mér’ oly kegyetlen s mért oly forró az imám?!
Az imám: hogy visszatérsz, hogy nemsokára itt leszel;
a fekete éjszakára csókos takarót teszel.
Bús óráim véres láncát szétszakítja a kezed
s vágyaimnak kínpadjára virágaid leteszed!…
Forrás: Lélektől lélekig
