Nincs miért sajnálnom magam.
Nem üldöz és nem áld a sors.
Se jobb, se rosszabb, mint a többi,
épp annyi járt, amennyi volt.
Csak elmém torz sugara kábít,
a tárgyakat haránt szegi,
s a hosszú árnyék szörnyeket szül,
mint Caravaggio fényei.
Köszönöm, hogy velem maradtál,
hogy nem riaszt a ferde árny,
s felvont ujjad mutatja egyre,
hogy meddig ér a mért arány.
1946. március 22.
Forrás: Lélektől lélekig
Szép a vesztett ügyet ápolni; hidegül
a lég szivem körül.
De bent a hüség, mint fészekben ül,
örül, hogy nem repül.
Már semmi gond, se bu; meghalt a győzelem,
magam vagyok, magam,
el nem árulhatón: mivel seregtelen,
bizva: mert társtalan.
Kényemre már enyém jövendőnk. Figyelem,
ha lépne, merre lép.
Kezes megint, szelid, nevelhetem,
mint apa gyermekét.
Töprengésben telik napom és éjjelem
s ország dől, nép zokog.
Valahol az isten dolga lehet ilyen.
Sóhajtok, hallgatok.
Forrás: Lélektől lélekig
A fák alatt, közel a házhoz
így szólt a férfi asszonyához:
Tudd meg, te vagy az életem,
te vagy a sóm, a kenyerem.
Hűs hajnalom, munkás napom,
hazavezérlő csillagom,
tövisek között áfonya!
Ha nem lennél, engem ki várna?
Te vagy a lelkem téli álma,
de ő… a tavasz mámora!
Forrás: Lélektől lélekig
Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
…………………………….
…………………………….
Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.
Úgy segített, hogy nem segíthetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.
Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.
Forrás: Lélektől lélekig
szerelem holdja
telihold volt
énekszakajtó
éjszaka volt
énekszakajtó
gyönyörű hajad
szerelem holdja
bűvölve apad
zúzmarás melled
hófehér folt
gyönyörű hajad
nyakamra fond
zúzmarás melled
énekszakajtó
szerelem holdja
szerencsepatkó
köröttem minden
feketében
szerelem holdja
lemenőben
elfáradt csengő
zúzmarás melled
énekveszejtő
minden köröttem
énekveszejtő
nehéz óra
vágyakozunk a
hulló hóra
gyönyörű hajad
nyakamra fonva
hatalmas télnek
leszek a foglya
ideje van a
hóhullásnak
épülsz te körém
hófúvásnak
zúzmarás melled
szerelem holdja
hóember kezed
ingem kibontja
köröttem minden
hóesésben
szerelem holdja
felkelőben
szerelem holdja
nappal az égen
hűségem hava
szívedig érjen
Forrás: Lélektől lélekig
Úgy állok itt télben, viharban,
hamuban, tűzben,
mint nyugtalan vizek
partjain a fák,
mint hallgató síkok felett a holdtalan egek.
És úgy megyek néha
a lángjaid felé és úgy kereslek néha a halottak szemén,
mint akit
lombok és hegedűk
a földbe sirattak
ezelőtt régen.
… És úgy állok itt, mint a hegyek kövében
a hű folyondár
piros csillag-virága,
és várlak egy fehér szikrájú téli délben,
hogy bátoríthassalak
ezzel a daloló,
gyönyörű szavammal: – szeretlek.
Forrás: Lélektől lélekig
Hazádnak rendületlenűl
légy híve, oh magyar;
bölcsőd az s majdan sírod is,
mely ápol s eltakar.
A nagy világon e kivűl
nincsen számodra hely;
áldjon vagy verjen sors keze:
itt élned, halnod kell.
Ez a föld, melyen annyiszor
apáid vére folyt;
ez, melyhez minden szent nevet
egy ezredév csatolt.
Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.
Szabadság! itten hordozák
véres zászlóidat,
s elhulltanak legjobbjaink
a hosszu harc alatt.
És annyi balszerencse közt,
oly sok viszály után,
megfogyva bár, de törve nem,
él nemzet e hazán.
S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezredévi szenvedés
kér éltet vagy halált!”
Az nem lehet, hogy annyi szív
hiában onta vért,
s keservben annyi hű kebel
szakadt meg a honért.
Az nem lehet, hogy ész, erő
és oly szent akarat
hiába sorvadozzanak
egy átoksúly alatt.
Még jőni kell, még jőni fog
egy jobb kor, mely után
buzgó imádság epedez
százezrek ajakán.
