Mulasztott, messze paradicsomok álma leng körül. Tenger; s viharok, melyek ijesztve hívtak. Válaszút másik ága, amely csábítva fut s vádolva már! Hullt szirmok. Égi hit, kétely nélkül. Nem-ismert könyvek. Itt egy tétova perc, ott sok hosszu év, rossz döntéseké. Gőgös gyengeség, hogy nem nyujtottam békülő kezet ellenségemnek, aki szeretett.
A sok veszett táj, a sok de, a ha, süllyedt aranyszigetek, a tova- kéklő ifjúság: rettenetesen fáj néha, hogy egy, csak egy életem volt a földön! Zárt paradicsomok, mik várhattak bennetek? Mily titok?! Milyen almák?! – Óh, nem-ízlelt izek! – S mily Évák!… S Kígyók, mily… érdekesek!
Táncolva suhannak a szőke sugárkák, Hűs hold aranyával elöntve a lég, Ott kinn, valamint csodaszép, szines árkád, A méla nagy ablakok ív-sora ég.
Vén függönyömön kipirúl a virág-dísz, Rég elfeledett kezek ósdi müve: Foszló violák, halovány, puha nárcisz, Mind, mintha virulna, oly édes, üde…
Ily este merül fel előmbe sok emlék, Mint messze homálybul a tarka hajó, Elébb remegő, pici fénye libeg még, Majd kél a vitorla s piros lobogó.
S mint sík, ragyogó habu, méla vizekből Felszökken a játszi ezüstszinü hal, Hűs lelkem ölébül ily este remeg föl, S fürgén ütemezve iramlik a dal.
Eltűnik előlem a mély, komor udvar És benne a rőtrügyü, bússzavu fák, Szállok haza, messze, a barna darúval, Amerre ezüst utat ős Tisza vág,
Hol mén dobajátul a föld szive retten, Hol hallgat a tölgyes a puszta ölén, S hol mély remegésü, nagy ifju szerelmem, Mint hársszirom illata, szállt le fölém…
Nem nyírt, buja lombu, öreg liget árnyán, Hol ring ezer ág a sok orgonafán, Szép, gyermeki álom igézete vár rám, Mély, tiszta tekintetü, szőke leány.
Nagy tűzszemü gép robog át közelünkben, Vad füttyire lomb remegése felel, S rezdül szavam: „Engem is elragad innen Majd búgva e szörny… maga nem feled el?…”
De íme a holdat a köd beborítja, S álmom zivatar zaja kergeti szét, Fáradt fejem ablakaimra szorítva Már érzem a nyirkos üveg hidegét.
S míg éles eső sürü cseppjei mossák A fákat, ahol ragyogott a sugár, Úgy fáj, hogy az illatos, ifju bohóság Nem fonja körül szivemet soha már…
Most átadom magam a könnyezésnek, én, ki eddig úgy ismertem magam, hogy ura vagyok az emlékezésnek, a szenvedésre inkább boldogan tekintek vissza, s mágneses erővel bánok a boldogságban telt idővel.
Multam hűvös fölégetője voltam, s talán már holtomig az maradok; lóra gondoltam, ha szamaragoltam, jelenemtől a múlt elragadott, s az életen úgy bukdácsoltam átal emlékeim laboratóriumával…
Párizs kisért, az álombeli öt hét, midőn, húszegynehány éves legény, megéltem a Montparnasse minden üdvét, és táncoltam a világ tetején. Párizs enyém volt, s csupa otthonosság, nem fájt a távol, s nem vártam a postát.
Esőköpenyemet félvállra vetve ballagtam a Latin-negyeden át; s míg kerestem jó Villon lábnyomát, várva, hogy egy sarokból tán előlép – árnya talán az árnyamat követte – Az lett volna a boldogság, dicsőség!
Föld az, ami föld alakját ölti, és a föld rendjéhez igazodik a mindenségben, tűz az, ami a tűz alakját ölti, és a tűz rendjéhez igazodik a mindenségben, víz az, ami a víz alakját ölti, és a víz rendjéhez igazodik a mindenségben, levegő az, ami a levegő alakját ölti, és a levegő rendjéhez igazodik a mindenségben.
