Címke: hit

  • Váci Mihály: És mi élünk!

    Élni, élni, élni, élni… – élni kell!
    Félni, sírni, könyörögni, menekülni nem lehet!
    Élni bátran, szembenézve, csak azért is, dacosan vagy összetörve!
    Betegen és elhagyottan, városokban, börtönben vagy föld alatt,
    szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva – élni kell!

    Élni kell, mikor kimondják: – „Rák!” – „Gümőkór!”
    Élni kell és állni kell és nem lehet ott összerogni, felzokogni!
    Élni kell, ha tudatják: – „Létszámfeletti!”
    Élni kell, ha sziszegik: „Már nem szeretlek!”
    Élni kell, ha zokogják anyánk ágyánál: – „Későn jöttél!”
    Élni kell, ha hirdetik: – „Életfogytiglan!”
    Élni kell, ha dob pergeti: – „Golyó által!”
    Élni kell még, élni kell még pár óráig!

    Élni kell, bár tudjuk jól, hogy a világon mindenütt halálunk készül.
    Élni kell, bár tudjuk azt, hogy most is, most is többen halnak
    hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad!
    Élni kell, mikor tudjuk, hogy embereket most is ölnek!
    Élni kell, mikor már sokszor érezzük: – nem lehet élni!

    S élni kell, ha kuporgatva napot napra;
    élni kell, ha könyörögve, reménykedve: – egy tavaszt még!
    Élni kell, ha tudjuk azt: alázat, szégyen,
    félelmünk és rettegésünk még egy évért, még egy évért!
    Élni kell, így, alkudozva, megalkudva, mindenáron!

    És mi élünk! Jaj, mi élünk! Így is, bárhogy, élünk, élünk!
    Szembenézve, dacosan és összetörve, reménykedve,
    betegen is, elhagyottan, városokban, börtönökben vagy föld alatt,
    szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva – élünk, élünk!

    Élünk, bár tudjuk, hogy most is többen halnak
    hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad.
    Élünk, élünk, bár sokszor már érezzük – nem lehet élni!
    Mégis élünk, semmi másért, csak mert úgy szeretünk élni!
    Élünk, jaj, mert úgy szeretjük, szeretjük az életet!
    Mert annyira élők vagyunk, és annyira emberek!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Wass Albert: Én és az Isten

    Nagy-nagy rémek űztek,
    már mindent bejártam:
    végső menedéknek
    Istennél megálltam.

    S lám az Isten nékem
    sziklaszilárd vért lett,
    gond meg nem találhat,
    baj hozzám nem érhet,

    mert az Isten nékem,
    míg másnak csak támasz,
    nekem menedékem,
    végső menedékem!

    Míg örömben jártam,
    nem leltem meg Istent.
    Rá csak most találtam,
    hogy elveszték mindent.

    Ilyenek vagyunk mi,
    gyarló földi férgek,
    úgy térünk csak Hozzád,
    bánatok ha érnek,
    szertekuszált álmok,
    széttépett remények.

  • Ady Endre: Tatjána írt…

    Tünedező alkonyvilágnál
    Olvasgatom a levelet…
    Tatjána sír, sirat egy titkot,
    Egy vágyat, amely elveszett.

    Úgy fáj nekem az, amit ő ír,
    Könnye az én szivemre hull…
    …És mégis, mégis levelének
    Ujjongok mondhatatlanul…

    Kis levelét kibontom százszor…
    Tatjána sír, gúnytól remeg…
    Óh, kinyílott szűz leányálom,
    Mennyivel tartozom neked!…

    Tatjána sír… Van még Tatjána,
    Rajongó lelkű, hófehér,
    Aki szeret félőn, titokban,
    Ki szeret – a szerelemért…

    Tatjána sír. Siratja titkát,
    Egy álmot, amely elveszett,
    Egy titkot, melyet most vallott be
    S melyet már régen érezek!…

    Közel voltam a kárhozathoz,
    Mely felé asszonykéz dobott –
    Az ő aggódó lelke volt tán,
    Amely a szirten átfogott…

    Én nem tudom, rózsás az arca,
    Vagy halvány, sápadt, vértelen,
    Csak azt tudom, hogy lelke tiszta,
    Szivében dal van s szerelem…

    Én Tatjánám, ne félj a gúnytól,
    Ne sirasd azt a levelet:
    Megmentetted az én hitetlen,
    Veszendő, bűnös lelkemet!…

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Adja az Isten

    Adja meg az Isten,
    Mit adni nem szokott,
    Száz bús vasárnap helyett
    Sok, víg hétköznapot,
    Adja meg az Isten.

