Címke: ifjúság

  • Juhász Gyula: A varázsfuvolás

    Ismeritek őt, az égőszemű,
    A lengőhajú, rubinajkú embert?
    Bársonypalástja a szélbe repül
    És odatart, hová még senki sem mert!
    Ismeritek őt? Van egy fuvolája,
    A hangja ezüst, a dala csoda,
    És mennek, törtetnek utána, utána,
    És megy a bűbájos s nem áll meg soha!

    Ifjú legények, övék az élet
    És övék a lány, kinek arca rózsa,
    A fuvolásnak útjára térnek,
    Felednek lányt és kacagnak a sorsra.
    Mert csalja őket a fuvolanóta
    És vonja őket a zengő csoda,
    Csak mennek, törtetnek összefonódva,
    És megy a bűbájos s nem áll meg soha!

    Merre sietsz? Ó nem kérdezik ők,
    A csodanótát aki meghallotta,
    Földi dal már nem bűvölheti őt,
    Ó nincs e tájon sehol olyan nóta!
    Csak mennek, törtetnek a hangra lesve,
    És egyszer a dal, a bűbájos, oda.
    Fekete hínárra leszállott az este,
    Daluk és napjuk nem lesz több soha!

    Forrás: MEK
    .

  • Juhász Gyula: Nagyvárad

    A kőrösmenti Párizs régi fénye
    Felém ragyog az emlék rőt ködén,
    Egy ifjúság reménye és regénye
    Ott álmodik a szőlőhegy tövén.
    A szőlőhegy tövén a régi kocsma,
    A piros abrosz és piros borok,
    Fiatalságunk bátor indulója,
    Fölöttetek fekete gyász borong.
    Redakciónk, ahonnan sírva, zengve
    Világnak indult ifjú Ady Endre,
    Rozoga asztal, most ki írja sorsát,
    Ki virraszt most melletted régi asztal,
    Hogy megterülj csodával és malaszttal,
    Dallal, mitől fölzengjen Magyarország!

    Forrás: MEK

  • Áprily Lajos – Virág-ének

    Virág voltam. A rét zenéjét
    sugaras szélben hallgattam én.
    Rámnézett egy ifjú leány, és
    elvörösödtem hevesen én.

    Aztán jött egy fiú – sietve –,
    s letépett, mint egy gondolatot.
    Tűz szaladt szét az ereimbe,
    mikor ajkához odatartott.

    Aztán a leány hajába
    tűzött s elfutott nevetve.
    Éreztem, hogy hervad a szirmom,
    s boldog voltam – így veszni meg!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kisfaludy Sándor: Édes, kínos emlékezet

    Édes, kínos emlékezet,
    Ó Badacsony szürete!
    Mulatságos gyülekezet,
    Te rabságom kezdete!
    Ott tudtam meg, ki légyen ő,
    S mi légyen a szerelem;
    Ámor nyila miként sebző,
    S mi az édes gyötrelem.
    Nem úgy mentem, amint jöttem:
    Nagy különbség volt közöttem,
    Aki valék azelőtt,
    S aki lettem, látván őt.


    Forrás: Szívzuhogás – Szerelmes versek antológiája

  • Kosztolányi Dezső: Mint

    Mint a beteg, ki néha visszagondol
     egészségére, s könnyez és nem érti,
    úgy gondolok én vissza rossz soromból
     az ifjúságra, lankadt lelkű férfi.

    Jaj, az enyém volt-e a régi hársfa,
     amelyre a vidéki éj aláfolyt –
    s én voltam-e a lánynak útitársa,
     cigányhaján ki hordott lila fátyolt?

    Csak színezem tovább a régi hársfát,
    és életemnek régi-régi társát,
    mint a beteg, ki forró és fanyar
    lázába édes képeket kavar,
    és álmodik, hogy jár a dombok alján,
    előtte a kutyája s bot a karján.

    Forrás: MEK


  • Ady Endre: Történelmi lecke fiúknak

    Hódították ez országot
    Derék, lelkes, úri szittyák,
    Jóttevői szegény népnek:
    Iskolában így tanítják.

    De nem így volt ezer évig,
    Munkás embert ág is húzta,
    Egy-két ezer úr kötötte
    Millió jobbágyát gúzsba.

    Magyarország dús ország volt,
    Van termése, kincse, vadja,
    De amit a bús nép szerzett,
    Víg uraság zsebre rakja.

    Csak a gazdag, csak a zsarnok
    Élt föl minden földi jókat.
    Megláncolták, butították
    A dolgozó milliókat.

    Ma már a szívek bátrabbak,
    Sápadtak a gyermek-orcák,
    Ha összeszakad Ég és Föld,
    Mégis más lesz Magyarország.

    Ez az ország mindnyájunké,
    Hol bilincset urak vernek:
    Háborúra készüljön föl
    Minden sápadt munkás-gyermek.

    Van e földnek áldott Napja,
    Pirosító levegője,
    És ha lefogja az úr-had,
    Munkával elvesszük tőle.

    Föl, gyermekek, tanulásra,
    Háborúra, egészségre.
    Ti lesztek majd e rab ország
    Megváltott és boldog népe.

    Forrás: MEK

  • Szécsi Margit: Levél N. L.-nak

    Mind ami volt: a bősz macska-hadak,
    szerelmünk ágya meg a bogáncs-dívány,
    orcánk a kútban, s a pecsételt járvány,
    kedvesünk sörénye a kés alatt:

    mind ami lét volt, lenni megmarad,
    a csipkefák szerelmi hajzata,
    fogalmaink: az ember és haza,
    a sárga ló s a pegazus-fiak –

    mind ami lét volt: lenni megmarad,
    csak kiterjed, kikel, mint a halikra,
    a csillogást fájóvá szaporítja:

    vadállat-fejjé nőnek a kövek,
    ruhaszárítók: lengő égövek
    osztják világgá ifjúságodat –

    mind ami lét volt: lenni megmarad,
    csak elburjánzik, dolgait leróván.
    Fehér inged átível Európán.


  • Nagy László, Húsz évet betöltve

    Országút porával
    érkeztem a házhoz,
    ordasan leültem
    anyám asztalához.

    Fehér országúton
    csak a szedret ettem,
    magas déli fényben
    attól émelyegtem.

    Most fekszem a fűben,
    diákságnak vége,
    ettem, ittam, élek,
    nem tudom mivégre.

    Közel a szívemhez
    magas csalán-erdők,
    csípős tornyaikkal
    felhőkig törekvők.

    Kellene virulni,
    de még csak busúlok,
    az én idegeim
    kifárasztott húrok.

    Hagyjál Uramisten
    pihenni füvekben,
    legyek fekvő gyertya,
    még ne gyújts meg engem.

    Húsz évet betöltve
    írtam negyvenötben,
    még a vadcseresnye
    piroslott fölöttem.


    ,


  • Heltai Jenő: Tükör előtt

    Szeretek olykor a tükörbe nézni,
    A homlokomról elsimul a gond,
    És a barázda, mit fehér kezével
    A szenvedés halvány tündére vont.

    A régi fény megint kigyúl szememben,
    S mily káprázat kacérkodik velem:
    Itt a tükörben ifjú lettem újra,
    Tizennyolc évem újra meglelem.

    Találkozunk egy régi, jó baráttal,
    Akit nem láttunk évek óta, rég…
    Nem ismerünk rá… más, jaj, más az arca,
    Az ennen árnyékának látszanék.

    De mit a zordon évek ráleheltek,
    A köd, arcárul lassan oszladoz,
    S szívünkbe minden visszatérő emlék
    Egy-egy vonást a múltból visszahoz.

    Végül olyannak látjuk, amilyen volt
    A rózsaszínű álmok idején,
    Mikor az élet csupa biztatás még
    És csupa napsugár és csupa fény.

    Így látom én is magam a tükörben,
    Minden redő arcomról elsimult,
    S ott áll előttem büszkén, mosolyogva
    Az ifjúság, a bátorság, a múlt!

    Igen, az ifjú, a merész, a gyöngéd,
    Ki a tükörből most felém ragyog,
    Ki csupa tűz és álmodó poézis
    És üdeség – az ifjú én vagyok.

    Tükör, hazug vagy! Oh, áldott hazugság,
    Csodatévő, bűbájos balzsamír!
    Hazug tükör, hazudj még többet arról,
    Amit a szívem mindig visszasír!

    Párizs, 1900

  • Heltai Jenő: Dalok


    I

    Kisasszony, adja ide a kisujját,
    Ez a kisujj untig elég nekem,
    Meg sem szorítom, ajkam sem tapad rá,
    Rajt nyugtatom csak bús tekintetem.
    Nézem az ujját szomorú szememmel,
    Melyből a bánat könnye permetez,
    Mióta én is erkölcsösen élek,
    Egyetlenegy szórakozásom ez.


    II

    Majd ha egyszer életemnek
    A doktorok véget vetnek.
    Majd ha egyszer meghalok
    S többé nem járok gyalog,
    Hanem négy fekete lóval,
    Veterán-muzsika-szóval,
    Népeknek az ezrivel
    Kísérnek a sírba el,
    Majd ha elzár sírom odva,
    Beismerem megnyugodva,
    Hogy csak annak szép a lét,
    Aki erkölcsösen élt.

    Annak útján nincsen kétség,
    Zűrzavar vagy bősz sötétség,
    Mert világít a morál,
    Mint a faggyú-gyertyaszál.
    Aki élt erkölcsös éltet,
    Holta után is remélhet,
    Az a mennyországba jut
    S üdvözülhet, hogyha tud.

    Oh, hajolj meg szív és elme,
    Szép az erkölcs győzedelme,
    És azt édes istenünk,
    Add meg, kérlek, minekünk.


    III

    Az édes ifjúságot eltemettem
    És a koporsón ott feküdt a lantom,
    Volt gyászkíséret… sok, sok jó barátom
    És töméntelen koszorú a hanton.

    Volt gyászbeszéd, lendületes szavalat
    És nagyhatású gyászoló karének.
    Az édes ifjúságot sírba tettük
    És szomorúan hagytuk ott, mi vének.

    A sírkövéhez jött egy csöndes ember,
    Hogy emlékét arany-betűkbe vésse…
    Mi haszna van szegény halottnak abból,
    Hogy elsőrendű volt a temetése?


    Mikor a régi templom szürke tornyán,
    Félelmesen, homályosan, mogorván,
    A toronyóra éjfelet mutat,
    Kik eddig mozdulatlanul nyugodtak,
    Életre kelnek sorba a halottak,
    Félbeszakítják síri álmukat.

    A sír öléből mindannyi kilebben,
    A hölgyközönség estély-öltözetben,
    A sok gavallér frakkban kurizál,
    Susog a fűz, a tücskök muzsikálnak,
    Hölgyek, urak a négyeshez fölállnak,
    És kakasszóig vígan áll a bál.

    Egyetlenegy sír áll komor-nyugodtan,
    Az édes ifjúságom nyugszik ottan,
    És nem zavarja álmát semmisem,
    Sírját az ásó mélyre, mélyre ásta,
    Az ifjúságnak nincs feltámadása,
    Nem jár haza még kísérteni sem.