Címke: hit

  • Nagy László, József Attila!

    Mért játszott a szíved, te szerencsétlen,
    rombolva magad szüntelen télben,
    építve dalra dalt,
    s kifúlva,
    kigyúlva,
    ésszel mérhető pontokon is túlra
    tudatod mért nyilalt?

    Hiszen te tudtad:
    dögbugyor a vége e pokoli útnak,
    ott a hit is kihalt,
    hiszen te tudtad:
    álmaid orra buktak,
    magad örökre kicsuktad,
    járhatod a téboly havát,
    s árván, idétlen,
    emberségre, hű szerelemre étlen
    villámló tálból eszed a halált.

    Tudtad, tudom én is:
    a nagy: te vagy,
    s te, a Mindenség summáslegénye,
    részt se kaptál, pedig az egészre
    futotta érdemed.

    Érdemes volt-e ázni, fázni,
    csak a jövő kövén csírázni,
    vérszagú szörnyekkel vitázni,
    ha ráment életed!

    Csak szólhatnál, hogy érdemes!
    Mert csontom, vérem belerémül,
    végzetedhez ha én állítok végül
    józan zárómérleget.

    Törd fel a törvényt, ne latold!
    A porból vedd fel kajla kalapod,
    vértanú vállad,
    s a kifordult nyakcsigolyákat
    rendbe szedve,
    két kisírt szemmel, tüzes ikerkörrel
    nézz a szemembe,
    hogy rendülne bele
    a mohó, emléknélküli tenyészet,
    az egek mirigyrendszere
    s e megváltatlan földi lét.

    József Attila!
    Te add nekem a reményt,
    mert nélküle
    romlott a napvilág,
    a vér eves,
    bár a fogad vicsorog,
    bár a nyakad csikorog,
    bólints, hogy érdemes,
    cáfold meg halálos logikád,
    te glóriás,
    te kíntól bélyeges!

    Képzeletemre bízzál édes munkát,
    mert immár úgy szorgoskodik,
    hogy a sarkamtól torkomig
    forraszt rám forró hamubundát,
    rádióaktív iszonyt –
    félek, hogy minden rejtelmet kibont,
    s végül már semmi se fáj.
    Hogy el ne jussak soha ama síkra:
    elém te állj.

    Segíts, hogy az emberárulók szutykát
    erővel győzze a szív,
    szép szóval a száj!


    ,

  • Nagy László, Ne hagyj a csontokon állnom

    Ne hagyj a csontokon állnom,
    te ragadj vállon,
    vonszolj szobádba,
    engem keresztfát
    fektess az ágyra,
    el innen, el
    fénybe,
    mesébe,
    forralt borhoz,
    térdemről csupa dér
    csokrokat oldozz,
    nyakamról koszorút,
    gyászszalagos hámot,
    roskaszd le rólam
    fekete zászlóruhámat,
    húzz-vonj szobádba
    holtak madarától,
    ezüstbetű-hemzsegésből,
    jég-gyöngy-szaharából,
    átváltoztass,
    életre mozgass,
    idomíts a létezéshez,
    törhetetlen értelméhez,
    szádban a mézhez,
    piros almádhoz,
    küszöbödön rikogatva
    romboltatást, romlást
    kiátkozz,
    láng, te szerelmes,
    fűtsd át a lelkem,
    tündér,
    tündér,
    segíts kitelelnem!


  • Nagy László, Zsoltár

    Égi fénynek örökös lakója,
    arcod pozsgás nagy pünkösdirózsa.
    Irgalomért hozzád menekedve,
    rád csapódok én, fekete lepke.

    Mindentudó, tudod, mi a vétek:
    csíráztatta a te teremtésed.
    Tündökletes vagy a Szentírásban,
    tündökletes vagyok borivásban.

    Kell a tűz, hogy fagyod lebirkózzam,
    céltalanul sose dáridóztam.
    Drága szíved nincs megbabonázva,
    az én szívem kiugrik a lányra.

    Bordó bőr-öv csípejéhez csattol,
    dicsőséged erősödik attól.
    Te a csillagvilágot átléped,
    én magamtól s jövendőmtől félek.

