Címke: hit

  • Reményik Sándor: Árvíz

    „Árvíz! árvíz!” sikoltják mindenütt
    Riasztó hír-harangok.
    Amerre nézek: tenger a világ.
    Kilépett medréből a Bánat,
    Elszakította gátját a Betegség,
    Hidakat sodort el a Balszerencse,
    A Nincstelenségnek már partja sincs,
    A viskók eltűntek, a paloták
    Talapzata alámosva inog,
    És mindenünnen kezek nyúlnak ki,
    Szegény, kapaszkodó kezek az árból,
    Keresnek valamit, hogy mit, maguk se tudják.

    Mivel dugjam be fülem, hogy ne halljam
    A vészharangot, – hogy vakítsam meg
    Nyomorúságra táguló szemem?
    Hogyan némítsam el a rettegést
    Világban elszórt szeretteimért?
    Hogyan markoljam meg a kezüket,
    Hogy mentés helyett akaratlanul
    Le ne rántsam magammal őket is?
    Mert víztől sodort szegény száraz ág,
    Tehetetlen gally az én kezem is.
    Visz a betegség, tép a balszerencse,
    Ragad és eltemet a szomorúság.

    Örökkévaló Árvizi Hajós,
    Kegyetlenül kegyelmes,
    Ki láthatatlan ladikoddal
    Lebegsz a nyomor vizei felett, –
    Ki némelyeket felveszel hajódra,
    Ki másokat a mélybe visszalöksz,
    Én nem tudom, csak Te tudod, miért –
    Ó, vedd fel az én kedveseimet! –
    Mindenkit, akinek szívétől
    Az én szívemig szálat feszítettél.
    Nem tudok én most népekért,
    Világokért fohászkodni Tehozzád,
    Egyesekért, személyszerint könyörgök:
    Ne hagyd, ne hagyd, ne hagyd alámerülni!

    Örökkévaló Árvizi Hajós,
    Kegyetlenül kegyelmes,
    Ki láthatatlan ladikoddal
    Lebegsz a nyomor vizei felett –
    Ha nem férünk fel ladikodra mind
    Tehetetlen, nyomorult emberek:
    Ó, vedd fel, akiket én szeretek!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna: Kegyelem

    Ezüst kötésű páncél rajtam,
    sűrűszemű magány:
    valaha Isten lánya voltam,
    még az vagyok talán.

    Forrás: FB

  • Finta Éva: Őrizetlenül

    (Nagy László emlékére)

    Küszöbre vert hitünk fölé
    ki emel megvigyázni sátrat?
    A csontokig lemart szavak
    szomorúsága kinek lázad?

    A szemtelen túlélni-hős
    mit ment magával át vacogva?
    S ki lesz erős, hogy ezt az űrt
    magába tömje és kimondja?

    Ki hordja Istenig vitézül
    a megvigyázott tisztaságot?
    S mit ért belőle majd az Isten
    ha túlerőben lesz a látnok?

    Az árvaságba semmisült
    költők szívén ki önt harangot?
    S ki vár a barbárság kövén
    hogy megszólíthassák a hangok?

    Ki vetkezik még hóesésben
    csupasz szavakra, szerelemre?
    S ki forgolódik éberen
    a rettenet nevét keresve?

    Ki gyújtaná magát zokogva
    egy csipkebokor-jelenéshez?
    A tántorgó homok között
    ki mondana egy szentbeszédet?

    Ki ácsorogna kert alatt
    hátát tartva a zümmögésnek,
    mikor már mások alszanak,
    s szívükben is tömény sötét lett…

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • Reményik Sándor: Erdélyi március

    Egy tizenötös szám. És március:
    Az első tavasz-hónap közepe.
    Kimondottam így egyszerűn,
    Ne féljetek, ne féljen senkise.

    Ne féljetek: nem tüzesednek át
    Halk hangolás után a vers-sorok,
    Nem temetni és nem lázítani,
    Csupán figyelmeztetni akarok.

    Oly csendben nő a versem, mint a fű,
    Úgy duzzad, mint a rügy duzzad a fán:
    Nem szavalok, – szavaltunk eleget,
    – Nagyon sokat – március idusán.

    Volt egy tanítóm akkor, – igazi,
    Nagy nevelő, – gyökérig leható.
    Ő mondta: csak úgy ünnep ez a nap,
    Ha munkát s imát összefoglaló.

    Magányos hangját zsivaj nyelte el. –
    Lavina dörgött. Most, – a kő alatt
    Számunkra csak csendes növekedés:
    Valóban: munka s imádság maradt.

    De szárny kell munkához s imához is!
    Szárny, mely röpít, s forrás, mely enyhet ad.
    Tört szárny, beomlott kútfő: – mégis élet,
    Mégis üdvösség az a régi nap.

    Testvér, látod: én nem járok tilosban,
    De te is hidd: nem tilalmas dolog
    Megsimogatni otthon a fiókban
    Egy poros, régi, kicsi szalagot.

    Aztán – menni a hétköznapok útján,
    Császárnak megadni, mi az övé,
    S maga részét minden hatalomnak, –
    De Istennek is, ami Istené.

    Forrás: Reményik Sándor összegyűjtött versei

  • Nagy László: József Attila!

    Miért játszott a szíved, te szerencsétlen
    rombolva magad szüntelen télben,
    építve dalra dalt,
    s kifúlva
    kigyúlva,
    ésszel mérhető pontokon is túlra
    tudatod mért nyilalt?
    Hiszen te tudtad:
    dögbugyor a vége e pokoli útnak,
    ott a hit is kihalt,
    hiszen te tudtad:
    álmaid orra buktak,
    magad örökre kicsuktad,
    járhatod a téboly vak havát,
    s árván, idétlen,
    emberségre, hű szerelemre étlen
    villámló tálból eszed a halált.

