Címke: hűség

  • Nagy László: Csönd

    Táncol a csönd fehér tarlón,
    trombitája égszín virág,
    hatalmától megnémulnak
    nádasok és bölömbikák.

    Táncol a csönd háztetőkön,
    fáradtaknak jó az álom,
    ablak alatt, kertek alatt
    csukott szájjal danolászom.

    Táncol a csönd, bejár minden
    gödröket és szegleteket,
    harmat esik, szívem fázik,
    hajt a bánat leveleket.

    Borzasodik fehér kutyám,
    felettünk a bánat fája,
    szemeinkben bolond hűség,
    hallgatunk a nagyvilágba.

    Forrás: MEK – Nagy László válogatott versei

  • Balassi Bálint: Az ő szerelmének örök és maradandó voltáról

    1
    Idővel paloták, házak, erős várak,
    városok elromolnak,
    Nagy erő, vasztagság, sok kincs, nagy gazdagság
    idővel mind elmúlnak,
    Tavaszi szép rózsák, liliom, violák
    idővel mind elhullnak,

    2
    Királyi méltóság, tisztesség, nagy jószág
    idővel mind elvésznek,
    Nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává
    nagy idővel lehetnek,
    Jó hírnév, dicsőség, angyali nagy szépség
    idővel porrá lésznek.

    3
    Még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak,
    idővel tenger apad,
    Az ég is béborul, fényes nap setétül,
    mindennek vége szakad,
    Márvánkőben metszett írás kopik, veszhet,
    egy helyiben más támad.

    4
    Meglágyul keménség, megszűnik irigység,
    jóra fordul gyűlölség,
    Istentűl mindenben adatott idővel
    változás s bizonyos vég,
    Csak én szerelmemnek, mint Pokol tüzének
    nincs vége, mert égten-ég.

    5
    Véghetetlen voltát, semmi változását
    szerelmemnek hogy látnám,
    Kiben Juliátúl, mint Lázár ujjátúl,
    könnyebbségemet várnám,
    Ezeket úgy írám, és az többi után
    Juliának ajánlám.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Arany János: Emlények

    I.

    Ki nékem álmaimban
    Gyakorta megjelensz,
    Korán elhunyt barátom,
    Van-é jel síri fádon,
    Mutatni, hol pihensz?
    Oh! mert hiába költ már
    A hír nekem mesét,
    Hogy még tán eljövendesz:
    Tudom én, mit jelent ez
    Ellenmondó beszéd.

    Igen, a hír halálod
    Kimondani haboz,
    S hogy a nehéz követség
    Nagyon zokon ne essék,
    Szavában ingadoz.
    Majd elragadja tőlem
    A már adott reményt;
    Majd, amidőn elillant,
    Távolról visszacsillant
    Még egy csalóka fényt.

    Hány bús alakban látom
    Éjente képedet!
    Sírból megannyi árnyak…
    S kik onnan visszajárnak,
    Nem hoznak életet.

    II.

    Behantozatlan áll
    Hamvai fölött a hely.
    Hol, merre nyugszik ő,
    Nem mondja semmi kő,
    Nem mondja semmi jel.
    S hazám leányi közt
    Nincs egy Antigoné,
    Ki sírját fölkeresve,
    Hantot föléje nyesve,
    Virággal hintené!
    (1851-ből.)

    III.

    De nyugszik immár csendes rög alatt,
    Nem bántja többé az „Egy gondolat”.
    Mely annyit érze, hamvad a kebel,
    Nyugalmát semmi nem zavarja fel.
    A lázas álom, a szent hevülés,
    Ama fél jóslat… vagy fél őrülés,
    Mely a jelenre hág, azon tipor
    S jövőbe néz – most egy maréknyi por.

    De jól van így. Ő nem közénk való –
    S ez, ami fáj, ez a vigasztaló.
    A könny nem éget már, csupán ragyog;
    Nem törlöm még le, de higgadt vagyok.
    Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,
    Gyakran érzem lobogni szellemét.
    Szobámba leng az a nyilt ablakon,
    Meg-megsimítja forró homlokom.
    Hallom suhogni könnyü lépteit
    És önfeledve ajkam szól: te itt?…
    S döbbenve ismerek fel rajzomon
    Egy-egy vonást, mit szellemujja von.

    „Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:
    A szín erős, nem illik együvé.”
    És áldom azt a láthatlan kezet…
    Múlass velem soká, szelid emlékezet!
    (1855. jún.)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Csokonai Vitéz Mihály: Szegény Zsuzsi, a táborozáskor

    Estve jött a parancsolat
    Viola-szín pecsét alatt,
    Egy szép tavaszi éjszakán
    Zörgettek Jancsim ablakán.

    Éppen akkor vált el tőlem,
    Vígan álmodott felőlem,
    Kedvére pihent ágyában,
    Engem ölelvén álmában:

    Mikor bús trombitaszóra
    Űlni kellett mindjárt lóra,
    Elindúlván a törökre;
    Jaj! talán elvált örökre!

    Sírva mentem kvártélyjáig
    S onnan a kertek aljáig.
    Indúlt nyelvem bús nótára,
    Árva gerlice módjára.

    Csákóját könnyel öntöztem,
    Gyász pántlikám rákötöztem;
    Tíz rózsát hinték lovára,
    Százannyi csókot magára.