AZ ELSŐ VILÁG TEREMTÉSE
És elhatározásra jut Taiova, és parancsot ad helytartójának, Szotuknangnak,
és földet vesz ki Szotuknang a mindenségből, és a földből megteremti az első világot, és törvényeket ültet az első világba, és nevet ad az első világnak, és a mindenségbe helyezi,
és földet vesz ki Szotuknang az első világból, és a földből megteremti a növényeket, és szívósságot ültet a növényekbe, és nevet ad a növényeknek, és az első világba helyezi őket,
és földet vesz ki Szotuknang az első világból, és a földből megteremti az állatokat, és alázatot ültet az állatokba, és nevet ad az állatoknak, és az első világba helyezi őket,
és földet vesz ki Szotuknang az első világból és a földből megteremti az embereket, és bölcsességet ültet az emberekbe, és nevet ad az embereknek, és az első világba helyezi őket
és szemügyre veszi Szotuknang az első világot, szemügyre veszi az első világ törvényeit, az első világ növényeit, az első világ állatait, az első világ embereit,
és a törvények közül kiválasztja a megértést, és megteszi az első világ törvényének, és a növények közül kiválasztja a négylevelet, és megteszi az első világ növényének, és az állatók közül kiválasztja a kígyót, és megteszi az első világ állatának, és az emberek közül kiválasztja a halászt, és megteszi az első világ emberének.
A TEREMTÉSRŐL
A Teremtés ajtó; amely a semmiből a valamibe nyílik, és sarokpántján öröktől fogva jár.
SZILIOMOMO ÉS PALAOMAUKI II
Mint hónapok óta minden este, Sziliomomo kint áll az ablak előtt, és Palaomaukit nézi,
Palaomauki bent ül a házban, és őrlőkővel kukoricát őröl,
éppen kedvenc virágukról a sündisznókaktusz kehelyalakú virágáról beszélgetnek,
Palaomauki úgy találja, hogy cinóberpiros, Sziliomomo úgy véli, hogy inkább karmazsinpiros,
ezen elvitatkoznak egy darabig,
Sziliomomo már éppen vissza akarja vonni a véleményét, amikor Palaomauki váratlanul abbahagyja a kukoricaőrlést, kezét ölébe teszi, és igazat ad Sziliomomónak,
Sziliomomo majd ki ugrik a bőréből örömében, mert Palaomauki ölbe tett kezével végre azt jelzi, hogy figyelmét teljesen neki szenteli, és hajlandó hozzá menni feleségül,
a sündisznókaktusz kehelyalakú virága kinyílott.
A NYÁRI TÖLGYERDÖ HAJNALI LEHELETE “(Kojavesima, Sziliomomo testvérbátyja beszéli aki járt messze északon)“
Mihelyt megpillantod a nyári tölgyerdőt, és mondjuk, egy elvirágzott csipkebokrokkal teli füves tisztást keresztezve vagy egy kiszáradt patak medrében felfelé kapaszkodva közeledsz feléje, először szárazságot érzel a levegőben, ha nem látnád, hogy mindent belepett a harmat, azt hihetnéd, dél van, aztán minden átmenet nélkül melegbe ütközöl, fel vagy öltözve, mégis, mint az öledben alvó macska testének hője, áthatol a ruhádon, majd pár lépés megtétele után hirtelen illatok tódulnak az orrodba, száraz avar, harangvirág, vadlucerna, fürtös zanót, rókagomba, meténg, szamóca, és még ki tudja, minek az illata, egyetlen hasonlíthatatlan illatot alkotva, és egyszeriben rájössz, hogy ez a szárazság, ez a meleg, ez az illat együtt a nyári tölgyerdő lehelete, és a felfedezés feletti örömödben a csábításnak engedve, a kötelező óvatosságról megfeledkezve, feszes bőrrel és remegő orrcimpákkal egyre beljebb hatolsz ebbe a leheletbe, egészen addig, amíg a nyári tölgyerdőhöz nem érsz, és az űzött vad nyomát szem elől vesztve magad is leheletté nem válsz.
EOTOTO ÉS AHOLI AZOKRÓL, AKIK ÉRTIK A TEREMTŐ TERVÉT, ÉS AZOKRÓL, AKIK NEM ÉRTIK A TEREMTŐ TERVÉT
Akik szívükben érzik az élet jóságát és céljának komolyságát, és egymás iránt nemes érzelmeket táplálnak, és elvetik a nemtelen érzelmeket, azok értik a Teremtő tervét, akik szívükben nem érzik az élet jóságát és céljának komolyságát, és egymás iránt nem táplálnak nemes érzelmeket, és nem vetik el a nemtelen érzelmeket, azok nem értik a Teremtő tervét.
