Élni az áldott életet,
a napfényt, a félelmeket,
a szaporodást, születést –
élni az embernek kevés:
meg kell rágni a létezést!
Mivel az ember telhetetlen,
gyógyszere: bánat, bánat ellen,
s az ember elgondol sokat,
e kíntól úgyis megdagadt
világba még világokat,
egy kis csíkot túl a végtelenen,
s elgondolja önmagáról, hogy: van,
s elgondolja, hogy ne legyen.
Ó, ripacsos gyémánt-szobor!
Átlátszó-tiszta életed,
hibáid is tündöklenek.
Vigyázzon ránk kettős erőd:
az igazság, s a képzelet.
Bontsd ki fekete szárnyadat,
rajzold föl látomásodat,
e fuldokló élet s halál
egyivású jelenéseit,
hogy az igazak lássanak.
Legyen végre becsülete
a tudásnak, a játéknak,
s a szigorral gyönyörűen
megvalósított szándéknak.
Hogy képeidről tanuljuk
minden dolgoknak új nevét,
s akarjuk is kimondani,
akarjuk, s legyen is miért.
Mért játszott a szíved, te szerencsétlen,
rombolva magad szüntelen télben,
építve dalra dalt,
s kifúlva,
kigyúlva,
ésszel mérhető pontokon is túlra
tudatod mért nyilalt?
Hiszen te tudtad:
dögbugyor a vége e pokoli útnak,
ott a hit is kihalt,
hiszen te tudtad:
álmaid orra buktak,
magad örökre kicsuktad,
járhatod a téboly havát,
s árván, idétlen,
emberségre, hű szerelemre étlen
villámló tálból eszed a halált.
Tudtad, tudom én is:
a nagy: te vagy,
s te, a Mindenség summáslegénye,
részt se kaptál, pedig az egészre
futotta érdemed.
Érdemes volt-e ázni, fázni,
csak a jövő kövén csírázni,
vérszagú szörnyekkel vitázni,
ha ráment életed!
Csak szólhatnál, hogy érdemes!
Mert csontom, vérem belerémül,
végzetedhez ha én állítok végül
józan zárómérleget.
Törd fel a törvényt, ne latold!
A porból vedd fel kajla kalapod,
vértanú vállad,
s a kifordult nyakcsigolyákat
rendbe szedve,
két kisírt szemmel, tüzes ikerkörrel
nézz a szemembe,
hogy rendülne bele
a mohó, emléknélküli tenyészet,
az egek mirigyrendszere
s e megváltatlan földi lét.
József Attila!
Te add nekem a reményt,
mert nélküle
romlott a napvilág,
a vér eves,
bár a fogad vicsorog,
bár a nyakad csikorog,
bólints, hogy érdemes,
cáfold meg halálos logikád,
te glóriás,
te kíntól bélyeges!
Képzeletemre bízzál édes munkát,
mert immár úgy szorgoskodik,
hogy a sarkamtól torkomig
forraszt rám forró hamubundát,
rádióaktív iszonyt –
félek, hogy minden rejtelmet kibont,
s végül már semmi se fáj.
Hogy el ne jussak soha ama síkra:
elém te állj.
Segíts, hogy az emberárulók szutykát
erővel győzze a szív,
szép szóval a száj!
,
Ne hagyj a csontokon állnom,
te ragadj vállon,
vonszolj szobádba,
engem keresztfát
fektess az ágyra,
el innen, el
fénybe,
mesébe,
forralt borhoz,
térdemről csupa dér
csokrokat oldozz,
nyakamról koszorút,
gyászszalagos hámot,
roskaszd le rólam
fekete zászlóruhámat,
húzz-vonj szobádba
holtak madarától,
ezüstbetű-hemzsegésből,
jég-gyöngy-szaharából,
átváltoztass,
életre mozgass,
idomíts a létezéshez,
törhetetlen értelméhez,
szádban a mézhez,
piros almádhoz,
küszöbödön rikogatva
romboltatást, romlást
kiátkozz,
láng, te szerelmes,
fűtsd át a lelkem,
tündér,
tündér,
segíts kitelelnem!
Égi fénynek örökös lakója,
arcod pozsgás nagy pünkösdirózsa.
Irgalomért hozzád menekedve,
rád csapódok én, fekete lepke.
Mindentudó, tudod, mi a vétek:
csíráztatta a te teremtésed.
Tündökletes vagy a Szentírásban,
tündökletes vagyok borivásban.
Kell a tűz, hogy fagyod lebirkózzam,
céltalanul sose dáridóztam.
Drága szíved nincs megbabonázva,
az én szívem kiugrik a lányra.
Bordó bőr-öv csípejéhez csattol,
dicsőséged erősödik attól.
Te a csillagvilágot átléped,
én magamtól s jövendőmtől félek.
Család s világ engem kitagadnak,
légy irgalmas, fogadj el fiadnak!
,
Ezüstpatkót lovamra
aranyszöggel veretek,
fejeteken átfutok
mint a porverő szelek.
Hajam aranysarlója
tündököl fültövemen,
dárdával, kötelekkel
én az Urat leverem.
Tusakodok Istennel
dühösen s nem okosan,
orcáimon tűzrózsa,
lehervad hamarosan.
Sugár sujt le lovamról,
nyúzva cifra-szép ruhám,
az Úrnak szánt kötelek
csavarodnak énreám.
Az égszínű bőrnyereg
tűzön feketedve ráng,
sustorogva penderül,
mint lángban a mákvirág.
Uramisten, mi lesz itt!
Kapok ballagó sarút,
holló-lovam rámszagol,
rámröhög egy iszonyút.
,
Országút porával
érkeztem a házhoz,
ordasan leültem
anyám asztalához.
Fehér országúton
csak a szedret ettem,
magas déli fényben
attól émelyegtem.
Most fekszem a fűben,
diákságnak vége,
ettem, ittam, élek,
nem tudom mivégre.
Közel a szívemhez
magas csalán-erdők,
csípős tornyaikkal
felhőkig törekvők.
Kellene virulni,
de még csak busúlok,
az én idegeim
kifárasztott húrok.
Hagyjál Uramisten
pihenni füvekben,
legyek fekvő gyertya,
még ne gyújts meg engem.
Húsz évet betöltve
írtam negyvenötben,
még a vadcseresnye
piroslott fölöttem.
,
Ha hazatérek kis szobámba,
Én befejeztem robotom:
Szűzies, tiszta szerelemmel
Egy arcképhez fohászkodom.
Ahogy gyerekkoromban tettem,
Imára kulcsolom kezem,
De az imádság nem a régi…
Már arra nem emlékezem.
És áhítattal térdre hullok,
És ajkamon sóhaj fakad:
„Te, aki jobb vagy mindeneknél,
Áraszd reám malasztodat!
Te, akihez a szenny nem ér föl,
Te édes, szőke, tiszta szent,
Kinél fehérebb szőke angyal
Egyetlenegy sincs odafent.
Emeld magadhoz azt a szolgád,
Ki most a lábadhoz borult,
S bocsásd meg néki szeretettel,
Hogy bűnös és hogy nyomorult.
Bocsásd meg néki, hogy hitetlen,
És hogy a bűne millió,
Hisz nem lehet mindenki tiszta,
És nem lehet mindenki jó.
Bocsásd meg néki, hogy szerelmes,
Hogy életének nem örül,
És nem lát glóriát sehol sem,
Csak a te homlokod körül.”