    A lelkem is sírt belőlem,
    Mikor búcsút veve tőlem:
    „Isten hozzád!” többet nem szólt,
    Nyakamba borúlt s megcsókolt.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Utassy József: A szerelem szélén

    Légy a szerelem szélén is bátor:
    szeress engemet, Horváth Erzsi!

    Mert a lebillent mérlegű ágyon
    nincs többé játék.

    Már fiam is csak a hinta álom
    lengeti hozzád.

    Sorsom örökség: tág a világom,
    szűk Magyarország.

    Mit akar itt ez a kéz a számon?
    Csillagi csöndet emberi tájon?!
    Hogy ami fáj, szótlanul fájjon?

    Költő vagyok én: magyar költő!

    Csak ami szívemen tollászkodik,
    az röpül el az én számról.

    Szeress engemet, Horváth Erzsi:
    légy a szerelem szélén is bátor!

    Majd összeterelem kis családom,
    aklok melege szobánk belengi,
    s tested füvére, én édes párom,
    kicsapom tíz ujjam legelni.

    Csak légy mindenek szélén is bátor,
    és szeress engem, Horváth Erzsi!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Szilágyi Domokos: Tedd, hogy szeressem

    Tedd, hogy szeressem magamat.
    Tedd, hogy az agyam, hogy a testem
    ne csupán percekig szeressen, mint eddig.
    Mert csak így lehet Téged is, jaj szeretnem,
    szívem,
    ne szélsőségesen, de híven.
    Ne ily szeszélyesen, de hűn.
    Én csúnyácskám, én gyönyörűm,
    én ósdi-keserédesem,
    kencétlenül is ékesen,
    hogy a világ minden éke sem ér föl vele.
    Tedd, hogy a tested gyönyörködvén magad szeresse,
    tedd értem, magadért,
    te tedd kibírhatóvá ezt az életet.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Ratkó József: Egy ágyon, egy kenyéren

    Egy ágyon, egy kenyéren,
    szemünkbe hulló fényben,
    tétovázó sötétben,
    szerelem fenyvesében,
    egy földön, egy hazában,
    égve egyforma lázban,
    hidegben, nyári lángban,
    egyforma szó a szánkban,
    torkot fájdító perben
    tanúként egymás ellen,
    homlokod melegében,
    homlokom melegében,
    zárva eleven kőbe,
    lélekben összenőve,
    gyönyörű csecsemőnkre,
    ráhajlunk az időre.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Illyés Gyula: Kapcsok

    A szenvedély, mely a mulandó izmot
    vaspántként kapcsolta csontunk köré,
    hogy megízlelvén őrizzük a titkot:
    egy pillanatra sorsunk istené,

    a szenvedély majd elmúlik. A boldog percek,
    az éj, a kéj már senkié.
    Heverünk torzan, mint a páros szobrok,
    ha tömbjüket az idő széttöré.

    De jönnek majd új közös kapcsok, láncok,
    megtartóbbak, mint minden karolás:
    futnak arcomon, arcodon a ráncok,

    s majd fonalai őszülő hajaknak
    tanítják, mi az összetartozás,
    amelyet ketté Isten nem szakaszthat.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Babits Mihály: A szökevény szerelem

    Annyi év, annyi év:
    a szerelem tart-e még?
    Azt hiszem, kedvesem,
    ez már rég nem szerelem.
    A szerelem meggyújtott,
    meggyújtott és elfutott,
    itthagyott,
    itthagyott.

    Mintha két szép fa ég
    puszta környék közepén
    és a lángjuk összecsap,
    s most a két fa egy fa csak:
    pirosak,
    pirosak.

    Nem is két fa, két olajkút
    és a lángjuk összecsap –
    mélyek, el nem alszanak.
    A szerelem messze van már
    és kacag,
    és kacag.

    Mit kell itt még szerelem,
    kedvesem?
    Úgy tudlak már csak szeretni,
    mint magamat szeretem,
    égve s égetve, kegyetlen,
    s érzem, hogy kacag mögöttem
    a szökevény szerelem.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kaffka Margit: Litánia

    Te édes-kedves társam,
    Miféle szerződés ez?
    Micsoda Isten írta,
    Mikor szívünkbe írta?

    Én puha, fehér párnám,
    Min nem nyughattam eddig.
    Lelkem szép muzsikája,
    Mit nem hallottam eddig.
    Bölcseséggel írott könyv,
    Mostanig nem tanultam.
    Én friss-jó egészségem;
    Mily soká beteg voltam!

    Én reggeli harangszóm,
    Szép napos délutánom,
    Szelíd, esteli lámpám,
    Sűrű csillagos éjem. –
    Ó, éjem, égem, kékem,
    Te kedves kedvességem!
    Csobogó, teli korsóm,
    Friss, hajnali harangszóm,
    Csendes, nyugalmas álmom,
    Napfényes délutánom!

    „Szerelem” – ezt már írtuk,
    Prózába, versbe sírtuk.
    Szerelem; – olcsó szó ez!
    Szerelem! – így ne hívjuk!
    Apám vagy és fiam vagy,
    A mátkám és a bátyám,
    – Kicsiny, fészkes madárkám,
    Ideál; szent komoly, nagy, –
    Pajtásom, kedvesem vagy!

    Hittel és emberséggel
    Első te, kit válallak,
    Kit szívvel, szóval vallak
    És álmomba se csallak.
    Kit bántani nem hagynék,
    Kiért tán ölni tudnék.
    Te édes-kedves társam,
    Miféle szerződés ez?
    Micsoda Isten írta?

    1916

    Forrás: Szívzuhogás