https://verskucko.com

Címke: hit

  • Assisi Szent Ferenc – Naphimnusz

    (Sík Sándor fordítása)

    Mindenható, fölséges és jóságos Úr,
    Tiéd a dicséret, dicsőség és imádás
    És minden áldás.
    Mindez egyedül Téged illet, Fölség.
    És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.

    Áldott légy, Uram, és minden alkotásod.
    Legfőképpen urunk-bátyánk, a Nap,
    Aki a nappalt adja és ránk deríti a Te világosságodat.
    És szép ő és sugárzó nagy ragyogással ékes:
    A Te képed, Fölséges.

    Áldott légy, Uram, Hold nénénkért,
    És minden csillagaiért az égnek.
    Őket az égen alkotta kezed
    Fényesnek, drága szépnek.

    Áldott légy, Uram, Szél öcsénkért,
    Levegőért, felhőért, minden jó és rút időért.
    Kik által élteted minden Te alkotásod.

    Áldott légy, Uram, Víz húgunkért.
    Oly nagyon hasznos ő, oly drága, tiszta és alázatos.

    Áldott légy, Uram, Tűz bátyánkért,
    Vele gyújtasz világot éjszakán.
    És szép ő és erős, hatalmas és vidám.

    Áldott légy, Uram, Földanya-nénénkért,
    Ki minket hord és enni ad,
    És mindennémű gyümölcsöt terem,
    Füveket és színes virágokat.

    Áldott légy, Uram, minden emberért,
    Ki szerelmedért másnak megbocsát,
    És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát.
    Boldogok, kik tűrnek békességgel,
    Mert Tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.

    Áldott légy, Uram, a testi halálért, a mi testvérünkért,
    Akitől élő ember el nem futhat.
    Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak!
    És boldogok, kik magukat megadták
    Te szent akaratodnak.
    A másik halál nem fog fájni azoknak.

    Dicsérjétek az Urat és áldjátok
    És mondjatok hálát neki.
    És nagy alázatosan szolgáljátok!

  • Illyés Gyula: A ház végén ülök…

    A ház végén ülök, a padlás-grádicson
    s ilyeneket hallok: na te paradicsom
    most keresztbe váglak… s mégegyszer keresztbe,
    így ni… most azután huppsz, be a levesbe.
    A kis öreganya, ő beszél egyre itt
    magamagában, azt hiszi, nem figyelik.
    De ha hallgatják is, ahogy tipeg-topog,
    amihez hozzányúl, azzal eltársalog.

    Ne ficánkolj, te tűz, ne füstölj már, hallgass,
    mit kapkodsz kezembe, mint egy mérges kakas.
    Egy marék só is kell, hol vagy te sótartó?
    Hozok egy kis rőzsét, az alsó udvarból.
    Fölszedünk majd, krumpli, ne félj, hogy megfázol.
    Gyere már ki, te ág, ebből a rakásból…

    Feleselve így jő a barackfák alatt,
    a csillogó gallyak
    lehajolnak hozzá, suttognak kedvesen,
    örömkönnyek folynak a kis leveleken.
    Fönt felhők emelik, mint papok az ostyát,
    az alkonyi napot s tömjénfüstben tartják.

    Isten, aki mondják, fűben, vízben, fában
    bújkálsz, mint a mosoly a szerelmes lányban,
    ki a költőkénél jobban kinyitottad
    nagyanyám két fülét ezer szózatodnak,
    nekem, ki mint süket s vak tétova lábon
    dülöngtem utánad e pörgő világon,
    tedd meg nékem is, hogy úgy mint ő füleljek
    szavadra s szavadra oly bátran feleljek.

    Íme már az alkony, mint hatalmas állat
    rámhajol s hűvösen végignyalja vállam.
    Nézd az udvarunkból a szederfák alatt
    hét tányér levesből száll fehér áldozat
    feléd… Mosolyognak s rejlő szavaidnak
    őrzői, ládd, meleg hittől áradoznak.
    Mint rég ama zsidók végső vacsoráját,
    áldd meg e megpróbált család vacsoráját.
    Ki búzákba, fákba árasztottad véred,
    és mondtad, egyétek,
    hadd bekanalaznom e békés igéket
    s mint a tizenkettők, lángjaidtól égjek.

    Íme a folyókban már az éj közeleg.
    Hűs sodrában meg-meglengnek a levelek.
    Holnap útrakelek. Engedd, hogy mentemben,
    menjek fűvel, fával, vízzel beszélgetve
    s együgyű népekkel, kiknek fia vagyok.
    Kiknek uruk előtt nézésük is dadog,
    oly gyámoltalanok. Szavaik elbújnak.
    Tanuljam el, amit mondani sem tudnak.
    S mit a némán rángó vonások kérdeznek,
    a nyílt kérdéseknek meg is felelhessek
    és szavaim, mint nagyszülémnek szájában
    hangozzanak egyre bátrabban, tisztábban,
    nem törődve azzal, nevetnek-e rajtuk.
    Nem szokták meg itt még a szívbéli hangot.