EOTOTO ÉS AHOLI A SZERETETRŐL I.
A szeretet a Teremtő szándékának megértése,
a szeretet színhelye a Földtest, a szeretet kezdete a világosság, a szeretet módja az odaadás, a szeretet eszköze az alázat, a szeretet útja a követés, a szeretet iránya a közeledés, a szeretet jelentése a bizonyosság, a szeretet célja a tökéletesedés,
a szeretet minden ember kötelessége.
SZILIOMOMO ÉS PALAOMAUKI KÉRÉSE TAIOVÁHOZ
Ó, urunk, add, hogy legyen még gyerekünk, add, hogy legyen még legalább öt gyerekünk, még öt gyerek elég lenne, mondjuk, még négy fiú meg még egy lány,
persze, lehet több is, de ha egy mód van rá, kevesebb ne legyen, arra kérünk, nem mintha nem szeretnénk azt a kettőt, Polipkoimát meg Hopaqát, aki van, szeretjük mi őket, nagyon is szeretjük, csak hát olyan nagy bennünk a szeretet, hogy úgy érezzük, túl sok két gyerekre, még legalább ötre futná belőle, olyan nagy, kérünk, teljesítsd a kérésünket, hidd el, mindnyájan jól járunk, nekünk nagyobb lesz az örömünk, neked meg nagyobb lesz a dicsőséged.
AMIT SZILIOMOMO MONDOTT PAVATINAK, MIKOR ELHIBÁZTA AZ ŐZET
Ma elhibáztam az őzet, de nem szidott össze érte otthon a feleségem, Palaomauki, és nem mondta, hogy ez annak a jele, hogy öregszem,
szerintem ez annak a jele, hogy ő is öregszik, és egyre jobban megérti, hogy öregszem.
SZILIOMOMO ÖREGKORÁBAN
Itt ülök kint, a ház előtt, a nagy, viharverte, töredezett szélű, lapos homokkövön, amelyet még néhai apai nagyapám, Maszaviszteva görgetett fel ide a völgyből ülőkének, és amely része a földnek,
itt ülök, és néhai apai nagyapámra, Maszavisztevára gondolok, aki után csak ez a nagy, viharverte, töredezett szélű, lapos homokkő maradt, amikor maga is része lett a földnek.
Búcsú az ifjúságtól
Jó volt az izmok rugalmassága, a feszülés és ernyedés, búcsúzom tőled, ifjúság,
jó volt a csontok szilárdsága, a tartás és keménység, búcsúzom tőled, ifjúság,
jó volt a láb fáradhatatlansága, a könnyűség és fürgeség, búcsúzom tőled, ifjúság,
jó volt a kéz biztossága, a nyugalom és rezzenetlenség, búcsúzom tőled, ifjúság,
jó volt a szem élessége, a megpillantás és felismerés, búcsúzom tőled, ifjúság,
jó volt az elme fogékonysága, a kíváncsiság és merészség, búcsúzom tőled, ifjúság,
jó volt a gondolatok szárnyalása, a magasság és mélység, búcsúzom tőled, ifjúság,
jó volt a szív tisztasága, a gyanútlanság és őszinteség, búcsúzom tőled, ifjúság,
jó volt az érzések izzása, az öröm és elragadtatás, búcsúzom tőled, ifjúság,
Haldokló dala I.
Éltem, nem bánom hát, hogy meghalok.
Haldokló dala II
Hosszú utat kell megtennem a haláltól a születésig. De nem félek, mert megint lesz erőm.
SZILIOMOMO ÉNEKEIBŐL
Tavaszi ének
A sárga Nap-házban meleg-gyermek ül és játszik, a fehér felhő-házban eső-gyermek ül és játszik, a kék levegő-házban szél-gyermek ül és játszik, a fekete Föld-házban csíra-gyermek ül és játszik, a piros szív-házban öröm-gyermek ül és játszik.
Böjti ének
Uram, könyörülj rajtam, vedd el éhemet, vedd el szomjamat, hogy minden gondolatomat neked szentelhessem.
Ének legénykorából
Csosovi hegyén felhő ül, az oldalban süt a Nap, de a csúcs felett borult az ég,
ma nem láttam Palaomaukit, az arcom mosolyog, de a lelkem bánatos,
Lopott fények: én tőletek tanultam Szeretni a nagy, örök fényeket, Hazug napok ragyogták be az útam, De mégis fénytől voltam részeg És beteg.