Vagy jőni fog, ha jőni kell,
a nagyszerű halál,
hol a temetkezés fölött
egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
népek veszik körűl,
s az ember millióinak
szemében gyászköny űl.
Légy híve rendületlenűl
hazádnak, oh magyar:
ez éltetőd, s ha elbukál,
hantjával ez takar.
A nagy világon e kivűl
nincsen számodra hely;
áldjon vagy verjen sors keze:
itt élned, halnod kell.
1836
Forrás: Szeretem a verseket
Van egy kutyám, közönséges fajta,
Semmi úri, semmi szép nincs rajta,
Farka lompos, tekintete mérges,
Nem konyít az előkelőséghez.
Nem tudom már, hogy kerültünk össze,
Rossz sorsát az enyémhez kötözte,
És azóta igaz szeretetben
Együtt élünk boldogan mi ketten.
Egy a mással megférünk mi szépen,
Cigánylélek ő is, mint én éppen,
Lusta, léha, könnyelmű is, mint én,
S gyűlöli a szájkosarat szintén.
Éjjelente, amikor a hold süt,
Elkószálunk az utcákon együtt,
Én hallgatok, ő se ugat közbe,
Nem is veszünk soha, soha össze.
Mikor aztán ágyba dőlök reggel,
Odasimul hozzám szeretettel,
Szemembe néz, azt kérdezi aztán:
„Miért is vagyunk oly bolondok, gazdám?”
Kicsiny asztal magányos sarokban,
Szőke szép lány arcképe van ottan,
Szőke szép lány, édes tavasz-álom –
Látod, kutyám, ez az ideálom!
Rá se nézek, csak titokba néha,
Nem kell neki a szegény poéta…
De ez a tárgy elkoptatott, régi,
Ugye, kutyám, ne is szóljak néki?
Továbbra is hadd szeressem lopva
Azt a képet abba a sarokba,
De annak a képnek az adója,
Ugye, kutyám, sohse tudjon róla?
Már én, kutyám, megmaradok véled,
Hiszen oly szép ez a cigányélet,
Gyakorta bús, néha-néha víg is,
Ugye, kutyám, megleszünk mi így is?
Forrás: Lélektől lélekig
mert nem mindegy hogy milyen úton jöttél
máshová nem mehetsz
csak ahol életre kelnek újra
a holt diófák kopár dombok hegyek
ahol másokért indulhatsz újra
ahol közösség a szerelem
az árvák elfulladó hangját
vak kutak közt nem felejtheted
csak azzal élhetsz aki utadon járt
aki ugyanúgy összerándul veled
egy elhagyatott sóhajtásért
akinek nem vigasz a szerelem
de közös munka a konok csönd ellen
amivel körülkerítik maguk a kisemmizettek
azt a kenyeret kettétörtük
amivel a szegénység megünnepelt
azt a szőlőt együtt ettük
amivel a szükség megkínált
nem lehetsz hűtlen önmagadhoz
a szerelem is rádkiált
azokért élj akik küldtek
azzal aki értük él
terítse mindnyájunkra
Mária-kendőjét az ég
én ahhoz vagyok hű aki a tájhoz
aki felnőttként felnevelt
aki társam lehet a gondban
virrasztásban nemcsak ünnepen
aki rákérdez a gondra örömre
hogy megosszuk ami közös
aki megtart tisztának hűnek
ember az emberek között
én csak a te utadon járhatok
megfagyott iszapban szélben fák között
napraforgók hadirendjében
kiinni a szerelmes folyót
szívünkön át az égre terelni
a gyalogúton mezítláb menni
virágok vére szívünkön áramlik át
veled lehetek csak páros madár
Forrás: Lélektől lélekig
Tudnál-e így szeretni,
ahogy e táj adja magát
viharok ostromában,
eső bozontjain át?
Mikor sziklák közül a felhők
csordája lerohan,
színe hitében lüktet,
vár állhatatosan.
Mikor a keserű szél a völgybe
akasztja karmait,
ereje duzzad, szárnyalón
fölé emelkedik.
Mikor borzongva sompolyog a földön
a dermedt-szürke ég,
füvek nyelvét pendítve akkor
zümmögi melegét.
A fogyhatatlan hűség
lehet ily egyszerű,
teremti, egyre újítja magát
a győzelmes derű.
Nem a szemem csalása, nem
önáltató vigasz,
akárhogy nézem, vallatom,
öröme rámszavaz.
Oltalma ki nem alszik,
erősebb, mint a fény,
átsüt rajongó hazugok
mocsár-tündökletén.
Elfárad minden ölelés,
becéző kar lehull,
de láttam, él szerelmünk földi tája
elronthatatlanul.