    Család s világ engem kitagadnak,
    légy irgalmas, fogadj el fiadnak!


    ,

  • Nagy László, Szentpáli vers

    Ezüstpatkót lovamra
    aranyszöggel veretek,
    fejeteken átfutok
    mint a porverő szelek.

    Hajam aranysarlója
    tündököl fültövemen,
    dárdával, kötelekkel
    én az Urat leverem.

    Tusakodok Istennel
    dühösen s nem okosan,
    orcáimon tűzrózsa,
    lehervad hamarosan.

    Sugár sujt le lovamról,
    nyúzva cifra-szép ruhám,
    az Úrnak szánt kötelek
    csavarodnak énreám.

    Az égszínű bőrnyereg
    tűzön feketedve ráng,
    sustorogva penderül,
    mint lángban a mákvirág.

    Uramisten, mi lesz itt!
    Kapok ballagó sarút,
    holló-lovam rámszagol,
    rámröhög egy iszonyút.


    ,

  • Nagy László, Húsz évet betöltve

    Országút porával
    érkeztem a házhoz,
    ordasan leültem
    anyám asztalához.

    Fehér országúton
    csak a szedret ettem,
    magas déli fényben
    attól émelyegtem.

    Most fekszem a fűben,
    diákságnak vége,
    ettem, ittam, élek,
    nem tudom mivégre.

    Közel a szívemhez
    magas csalán-erdők,
    csípős tornyaikkal
    felhőkig törekvők.

    Kellene virulni,
    de még csak busúlok,
    az én idegeim
    kifárasztott húrok.

    Hagyjál Uramisten
    pihenni füvekben,
    legyek fekvő gyertya,
    még ne gyújts meg engem.

    Húsz évet betöltve
    írtam negyvenötben,
    még a vadcseresnye
    piroslott fölöttem.


    ,


  • Baranyi Ferenc: REMÉNY

    Mert éltem én oly korban is e földön,
    mikor a bűnös bűntudatot érzett,
    a bunkó meg szégyenlősen leszegte
    üres fejét – rossz volt hülyének lenni.

    Ma szinte sikk. S nehéz bármit remélnem.
    Azt még talán, hogy késő unokáink
    arra ébrednek egyszer, hogy javakból
    nemcsak pénzzel szerezhetőkre vágynak,

    hanem szívekbe vermelt ősi kincsre,
    melytől ködös korszakokkal korábban
    két lábra állt a fáról földre pottyant
    bozontos emlős, majd előre lépett.

    S emberré válni újra kedvük támad.


    🕊️

  • Baranyi Ferenc: Áldott legyen

    Áldott legyen az asszonyok között,
    ki asszonynév nélkül is bátran asszony.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    aki eloldja béklyód, hogy marasszon.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    kit otthonossá tett a hontalanság.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    kinek lefokozás emeli rangját.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    kit a „törvényes” asszonynép kiátkoz.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    aki csupán társaságban magányos.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    kit végigmér a szállodai portás.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    ki hol cseléd, hol istennő-hasonmás.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    ki asszonyok között félénk, esetlen –

    áldott legyen az asszonyok között,
    áldott legyen, hogy áldássá lehessen.

  • Heltai Jenő: Ima

    Ha hazatérek kis szobámba,
    Én befejeztem robotom:
    Szűzies, tiszta szerelemmel
    Egy arcképhez fohászkodom.

    Ahogy gyerekkoromban tettem,
    Imára kulcsolom kezem,
    De az imádság nem a régi…
    Már arra nem emlékezem.

    És áhítattal térdre hullok,
    És ajkamon sóhaj fakad:
    „Te, aki jobb vagy mindeneknél,
    Áraszd reám malasztodat!

    Te, akihez a szenny nem ér föl,
    Te édes, szőke, tiszta szent,
    Kinél fehérebb szőke angyal
    Egyetlenegy sincs odafent.

    Emeld magadhoz azt a szolgád,
    Ki most a lábadhoz borult,
    S bocsásd meg néki szeretettel,
    Hogy bűnös és hogy nyomorult.

