https://verskucko.com

Címke: hűség

  • Garai Gábor: Töredékek a szerelemről

    Ki megvigasztaltad a testem,
    áldott legyen a te neved.
    Hazug voltál, hiú, hitetlen?
    Vakmerőbb, mint a képzelet!
    Hová hullsz? Én meszes közönybe.
    Nincs áhitat már nélküled.
    Csak nemléted fekete szörnye,
    és kábulat és szédület.
    És csönd. Irgalmatlan magányom
    többé már meg nem osztja más.
    Vár végső szégyenem: halálom.
    S nincs nélküled feltámadás.

    *
    Lehet, csak a hibátlan testedet
    szerettem, s föltárult, elengedett
    szépséged gyújtottam ki a szilaj
    szenvedély képzelt lángcsóváival?
    Lehet, hűséged, vadságod csupa
    varázsolt rongy volt, festett glória:
    én rádbűvöltem rajongón – te csak
    eltűrted jámbor hóbortjaimat?
    Lehet, hogy így volt.
    Akkor is neked
    köszönök mindent – s elvégeztetett.
    Fönntart még a tőled vett lendület.
    Már semmi sem leszek tenélküled.

    *
    Immár aligha változom meg:
    minden vonásom végleges.
    Mi eddig eszmém s mámorom lett,
    eztán sorsom törvénye lesz.

    *
    Aláaknázott terepen
    lépkedek feszes nyugalomban.
    Dühöm csak jelentéktelen
    legyek dünnyögésére robban:
    a folytonos életveszély
    morajától szemem se rebben;
    minden reményem benned él,
    halálomnál véglegesebben.

    *
    Mire megszüljük egymásnak magunkat,
    kihordunk annyi kínt, kívül-belül,
    hogy elszakadni egyikünk se tudhat
    többé a másiktól:
    feltétlenül
    valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. –
    S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom,
    fele bánatod én veszem magamra,
    és bűneid felét is vállalom.

    *
    Mióta szeretlek, eszméletem
    minden percében rád emlékezem,
    álmomban is te őrzöl meg talán,
    rólad tudósít munka és magány,
    veled lep meg hajnalom, alkonyom,
    s hozzád megyek, ha tőled távozom.

    *
    Nincs itt más lehetőség:
    lélek-fogytig a hűség
    szálai két szeretetnek
    végképp összeszövettek…

    *
    És Penelopém vár odahaza,
    szövi a remény álom-szőnyegét.
    Nincs termő nyara, kacér tavasza,
    néki ez a telt öröklét elég,
    hogy el ne múljék tőle a varázs,
    mit érkezésem, a bizonytalan
    sajdít belé, s a halk vígasztalás,
    hogy csak őérte őrzöm meg magam.

    Forrás: szeretem a verseket

  • K. M. Szimonov: Várj reám

    Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon!
    Várj reám, ha sárga köd őszi búja nyom!
    Várj, ha havat hord a szél, várj, ha tűz a nap!
    Várj, ha nem is jön levél innen néhanap!
    Várj, ha nem is vár senkit ott haza senki már,
    És ha unszol bárki is, hogy nem kell várni már!

    Várj reám, s én megjövök, fordulj mástól el,
    Bárhogy súgja ösztönöd, hogy feledni kell!
    Ha lemondtak rólam már lányom és apám,
    S jóbarát rám egy sem vár, te gondolj néha rám!
    Borral búsul a pohár, s könnyet ejt szemünk,
    Várj te változatlanul, s ne igyál velük!

    Várj reám, óh átkelek minden vészen én!
    Aki nem várt, majd rám nevet: szerencsés legény!
    Nem tudhatja senki sem, csak mi ketten azt,
    Hogy te voltál ott énvelem, hol halál maraszt.
    S te mentettél meg. És hogy? Egyszerű titok,
    Várni tudtál rám, ahogy senki sem tudott.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Mi és a virágok

    Mert hűségesek mindhalálig,
    isteniek egyedül a virágok,
    egyszóval a növényi lét,
    velünk szemben, kik jövünk és megyünk.

    Világunk száraz keresztjére
    gyönyörű dísznek elhelyezve,
    tépett füzérként fölszögezve,
    mi elkallódunk, ők hazatalálnak.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – Csokonai sírjánál

    A „Reményhez” című Csokonai-vers dallamára
    énekli másfélmillió zarándok.

    Hol bolyong a lelked,
     szólj, Csokonai!
    Szólítnak a lelked
     bús rokonai,
    szólítnak, keresnek,
     hívnak epedőn,
    ődöngvén a keshedt
     ódon temetőn.
    Vén fejfák közt vánszorogva,
     Erdélyből jövén,
    vágyunk állni szívszorongva
     sírhalmod tövén,
    állni hajtott fővel
     mozdulatlanul,
    írott néma kővel
     szólni szótlanul.