    Tisztán, mint a kérő kisdedek szemei,
    könnyeznek a néma csillagok fényei
    rajtunk… A virágok helyett vigasztalni
    éjszaka ők nyitnak reményt árasztani.
    Mint ezer kérdező kék szem tekint felém
    a harmatraj is a káposzták levelén.
    Íme útra készen, ma este úgy érzem,
    állok egy igéző tekintet fényében.
    Mosolygó és síró pillantások alatt
    biztatgatják egymást cihelődő szavak
    bennem, hogy magukkal kézenfogva bátran
    vigyenek e zavart, dadogó világban. –

    Én, aki egy földrelapult ház végéről
    állok fel, a világ forró mélységéből,
    félve nézek körül, remegve szívemben
    most sejteni merem, hogy kiszemeltettem.

    A holdfényben kétsort hajladozó ágak
    az útra fekete csokrokat dobálnak.

    Elült krumpli-bokrok közt vigyázva lépek,
    nehogy alvó, meleg fészkeikre lépjek.
    Búcsú nélkül megyek. Ha észrevennének
    ezüst csibe-hangon sírni kezdenének.

  • Váci Mihály: Ha érdemes – ha nem

    Ma sem volt könnyű élni.
    Nem lesz könnyű sosem.
    De érdemes volt! – s mindig
    Érdemes lesz, – hiszem.

    Nehéz – s el kell fogadni,
    ki szemben áll velünk,
    s azokat elviselni,
    kikkel menetelünk.

    Ütésük úgy eltűrni,
    hogy meg se tántorodj;
    – a túloldal ne lássa,
    mint hull szét táborod.

    Emelni, vinni vállon,
    ki gyenge s már kidől;
    s mert rá is jut erődből,
    lefödne – úgy gyűlöl.

    Naponként mosolyogni
    kínban azok között,
    kik összefenik szemük
    egy jó szavad mögött.

    Menni velük – már régen
    nem értük! – Csak azért,
    mert e sereg iránya
    valami célt ígért.

    Velük és ellenükre
    annyi közt egyedül,
    – vívni mégis azért, mi
    csak együtt sikerül:

    – mindez ma sem volt könnyű,
    – s nem lesz könnyű sosem, –
    de törvény s vállalt sors ez,
    ha érdemes – ha nem!

  • Váci Mihály: Még nem elég!

    Nem elég megborzongni,
    de lelkesedni kell!
    Nem elég fellobogni,
    de mindig égni kell!
    És nem elég csak égni:
    fagyot is bírjon el,
    ki acél akar lenni,
    suhogni élivel.

    Nem elég álmodozni.
    Egy nagy-nagy álom kell!
    Nem elég megérezni,
    de felismerni kell!
    Nem elég sejteni,
    hogy milyen kor jön el;
    jövőnket – tudni kell!

    Nem elég a célt látni;
    járható útja kell!
    Nem elég útra lelni,
    az úton menni kell!
    Egyedül is! Elsőnek,
    elől indulni el!
    Nem elég elindulni,
    de mást is hívni kell!
    S csak az hívjon magával,
    aki vezetni mer!

    Nem elég jóra vágyni:
    a jót akarni kell!
    És nem elég akarni:
    de tenni, tenni kell!
    A jószándék kevés!
    Több kell: – az értelem!
    Mit ér a hűvös ész?!
    Több kell: – az érzelem!

    Ám nemcsak holmi érzés,
    de seb és szenvedély,
    keresni, hogy miért élj,
    szeress, szenvedj, remélj!

    Nem elég – a Világért!
    Több kell: – a nemzetért!
    Nem elég – a Hazáért!
    Több kell most: – népedért!
    Nem elég – Igazságért!
    – Küzdj azok igazáért,
    kiké a szabadság rég,
    csak nem látják még,
    hogy nem elég!
    Még nem elég!

  • Gyurkovics Tibor: Kegyelem

    Mily szomorú a lélek alja,
    a lélek ege mily magas,
    azért lettünk, hogy égbe törjünk,
    vagy földre hullni ugyanaz?

    Madárképesség, lélek-ára,
    szárnyaszegett hit, hontalan,
    azért lett szárnya, hogy röpüljön,
    azért röpül, mert szárnya van?

  • Dsida Jenő: Énekek Éneke, mely a Salamoné

    Végy engem, végy a karodra:
    rajta pecsét legyek én!
    Tégy engem, tégy a szívedre:
    rajta pecsét legyek én!

    Mert szörnyű a nagy szerelem,
    mint méreggel teli korsó
    erős az igaz szerelem,
    mint a halál s a koporsó.

    Lángja, miképpen a tűzláng
    s az Úrnak lángja, olyan:
    nagy záporok el nem emésztik,
    nem oltja ki semmi folyam.