    Bocsásd meg néki, hogy hitetlen,
    És hogy a bűne millió,
    Hisz nem lehet mindenki tiszta,
    És nem lehet mindenki jó.

    Bocsásd meg néki, hogy szerelmes,
    Hogy életének nem örül,
    És nem lát glóriát sehol sem,
    Csak a te homlokod körül.”

  • Szabó Magda: Születésnapi vers

    Októberi köd, októberi illat,
    októberi, ferde sugár!
    Hát örüljek, hogy a körbefutó év
    térdet hajt holnapután?
    Hát örüljek, hogy egy napja az évnek
    az enyém, a sajátom egészen,
    s hegyi szél, pörgő falevél meg szőlő
    kiáltja szét születésem?

    Hasad a gesztenye burka, a szilva lepottyan,
    csapdos a vízbeli páva a Dunán a habokban,
    széttárja a farkát, csupa gyöngy meg olajsáv,
    fátyol a hegyen, megvédi harmatos arcát,
    köd, köd, puha köd…
    Ez a nap az enyém.
    Mi enyém, mi? Még ez a vers sem.
    Nem azé, ki megírja, hanem ki megérti,
    a költemény.
    Csak a hit, a tudat,
    hogy majd ha megfutottam
    útjaimat,
    jut tán nekem sír, temető,
    elnyughatom majd a kemény
    deszkán, mint dédem, üköm, mint annyi elődöm,
    azt még hiszem én, hogy lesz sírom az itthoni földön,
    s nem kell lerogynom idegen
    felhők alatt,
    és nem idegen ég
    rontja el tagjaimat.

    Örüljek? Kivánjak magamnak
    még hosszú életet?
    Fogom fülem, hogy én se halljam,
    amikor nevetek,
    fogom szemem, hogy meg ne lássam a
    jövendő éveket.

    Te, aki élnem segítesz,
    te, óvó oltalom,
    kinek törékeny mosolyába
    kapaszkodom,
    irgalmatlan esztendeimben
    egyetlen irgalom,
    őr rettegő nappalomon,
    rettegő álmomon:
    köd guggol a hegy ormán,
    nem tudom, mit takar.
    Valami jön. Mikor jön?
    Soká jön? Vagy hamar?
    Te minden veszteségen
    átfénylő diadal,
    erősebb, mint a törvény,
    mint minden ravatal,
    ki élet helyett voltál életem,
    e tébolyban egyetlen értelem,
    kiáltsd el, hogy a földnek nem voltam én nehéz,
    hát majd a föld is könnyű lesz nekem!

  • Szabó Lőrinc: Egy kis értelmet a reménynek

    Nem boldogságot, csak hitet, csak
    egy kis értelmet a reménynek,
    adj, Istenem,
    emberi sorsot a szegénynek!

    Nézd, gyönyörű volna az élet
    van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,
    és milliók
    rabjai a nyomorúságnak.

    Nézd, hogy tesz tönkre milliókat
    ezerféle ravasz gonoszság,
    pedig erős
    nép nélkül elpusztul az ország.

    Nektárral és ambróziával
    csordul a Föld, s nem jut kenyér se, –
    mondd, Istenem,
    törvény az ember szenvedése?

    Mondd, látsz minket? Voltál te éhes?
    Fáztál valaha? Ugye, fáztál?
    Szidtad magad,
    mikor téli esőben áztál?

    Ha nem éheztél, dideregtél,
    nem szólok hozzád soha többet,
    úgyse tudod,
    mit gondol a szegény előtted;

    de ha tudod, mi a csalódás,
    ha gazdag vagy, de vagy szegény is,
    akkor, uram,
    hozzád küldöm imámat én is:

    Ne bántsd a pénzes nyomorultat,
    ki közönyével megtiport
    de add nekem
    ajkáról a biztos mosolyt,

    a hitet, erőt! Adj új lelket
    a sok-sok hitetlen szegénynek,
    adj, Istenem,
    egy kis értelmet a reménynek!