    Megmozdul a szellő,
     porladt rokonok
    melléből lehellő –
     zizeg a homok,
    zizegnek a lombok
     és amerre látsz,
    hajladozva bólog,
     reszket az akác.
    Bú a szívben, könny a szemben,
     hirdeti a kő:
    Itt született Debrecenben
     s itt pihent meg ő,
    Hatvan utca-végen
     fekhelye vagyon,
    teste réges-régen
     homok, dudva, gyom.

    Minden ismerősid
     rád támadtanak,
    rád dőltek az ősi
     kollégium-falak,
    zargatták a költőt
     morc professzorok,
    átkokat üvöltött
     mindenegy torok.
    Te meg mentél, vándoroltál,
     száműzött szegény
    s veled ment az ősi oltár,
     veled ment a fény.
    Bakony-erdőn ágyat
     múzsakéz vetett
    s békötözte lágyan
     sebhedt szívedet.

    Ám a tiszta hűség
     tovább megmarad,
    mint a keserűség
     s a kemény harag. –
    Mint eb, kit a gyatra
     gazda elzavart,
    fordul alkonyatra,
     megtért, hazatart,
    Te is mentél széllel szembe,
     árnyad egyre nőtt,
    visszatértél Debrecenbe
     a halál előtt,
    itt hulltál romokba,
     mikor este lett
    s rejtéd hűs homokba
     lázas testedet.

    Merre leng a lelked?
     – szólj, Csokonai!
    Szólítnak a lelked
     dúlt rokonai,
    űzöttek, bolyongók,
     megvert magyarok,
    kikre ordas gondok
     szája agyarog,
    sírodat, mint dús, nagy asztalt,
     ülik körbe, lásd:
    akit senki sem vigasztalt,
     adj vigasztalást!
    Etess meg ebéddel,
     adj hit-falatot,
    itass meg igéddel,
     bölcs magyar halott!

    Meglendül a szellő,
     szólva száll a szél,
    sírokból lehellő
     légáram beszél,
    leng, suhogva hajlik,
     borzong, merre látsz,
    tengerként morajlik,
     zsong ezer akác.
    Halk sírással felidézett
     hangok zengenek.
    Mily káprázat! Mily igézet!
     Végigrengenek
    a sírok idővert
     korhadt csonkjai,
    zúg a temetőkert,
     szól Csokonai:

    „Halld beszédem imhol.
     Hazád az a föld
    akkor is, ha gyilkos
     és ha már megölt
    és ha házad, ólad
     füstölgő romok
    s fut a föld alólad,
     mint futóhomok.
    Nézd, Debrecen porhomokja
     futna szerteszét,
    de akácok marka fogja,
     tartja a kezét,
    ölelik, csittítják
     izmos és kerek
    karjukkal, szorítják
     szívós gyökerek.

    Halld: a tiszta hűség
     tovább megmarad,
    mint a keserűség
     s a kemény harag.
    Míg a földön csúszol
     s napnyugtáig érsz,
    százszor elbúcsúzol,
     százszor visszatérsz.
    Lehet, földed úgy ereszt el,
     mint gaz mostoha,
    de ha egyszer belefekszel,
     nem dob ki soha,
    mikor ágyat vet majd
     s végkép befogad,
    szíjas gyökeret hajt
     csontod és fogad.

    Menj haza akácul
     s ha nyugodni tér
    tested és aláhull,
     légy te a gyökér,
    holtak itt is, ott is,
     több már el se fér,
    millió halott és
     milliárd gyökér.
    Vezekel az ősi vétek
     ősi föld alatt.
    Holt karokkal öleljétek,
     míg el nem szalad,
    szőjétek keményen
     újra át meg át
    s megkötött fövényen
     játszik unokád.”

    Elhallgat a szózat.
     Egy bozontos ág,
    egy fűszál se borzad.
     Méla némaság.
    Csak bent zsong a zsoltár:
     Hálánk csókjai
    illetnek, hogy szóltál,
     jó Csokonai!
    Vándorbotunk, régi jussunk,
     vígy a homokon
    Induljunk, hogy hazajussunk!
     Ég veled, rokon!
    Beborult a hűs ég,
     hűs esője sír.
    Hazahív a hűség
     s otthonunk a sír.

    Forrás: arcanum.com/hu

  • Adolf Meschendörfer – Erdélyi elégia

    Másképp zeng a kút itt, másként fut az idő.
    A csodálkozó fiú korán borzongva nő.
    Apák csontja porlik a kriptafal mögött,
    egyre csak hullnak az órák, hulló kövek fölött.

