Mint páros gót oszlopok, összeforrtan
tartjuk a remény boltíveit,
állunk csontfehéren elátkozottan,
míg a törvény rajtunk be nem telik.
Tudod, hogy minden ellenünkre fordul,
tudom, hogy minden vád fejünkre száll,
de fájdalmakon és rágalmakon túl
tiszták vagyunk, mint hófürdette táj.
Neved az álmatlan tengerre írom,
már fodraid közt leng a szürkület,
virrassz velem, örökös éber áram,
sötétedik – meghalok nélküled.
Forrás: Lélektől lélekig