    Tudtad, tudom én is:
    a nagy: te vagy,
    s te, a Mindenség summáslegénye,
    részt se kaptál, pedig az egészre
    futotta érdemed.
    Érdemes volt-e ázni, fázni,
    csak a jövő kövén csírázni,
    vérszagú szörnyekkel vitázni,
    ha ráment életed!
    Csak szólhatnál, hogy érdemes!
    Mert csontom, vérem belerémül,
    végzetedhez ha én állítok végül
    józan zárómérleget.

    Törd fel a törvényt, ne latold!
    A porból vedd fel kajla kalapod,
    vértanú vállad,
    s a kifordult nyakcsigolyákat
    rendbeszedve
    két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel
    nézz a szemembe
    hogy rendülne bele
    a mohó, emléknélküli tenyészet
    az egek mirígy-rendszere
    s e megváltatlan földi lét.

    József Attila!
    te add nekem a reményt,
    mert nélküle
    romlott a napvilág,
    a vér eves,
    bár a fogad vicsorog,
    bár a nyakad csikorog,
    bólints, hogy érdemes,
    cáfold meg halálos logikád,
    te glóriás,
    te kíntól bélyeges!

    Képzeletemre bízzál édes munkát,
    mert immár úgy szorgoskodik,
    hogy a sarkamtól torkomig
    forraszt rám forró hamubundát,
    rádióaktív iszonyt –
    félek, hogy minden rejtelmet kibont
    s végül már semmi se fáj.
    Hogy el ne jussak soha ama síkra:
    elém te állj.
    Segíts, hogy az emberárulók szutykát
    erővel győzze a szív
    szép szóval a száj!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Juhász Gyula: Imádság a gyűlölködőkért

    Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
    A gyűlölködőket és a köpködőket.
    Szeretted ezt a szomorú világot
    S az embert, ezt a nyomorú virágot.
    Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet,
    És hogy felettünk csak az Úr ítélhet.
    Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
    Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.
    A megbocsátást gyakoroltad egyre,
    Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.
    Ma is elégszer hallod a magasban
    A gyűlölet hangját, amely égbe harsan.
    A gyilkos ember hangját, aki részeg,
    S a szeretet szavát feszítené meg.
    Én Jézusom, most is csak szánd meg őket,
    A gyűlölködőket és a köpködőket.
    Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
    Hogy nem tudják tán, mit is cselekszenek.

    Forrás: versgyűjtemények

  • Czesław Miłosz: Az angyalokról

    (Zsille Gábor fordítása)

    Mindenetektől megfosztottak: patyolat ruhátoktól,
    Szárnyatoktól, még létetektől is.
    Mégis hiszek bennetek,
    Égi hírnökök.

    Arrafelé, hol visszájára fordul a világ,
    Hol csillagok s állatok vastag kelméje szövődik,
    Kószáltok ti, s lesitek: minden öltés a helyén van-e.

    Időtök szűkre szabott közöttünk:
    Egy-egy reggeli órán, ha derült az égbolt,
    Egy madár százszor is ismételt dalában,
    Vagy az almaillatban napnyugtakor,
    Ha a fény varázslatosra festi a gyümölcsöst.

    Úgy mondják, valaki csak kiötlött benneteket,
    Ám ez számomra vajmi kevéssé meggyőző,
    Hisz az emberek csak magukat szeretik kigondolni.

    Hangotok – igen, ez döntő bizonyíték,
    Hisz ily hangjuk csakis tündöklő lényeknek lehet,
    Kiknek szárnyuk van (miért is ne lehetne?)
    És súlytalan lebegnek, cikázó fényekkel övezve.

    Álmomban számtalanszor hallottam ezt a hangot,
    S ami a legfurcsább, érteni véltem
    A szférák nyelvén súgott kérést vagy parancsot:

    tüstént virrad
    egy újabb nap
    tedd meg, mi tőled telik

    Forrás: Lélektől lélekig

  •   Dsida Jenő: Tekintet nélkül

    Be kell látnunk:
    Ha kérdeznek, becsületesen
    felelni kell.
    A harcot becsületesen
    fel kell venni,
    az úton becsületesen
    végig kell menni,
    a szerepet becsületesen
    el kell játszani,
    keményen és tekintet nélkül.

    A kapuk mögül ebek vicsorognak,
    az ablakokból kiköpdösnek
    és röhögnek.
    Száz közbiztonsági gócpont
    adja ki az elfogatási parancsot.
    Kemény tárgyak zuhognak a fejünkhöz,
    súlyos, vérező kövek,
    de néha röppen sóhaj is,
    szeretet is, rózsa is.

    És este a tűzhely mellett,
    vagy szuronyos zsandárok között
    hátrakötött kézzel,
    mégis mondogatni kell
    a fellebbezhetetlen,
    sziklakemény,
    erősítő,
    vigasztaló
    igét:

    Krisztusnak és Pilátusnak,
    farizeusoknak és vámosoknak,
    zsidóknak és rómaiaknak
    egyformán szolgálni
    nem lehet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Templom

    Szóltam: Uram, az én imám merész,
    a templom-ívük keskeny és nyomott.
    És szólt az Úr: Fiam, légy építész,
    magadnak építs bátor templomot.

    Forrás: Lélektől lélekig


  • John Lennon – Idézet

    „Isten azért teremtette a zenét,
    hogy szavak nélkül tudjunk imádkozni.”

    Forrás: John Lennon – idézet

    t