    Adja meg az Isten
    Sírásaink végét,
    Lelkünknek teljességes
    S vágyott békességét,
    Adja meg az Isten.

    Adja meg az Isten,
    Bár furcsa a világ,
    Ne játsszak ölő, gyilkos,
    Cudar komédiát,
    Adja meg az Isten.

    Adja meg az Isten,
    Mit adni nem szokott,
    Száz bús vasárnap helyett
    Sok, víg hétköznapot,
    Adja meg az Isten.



    Forrás: MEK

  • Ady Endre: IFJÚ SZÍVEKBEN ÉLEK

    Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
    Hiába törnek életemre
    Vén huncutok és gonosz ostobák,
    Mert életem millió gyökerű.

    Szent lázadások, vágyak s ifju hitek
    Örökös urának maradni:
    Nem adatik meg ez mindenkinek,
    Csak aki véres, igaz életű.

    Igen, én élni s hóditani fogok
    Egy fájdalmas, nagy élet jussán,
    Nem ér föl már szitkozódás, piszok:
    Lyányok s ifjak szivei védenek.

    Örök virágzás sorsa már az enyém,
    Hiába törnek életemre,
    Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,
    De virágzás, de Élet és örök.

  • Ady Endre: Ember az embertelenségben

    Szivemet a puskatus zúzta,
    Szememet ezer rémség nyúzta,
    Néma dzsin ült büszke torkomon
    S agyamat a Téboly ütötte.
    És most mégis, indulj föl, erőm,
    Indulj föl megintlen a Földről!
    Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?
    Mindegy, indulj csak vakmerőn,
    Mint régen-régen cselekedted.

    Ékes magyarnak soha szebbet
    Száz menny és pokol sem adhatott:
    Ember az embertelenségben,
    Magyar az űzött magyarságban,
    Újból-élő és makacs halott.

    Borzalmak tiport országútján,
    Tetőn, ahogy mindég akartam,
    Révedtem által a szörnyüket:
    Milyen baj esett a magyarban
    S az Isten néha milyen gyenge.

    És élni kell ma oly halottnak,
    Olyan igazán szenvedőnek,
    Ki beteg szívvel tengve-lengve,
    Nagy kincseket, akiket lopnak,
    Bekvártélyoz béna szivébe
    S vél őrizni egy szebb tegnapot.

    Óh, minden gyászok, be értelek,
    Óh, minden Jövő, be féltelek,
    (Bár föltámadt holthoz nem illik)
    S hogy szánom menekülő fajtám.

    Aztán rossz szivemből szakajtván
    Eszembe jut és eszembe jut:
    Szivemet a puskatus zúzta,
    Szememet ezer rémség nyúzta,
    Néma dzsin ült büszke torkomon
    S agyamat a Téboly ütötte.
    S megint élek, kiáltok másért:
    Ember az embertelenségben.

    1916. szeptember


  • Ady Endre: A tűz csiholója

    Csak akkor születtek nagy dolgok,
    Ha bátrak voltak, akik mertek
    S ha százszor tudtak bátrak lenni,
    Százszor bátrak és viharvertek.

    Az első emberi bátorság
    Áldassék: a Tűz csiholója,
    Aki az ismeretlen lángra
    Úgy nézett, mint jogos adóra.

    Mint egy Isten, hóban vacogva
    Fogadta szent munkája bérét:
    Még ma is minden bátor ember
    Csörgedezteti az ő vérét.

    Ez a világ nem testálódott
    Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
    Legkülömb ember, aki bátor
    S csak egy külömb van, aki: bátrabb.

    S aki mást akar, mint mi most van,
    Kényes bőrét gyáván nem óvja:
    Mint ős-ősére ütött Isten:
    A fölséges Tűz csiholója.


    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Rohanunk a forradalomba

    Garami Ernőnek küldöm.

    Utólszor raktak katonákat,
    Pandúrt s vérebeket nyakunkba:
    Végig-kacag vidám testünkön
    Győzedelmes tervünk: a Munka.

    Mi megmunkáltuk, hajh, jól a lelkek,
    Rabságok, sebek, búk és keservek
    Izzadtságos, rossz magyar földjét
    S ha most támadunk, le nem vernek.

    A csúf Halált itt vetették el
    Soha-soha ki-nem-kelésre
    És ma mégis a Duna-tájon
    Legbujább a harag vetése.

    S itt liheg a Halál virradatban,
    Mint szabadulás hite a rabban,
    Ez a legkülömb élet-sejtő
    Ma nálunk jár-kél legvigabban.