    Nélküle koldus a dús,
    háza, megannyi cseléde
    mind semmi a nagy szerelemhez,
    hiába kínálja cserébe.

    1933

  • Sík Sándor: Ember

    Embernek lenni!
    Csak-embernek, semmi egyébnek,
    De annak egésznek, épnek,
    Föld-szülte földnek
    És Isten-lehelte szépnek!

    Lerázom magamról a port,
    Amit a századok ajka rámlehelt,
    Ledobom a palástot,
    Amit a Hivatal rámtekert,
    És az apostol köntösét is szétnyitom,
    Amit szent ujjak fűztek össze vállamon:
    Nézzétek, itt vagyok.

    Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben,
    Amit a földanya megformált a mélyben,
    Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában,
    Fogantatásom titokzatos pillanatában:
    Én, ember, egy a millióból.

    Ne várjatok éntőlem prédikációt
    És ódát és okoskodást ne várjatok:
    Én azt beszélem, ami vagyok.
    Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó:
    És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja,
    Öröktől való.
    Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim
    Ami több lenne a pornál,
    És mégis, úgy akarta az, aki formált:
    Ami vagyok, örökkévaló.

    Semmi vagyok, egy milliomod,
    De minden, mert mindnyájatok.
    Nézzétek, ezek az erek milyen kékek:
    Akár a ti eretek!
    És piros bennük és meleg a vér,
    Mint bennetek.
    Nézzétek ezt a szájat:
    Kenyérre és csókra és szóra született,
    Mint a tietek.

    Ez a két szem nézni és nevetni szeret,
    És látni tanult és sírni szokott,
    Mint a ti szemetek,
    És álmélkodik reggeltől estig,
    Mint ti és Plátó és a kisgyerekek.

    Halljátok, a szívem hogy piheg?
    Hallgassátok és megértitek,
    Hiszen ő is, mint a ti szivetek,
    Kilenc hónapon át pihegett
    Egy édes anyának szíve megett,
    És visszatér, mint ti visszatértek,
    A földbe, amelyből vétetett.

    És ez a lélek, érzitek-é,
    Hogy lüktet és ölel a lelketek felé?
    Ó nézzetek belé!
    Magát mutatja, egyet mutat:
    De ebben az egyben a ti arcotokat.
    Tükör módjára tükrözi hűn:
    Benne az erény és benne a bűn,
    És minden érzés benne van,
    Ami csak bennetek megfogan,
    S kimerhetetlen mélyébe lenn
    Piheg a mindennapi rejtelem:
    A közös, a közös Végtelen.

  • Gárdonyi Géza: Harangszó az éjben

    Fehér kis kápolna erdő sűrűjében.
    Valami remete lakja réges-régen.
    Valami kis remete, kit senkise ismer.
    Azt se lehet tudni angyal-e vagy ember?

    Mikor az erdőre éj homálya száll,
    s a benne tévelygő aggódva megáll,
    s remegve, habozva kérdi: Jobbra? balra?
    Megszólal a kicsi kápolna harangja.

    Embertársam! vészes, sötét úton járó,
    sötét úton járó, habozva megálló,
    hallgass a titkosan megcsendülő hangra:
    a szívedben hangzó angyali harangra!

  • Reményik Sándor: Örök tűz

    Egy lángot adok, ápold, add tovább;
    Csillaggal álmodik az éjszaka,
    És lidércfénnyel álmodik a láp
    És öröktűzzel álmodik a szívem.
    Egy lángot adok, ápold, add tovább,
    És gondozd híven.

    Egy lángot adok, – én is kaptam azt
    Messziről, mint egy mennyei vigaszt,
    Egy lángot, amely forraszt s összefűz,
    Én jártam Vesta ledőlt templomában,
    Az örök-égő lángot ott találtam,
    S a lelkem lett a fehér Vesta-szűz.

    Földindulás volt, megindult a hegy,
    És eltemette a kis templomot,
    De a lángot nem bírta eltemetni,
    Én égve leltem ott;
    És hozzá imádkoztam s benne hittem
    S mint a lovag a Szent Sírról a gyertyát.
    Én égve hazavittem.

    Azóta szívem mélyén ég, ragyog
    A viharfújta, széllengette láng,
    És el nem oltják semmi viharok.
    Egy lángot adok, ápold, add tovább;
    Csillaggal álmodik az éjszaka,
    És lidércfénnyel álmodik a láp,
    És öröktűzzel álmodik a szívem.
    Egy lángot adok, ápold, add tovább
    És gondozd híven…

    Forrás: mek.oszk.hu

  • Pilinszky János: Harmadnapon

    És fölzúgnak a hamuszín egek,
    hajnalfele a ravensbrücki fák.
    És megérzik a fényt a gyökerek
    És szél támad. És fölzeng a világ.

    Mert megölhették hitvány zsoldosok,
    és megszünhetett dobogni szive –
    Harmadnapra legyőzte a halált.
    Et resurrexit tertia die.