Táncol a csönd fehér tarlón,
trombitája égszín virág,
hatalmától megnémulnak
nádasok és bölömbikák.
Táncol a csönd háztetőkön,
fáradtaknak jó az álom,
ablak alatt, kertek alatt
csukott szájjal danolászom.
Táncol a csönd, bejár minden
gödröket és szegleteket,
harmat esik, szívem fázik,
hajt a bánat leveleket.
Borzasodik fehér kutyám,
felettünk a bánat fája,
szemeinkben bolond hűség,
hallgatunk a nagyvilágba.
Forrás: MEK – Nagy László válogatott versei
1
Idővel paloták, házak, erős várak,
városok elromolnak,
Nagy erő, vasztagság, sok kincs, nagy gazdagság
idővel mind elmúlnak,
Tavaszi szép rózsák, liliom, violák
idővel mind elhullnak,
2
Királyi méltóság, tisztesség, nagy jószág
idővel mind elvésznek,
Nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává
nagy idővel lehetnek,
Jó hírnév, dicsőség, angyali nagy szépség
idővel porrá lésznek.
3
Még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak,
idővel tenger apad,
Az ég is béborul, fényes nap setétül,
mindennek vége szakad,
Márvánkőben metszett írás kopik, veszhet,
egy helyiben más támad.
4
Meglágyul keménség, megszűnik irigység,
jóra fordul gyűlölség,
Istentűl mindenben adatott idővel
változás s bizonyos vég,
Csak én szerelmemnek, mint Pokol tüzének
nincs vége, mert égten-ég.
5
Véghetetlen voltát, semmi változását
szerelmemnek hogy látnám,
Kiben Juliátúl, mint Lázár ujjátúl,
könnyebbségemet várnám,
Ezeket úgy írám, és az többi után
Juliának ajánlám.
Forrás: magyar-versek.hu
Estve jött a parancsolat
Viola-szín pecsét alatt,
Egy szép tavaszi éjszakán
Zörgettek Jancsim ablakán.
Éppen akkor vált el tőlem,
Vígan álmodott felőlem,
Kedvére pihent ágyában,
Engem ölelvén álmában:
Mikor bús trombitaszóra
Űlni kellett mindjárt lóra,
Elindúlván a törökre;
Jaj! talán elvált örökre!
Sírva mentem kvártélyjáig
S onnan a kertek aljáig.
Indúlt nyelvem bús nótára,
Árva gerlice módjára.
Csákóját könnyel öntöztem,
Gyász pántlikám rákötöztem;
Tíz rózsát hinték lovára,
Százannyi csókot magára.
A lelkem is sírt belőlem,
Mikor búcsút veve tőlem:
„Isten hozzád!” többet nem szólt,
Nyakamba borúlt s megcsókolt.
Forrás: Magyar Kurír
Légy a szerelem szélén is bátor:
szeress engemet, Horváth Erzsi!
Mert a lebillent mérlegű ágyon
nincs többé játék.
Már fiam is csak a hinta álom
lengeti hozzád.
Sorsom örökség: tág a világom,
szűk Magyarország.
Mit akar itt ez a kéz a számon?
Csillagi csöndet emberi tájon?!
Hogy ami fáj, szótlanul fájjon?
Költő vagyok én: magyar költő!
Csak ami szívemen tollászkodik,
az röpül el az én számról.
Szeress engemet, Horváth Erzsi:
légy a szerelem szélén is bátor!
Majd összeterelem kis családom,
aklok melege szobánk belengi,
s tested füvére, én édes párom,
kicsapom tíz ujjam legelni.
Csak légy mindenek szélén is bátor,
és szeress engem, Horváth Erzsi!
Forrás: Szívzuhogás
Tedd, hogy szeressem magamat.
Tedd, hogy az agyam, hogy a testem
ne csupán percekig szeressen, mint eddig.
Mert csak így lehet Téged is, jaj szeretnem,
szívem,
ne szélsőségesen, de híven.
Ne ily szeszélyesen, de hűn.
Én csúnyácskám, én gyönyörűm,
én ósdi-keserédesem,
kencétlenül is ékesen,
hogy a világ minden éke sem ér föl vele.
Tedd, hogy a tested gyönyörködvén magad szeresse,
tedd értem, magadért,
te tedd kibírhatóvá ezt az életet.
Forrás: Szívzuhogás
Egy ágyon, egy kenyéren,
szemünkbe hulló fényben,
tétovázó sötétben,
szerelem fenyvesében,
egy földön, egy hazában,
égve egyforma lázban,
hidegben, nyári lángban,
egyforma szó a szánkban,
torkot fájdító perben
tanúként egymás ellen,
homlokod melegében,
homlokom melegében,
zárva eleven kőbe,
lélekben összenőve,
gyönyörű csecsemőnkre,
ráhajlunk az időre.
Forrás: Szívzuhogás
A szenvedély, mely a mulandó izmot
vaspántként kapcsolta csontunk köré,
hogy megízlelvén őrizzük a titkot:
egy pillanatra sorsunk istené,
a szenvedély majd elmúlik. A boldog percek,
az éj, a kéj már senkié.
Heverünk torzan, mint a páros szobrok,
ha tömbjüket az idő széttöré.
De jönnek majd új közös kapcsok, láncok,
megtartóbbak, mint minden karolás:
futnak arcomon, arcodon a ráncok,
s majd fonalai őszülő hajaknak
tanítják, mi az összetartozás,
amelyet ketté Isten nem szakaszthat.
Forrás: Szívzuhogás
Annyi év, annyi év:
a szerelem tart-e még?
Azt hiszem, kedvesem,
ez már rég nem szerelem.
A szerelem meggyújtott,
meggyújtott és elfutott,
itthagyott,
itthagyott.
Mintha két szép fa ég
puszta környék közepén
és a lángjuk összecsap,
s most a két fa egy fa csak:
pirosak,
pirosak.
Nem is két fa, két olajkút
és a lángjuk összecsap –
mélyek, el nem alszanak.
A szerelem messze van már
és kacag,
és kacag.
Mit kell itt még szerelem,
kedvesem?
Úgy tudlak már csak szeretni,
mint magamat szeretem,
égve s égetve, kegyetlen,
s érzem, hogy kacag mögöttem
a szökevény szerelem.
Forrás: Szívzuhogás
Te édes-kedves társam,
Miféle szerződés ez?
Micsoda Isten írta,
Mikor szívünkbe írta?
Én puha, fehér párnám,
Min nem nyughattam eddig.
Lelkem szép muzsikája,
Mit nem hallottam eddig.
Bölcseséggel írott könyv,
Mostanig nem tanultam.
Én friss-jó egészségem;
Mily soká beteg voltam!
Én reggeli harangszóm,
Szép napos délutánom,
Szelíd, esteli lámpám,
Sűrű csillagos éjem. –
Ó, éjem, égem, kékem,
Te kedves kedvességem!
Csobogó, teli korsóm,
Friss, hajnali harangszóm,
Csendes, nyugalmas álmom,
Napfényes délutánom!
„Szerelem” – ezt már írtuk,
Prózába, versbe sírtuk.
Szerelem; – olcsó szó ez!
Szerelem! – így ne hívjuk!
Apám vagy és fiam vagy,
A mátkám és a bátyám,
– Kicsiny, fészkes madárkám,
Ideál; szent komoly, nagy, –
Pajtásom, kedvesem vagy!
Hittel és emberséggel
Első te, kit válallak,
Kit szívvel, szóval vallak
És álmomba se csallak.
Kit bántani nem hagynék,
Kiért tán ölni tudnék.
Te édes-kedves társam,
Miféle szerződés ez?
Micsoda Isten írta?
1916
Forrás: Szívzuhogás