    Néztek bármerre, sorsot láttok
    És isteni robbantó kedvet,
    Élettel-kináltak aggódnak
    S buta haldoklók lelkesednek.

    Nép készül az ó selejtes bűnre
    S mielőtt a régi mód letűnne,
    Már összefogva az új itt áll
    Glóriásan és fölkészülve.

    Minden a Sorsé, szeressétek,
    Őt is, a vad, geszti bolondot,
    A gyujtogató, csóvás embert,
    Úrnak, magyarnak egyként rongyot.

    Mert ő is az Idők kiküldöttje,
    S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze
    Hunnia úri trágyadombja,
    Ez a világnak nem közösse.

    Bécs, babona, gróf-gőg, irigység,
    Keletiség, zsandár, alázat,
    Egy Isten se tudná lefogni
    Ereinkben ma már a lázat.

    Ma még tán egymást összetévesztjük,
    Holnap egy leszünk, észre se vesszük,
    Ölés s tisztítás vágya gyúlt itt,
    Tegyünk a tűzre, ébresztgessük.

    Hallgassátok az esték zümjét
    S friss sóhaját a reggeleknek:
    Budapestnek futós utcáin
    S falvak csöndjén dühök remegnek.

    Süpped a föld, ha súlyosat hágunk,
    Olyat látunk, amit sohse láttunk:
    Oldódik a nyári melegben
    Fagyos, keserves magyar átkunk.

    Eljött hát végre a pusztánkba
    Isten szent küldöttje: a Sátán.
    Szüzek voltunk a forradalmak
    Magas, piros, hős nászi-ágyán.

    De bőrünk alól kisüt lobogva
    Már vérünk, e bús, mindeddig lomha.
    Csönd van, mintha nem is rezzennénk
    S rohanunk a forradalomba.


    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Tiltakozni és akarni

    Hajh, megmaradni nagy betegnek,
    Sírba-rugandó idegennek,
    De élni, de élni.

    Barbárból, úrból nyűvé válni,
    Igaziból lenni akármi,
    De élni, de élni.

    Nem bánni immár semmit-semmit
    S nótáink bár rossz kölykök zengik,
    De élni, de élni.

    Ijesztgessenek a Jövővel,
    Ijedjek meg lehajtott fővel,
    De élni, de élni.

    És gunnyasztva és meghajolva,
    Mintha tavasz sohse lett volna,
    De élni, de élni.

    De tiltakozni és akarni,
    De, jaj, még most, most meg nem halni,
    De élni, de élni.


    Forrás: MEK

  • Ady Endre: A Tűz márciusa

    Csámpás, konok netán ez a világ
    S végbe hanyatlik, kit annyian űztek,
    De élethittel én, üldözött haló,
    Március kofáira és szentjeire
    Hadd szórjam szitkát és dicsét a Tűznek.

    Hadd halljék végre olyan magyar szava,
    Ki sohse félt, de most már nem is félhet,
    De kihez bús Hunnia szikjairól
    Sírjáig eljut, lázítva, bárhova,
    Gőgös grófi szó s piszkos szolgaének.

    Vesznem azért kell tán, mert magyar vagyok
    S terhére e föld száz Pontiusának
    S haldoklóan mégis elküldöm magam
    Boldogabb testvéreimnek síromon:
    Az új, jobb márciusi ifjúságnak.

    Testvéreim, nincs nemigaz szavatok
    S százszor többet merhettek, minthogy mertek.
    Békésebb, szebb, jobb, vidámabb, boldogabb
    Életre váltott jussa nem volt soha,
    Mint mai, bús, magyar, ifjú embernek.

    Úgy nézzetek szét, hogy ma még semmi sincs,
    Csak majmolás, ál-úrság és gaz bírság
    S mégis, lám, ti vagytok a fiatalok
    S mégis, sír-mélyről látom sikeretek:
    Holnap talán könnyebb lesz a mártírság.

    Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet,
    Mert él basák és buták közepette,
    Mert hiába lett acélból itt a szív,
    Szép emberszívként szikrázni ha akar:
    A honi rozsda megfogta, megette.

    De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim,
    Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni,
    Az Élet szent okokból élni akar
    S ha Magyarországra dob ki valakit,
    Annak százszorta inkább kell akarni.

    Életet és hitet üzen egy halott
    Nektek fiatal, elhagyott testvérek,
    Az olvasztó Tüzet küldi a hamu
    S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el:
    Március van s határtalan az Élet.

    Forrás: MEK