Lopott fény, áldott légy, ó szerelem, Mely egy hazug nő szőke haján égett, Mely sok sírást és dalt hozott nekem S tragédiát, melyen kacag, aki Nem ért meg.
Lopott fény, áldott légy, dicsőség, Mely ifjúságom távol havasán Csillogtál néha, mint hideg meddőség, Hiú fény, elvesztél és itt maradt A magány.
Lopott fények, ó mégis áldva áldom A színpadi lámpák tört sugarát És melegszem sok izzó, régi lángon. Ó Anna, ó Hír, én két csalfa párom, Hadd gondolok mégis dalolva és Sírva rád!
Elsőfű fiatal csikó lépdel virágos réteken akár a lányka kényesen lép át kacér kis vétkeken.
Tompora felett göndör fürtöt épp most hányt a buja akác az orgona is orgonál nászos határ amerre látsz.
A busa fejű kis csikó szeme felszippantja a rétet szomjas tekintete latolja a szétterített legelőket orrcimpája remegve csalja ide a messzi égi kéket.
Dajkája emlőjét feledve szimatolja mi jó van itt? Elrúgja vékony lábait testében ősi füvek nedve buzog fel, nyújtózik, örül habozva kering még kicsit kövérhasú kancák körül.
Felágaskodik hirtelen övé a vágytelt végtelen.
De mi történt? Megtorpan, reszket s mint aki drága kincset vesztett most veszi észre… keble dobban remegve áll a felvert porban dehogy mozdulna többet el feszült inakkal vesztegel.
Most riadt meg először életében a halál fürdik téveteg szemében.
Fellegek árnya vagy akácfa ága szórta a rémet boldog iramára: itt van s áthághatatlan nagyra nőtt! Ezentúl mindig látni fogja Őt.
Te kedves udvar, meghitt, régi termek, Te ötvenéves drága iskola, Ma minden régi híved újra gyermek, S köszönt, mint kisdiákok friss sora, Ma összegyűlünk e szelíd szigetre, Melynek vihar nem ronthatja falát, Ma összebújunk szépen a szivedre, Mint anya szívére a kis család.
Ma nem fáj úgy, hogy sok vágy semmivé lett, Mióta messzehagytuk falaid, Hogy prózává hervasztotta az élet Gyermekkorunk tavaszi dalait, Hogy gyakrabban láttunk tövist, mint pálmát, S hogy hajunk is már itt-ott szürkülő, Mint hogyha ifjúságunk arany álmát Bús ezüstté alkudná az idő.
…S volt veszteségünk más is, sajgatóbb, Mint az egyéni élet törpe búja, Volt fájdalmunk, egekre jajgatóbb, Egy egész nép nagypénteki borúja. Rajtunk e bú még, csüggedezve árván, Nehéz szivünk ettől koraöreg; Körültekintünk: int-e még szivárvány? A magyar húsvétot ki éri meg?
És rád tekintünk, és megilletődve Látjuk virágzó ifjuságodat, Mely büszkén és bízón néz a jövőbe, S új ötven évet friss kedvvel fogad. Csak emberlétben nagy szám az az ötven, Amely után már lejtős lesz az út, De a Te pályád csak szebb ívbe szökken, Minél több ötven évvé nő a múlt.
Köszöntünk hát, ifjú, erős anyánkat, S míg lábunk szentelt küszöbödre hág, Úgy érezzük, körödben újra áthat A szívedből áradó ifjúság. Újra tanítsz az életbe kimennünk S büszkén vinni bölcs tudást, ép hitet És vallani: nem hullhat romba bennünk, Amit a jó iskola épitett!
Jó iskolánk! még sok-sok ötven évet Érj meg, virulj, légy fénylő, tiszta, nagy, Köved közt lüktessen az ifju élet, Ezer meleg szív, ezer büszke agy, Nemes tanárok, sok nemes tanítvány Hírét növeljék e tisztes falak – S ne álljon meg közöttük soha hitvány, S ne rontsa fényük soha rút salak!
Úgy juss el ama szent jövő elébe, Mikor megint boldog lesz a magyar, Régi erények, régi nagyság népe, Bár minket tán már rég a sír takar; Te élj helyettünk majd, és Te neveljed Unokáink is híven s igazán, S legszebb ünneped akkor ünnepeljed, A feltámadás édes tavaszán!