    Kapun a címert látod-e? Elfonnyadt rég a kéz.
    Népek jöttek és mentek, nevük semmibe vész.
    De holtak felett arat az istenadta nép,
    s míg szőlőhegyére tart, közben sírokra lép.

    Más a március íze, a széna szaga más,
    másképpen cseng a szív szava s a hűségvallomás.
    Vörös hold, számos éjen egyetlen hű barát,
    megsápasztja az ifjak naptűzte homlokát,

    belengi, mint a nagy halál borzongató szaga,
    mint zöldes alkonyatban a tölgyfa bölcs szava.
    Érces ragyogással futnak az évek elő,
    szeptember érkezik már. A fürtöt érlelő.

    Forrás: Kedvesch versek

  • John Donne: Asszonyi állhatatosság

    (ford.: Jékely Zoltán)

    Szerettél hát egy napig kereken,
    holnap, ha elhagysz, mit mondasz nekem?
    Új esküdet előbbről keltezed,
    vagy – változás esett,
    mondod, kettőnkben, s már másak vagyunk?
    Zsarnok a vágy: félvén fogadkozunk;
    hát tettet s esküt megmásíthatunk?

    Vagy azt: halál s frigy egyaránt felold,
    s szerelmi eskü addig köt, amíg
    halál-más álomtól fölbontatik?
    Vagy, hogy szándékod igazold,
    azt, hogy: mert csel s csapongás vezetett,
    most hát hű is csak álsággal lehetsz?

    Hiú bolond, én, kifogásaid
    megcáfolhatnám sorra itt,
    de bölcsebb, ha hagyom:
    holnap tán én is így gondolkozom.

    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: Dal

    (ford.: Eörsi István)

    Kapj el hulló csillagot,
    Ejts teherbe egy tököt,
    Súgd meg, hol a tűnt napok,
    Vagy ki patkolt ördögöt,
    Hablány hol zeng, s mi segítsen,
    Hogy az irigység ne csípjen,
    S hol kél
    A szél,
    Mely tisztes lelkeket segél.

    Furcsa dolgokra vagy itt,
    Vonz, ami nem látható?
    Vágtass tízezer napig,
    Míg nem hull hajadra hó,
    S elidőzve a csodáknál
    Esküdj meg, hogy sose láttál
    Oly szép
    Nőt még,
    Akiben lobog a hűség.

    Ha lelsz egyet, írj haza,
    Zarándoka hadd legyek:
    Mégse tedd, hisz érte a
    Szomszéd házig sem megyek,
    Hű volt tán, míg megismerted,
    De én mégsem keresem meg,
    Úgyis
    Hamis
    Lesz jöttömig hárommal is.

    Forrás: Magyar Bábel

  • Garai Gábor: Ha a szerelem elhagyott

    Mert ha a szerelem elhagyott,
    kipattogzik arcodon vékony
    fehér rétegben a védtelenség,
    mint omló falon a salétrom;

    mert ha a szerelem elhagyott,
    csak loholsz az utcán szorongva,
    elbűvöl s nyomban megaláz
    minden parázna szoknya;

    és nyelved száraz kőporban forog,
    ha elalszol, kifoszt az álom,
    ébren lábaid fércen rángatod;
    parázson jársz, parázson…

    És tarkódig felperzselődsz;
    tagjaid hamuként leomlanak,
    mozdulataidról az otthonosságról
    arany páncélja leolvad.

    Vad fogaid élesen összeverődnek,
    tekinteted röpte kileng, és
    míg kívül a forróság emészt,
    belülről ráz a didergés…

    Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,
    azt elviselheted még,
    de jaj, ha veszni hagyod a magad
    érette való szerelmet!

    Mert minden idegen lesz neked akkor,
    s kipattogzik arcodon vékony
    fehér rétegben a védtelenség,
    mint omló falon a salétrom.

    Futnál – menedékül a megkövült közöny
    nyirkos barlangjai várnak:
    takaródzhatsz melegedni magadba,
    mint bundájába az állat. –

    Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,
    nem ereszted az elveszítettet;
    körömmel ezért behegedt sebeid
    újra csak újra kikezded.

    S élsz felelősen, mint a sebesült harcos:
    ki bevégzi naponta, mit rendel a nap,
    míg izmai közt bolyong a szilánk, mely
    végül szívébe szalad.

    Forrás: MEK

  • Benjámin László: Két évtized

    Megtömött szatyraiddal szálltál vonatra tegnap,
    szaladgálsz dolgainkban, távol, egy éjjel, egy nap,
    rendet csinálsz a házban, vesződöl a pénzügyeikkel;
    ébren talál az éjfél, talpon a kora reggel.
    Várnak, mint máskor is, kicsinyes napi harcok,
    leszid goromba árus, morózus hivatalnok.
    Vár a teknő, a tűzhely, a varrógép – s még mi minden!
    Ügyetlen választottál, látod, amikor engem;
    lélek kalandosát törökön tépelődött,
    kapkodót, megviselt elődök
    nyugtalan ivadékát; költőt, akinek nem ízlett
    a testi munka malma, se hivatal, se üzlet;
    ki volna bárhol is, sosincs egészen ottan;
    láttam én, megjegyeztem még: könnyebb léptű, táncos
    két lábad, kedves arcod, hegyes, rugalmas emlőd.
    Érdekeltek derekabbak, hogy választ adj, igenlőt.
    Mégis hozzám szegődtél. Így lett minden napod
    tizennyolc óra munka, huszonnégy óra gond.
    Tudtál bármely keservesen álarcot venni, vígat —
    voltál hozzám igaz, ha kellett: színleléssel,
    nyugtató szép szavakkal, szerelmes öleléssel.

    Ó asszonnyi karok, lábak, ti kulcsolódók,
    összefogók a férfit, mint abroncsok a hordót!
    Lágy voltál és megedzett, fonódtál rám tüzesen,
    magad hajlítva hozzám tartottál: szét ne essem!
    S mivel tölt meg a kor? Szerelmed mire őriz?
    Nemes bor lesz-e éltem, vagy poshadó esővíz?
    Mit gondolnál te azzal! Lelkedben élt olyan hit —
    De jó is volna hinni magamban mindannyit…

    Becsapódott mögöttünk immár két évtized
    két nehéz kapuszárnya – mit bír el még szíved,
    mit látsz kecsegtetőt, háttal ifjúságnak?
    Csuklóid fájlalod, eres, dagadt a lábad;
    be vagy kerítve végképp: egy férfi, négy gyerek,
    ragadozó fogakkal faljuk fel életed.
    Lázadtál volna fel! – ne mondd, hogy nincs okod rá:
    hisz éppen gyöngeségem, csöndem tett zsarnokoddá.
    Te mégse lázadoztál – voltál, hogy én lehessek;
    adtál oly egyszerűen, mint fényt az égitestek.
    S én mindent elfogadtam, magától értetődőn,
    szelídségnek hazudván alantas férfigőgöm,
    s adtam nevet neki: Sors, hivatás, költészet!
    Futnék el már előle, dobnám el az egészet,
    zajostul, sikerestül, kínostul odahagynám,
    hőség és fagy még a nyárvégi jó fuvalmat.
    Segíts meg egyszer azzal, hogy magadon segítesz!

    Nem ittam életemnek fenekéig még rosszát,
    sebek várnak, kudarcok, csont-hajlító Canossák,
    s az ördög tudja, még mik – s nem bírok szökni mégsem.
    Valamit kezdtem ifjan: hát lássuk, mire végzem!
    Sorsom előre lődít? Korán föld alá tesz?
    Nekem e sors fonákja, a rossz is – mint a mágnes.
    Töprengve, bűntudattal mindez eszembe ötlött,
    miközben hánykódó szívem jelenti jöttöd.
    Késő a délután már, most szállsz fel a vonatra,
    ideges, rohantál, sóhajtva ülsz a padra;
    hajad rezegteted, lesimítod a szoknyát,
    élénkebb ívre húzod az ajkad pirosát.
    Most, hogy leülhetsz végre, gyereksírás se hajszol,
    foglalkoznál magaddal – de ültedben elalszol.

    Forrás: MEK

  • Nagy Gáspár: A kincsről, ami van

    A Hűség-díjas Szokolay Sándornak, a leghűségesebb város polgárának

    Hajnali szép dallamba zárt,
    szívnyi szelencébe csukott,
    föld mélyébe titkon rejtett,
    oszthatatlan közös kincsünk.
    Hogyha elvész, nemzet vész el,
    s hangtalanná foszlik minden,
    még a sírás szabadságát
    is tagadják… azt kell hinnem,
    amit látnak vak szemekkel,
    honnan a könny előgördül.

    Mért titkolja ez az ország,
    gyász vagy remény van-e fölül?
    Jó volna, ha véget érne
    egyszer ez a szörnyű álság,
    s jönnének bátor fiai
    hűségükkel, hogy megváltsák!

    Árva dallam… lányka-hangon
    s belénk költözik a lélek,
    déli harang brongásával
    szól a kórus: élek, élek!
    Fűszál hegyéről a harmat
    gyöngyét ajánlja az Égnek,
    mekkora kincs, mikor ének
    üzenhet a Mindenségnek!

    (Írtam a 2000. év első napjaiban)

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia