https://verskucko.com

Címke: ifjúság

  • Szécsi Margit: Ifjúság égő álmai

    Én nem mondok le semmiről –
    ezért szorultam mint gyerek. –
    Álmok rablója vagyok én,
    szikár, szilaj, – kezemben tőr.

    Egy csók lesz az én éltetőm,
    egy cselt nem rejtő szűz mosoly.
    Ifjúság égő álmai!
    Én nem mondok le semmiről.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Öregség

    Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot?
    S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől?
    S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is?
    S hol vagy te mellemnek oly irtozatos dalolása?

    S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe bottal a kezemben?
    Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni, susogni, nem is neki, de a holdnak…
    Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve…
    Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a mohó száj s hol a nevetésem?
    Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is:
    Mikor döngő hajnalodások vértelen messzeségei! hányszor
    Leborúltam a sötétben elétek!

    Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor
    Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén
    Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni.
    Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merűlve, – ősz haját verte a szél is
    S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé.
    S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok
    S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. – – Ámde az Istenség

    Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek.
    Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot
    S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger…
    Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora.
    Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel
    S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna…

    S aztán hát elment persze, – csend lett végül is e vidéken.
    De a szívében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem…

    S a feje körül tompa derengés.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Apollon Majkov: Esőben

    (Gergely Ágnes fordítása)

    Emlékszel? nem tudtuk, hogy borult be – távol,
    hirtelen lepett meg bennünket a zápor,
    futva egy bozontos fenyő alá bújtunk,
    fogvacogva féltünk, szüntelen kacagtunk,
    dőlt a víz, mi álltunk, napsugárban, itt a
    mohos fa tövében – színarany kalitka –,
    s mint ha igazgyöngyök pattognak a földre,
    pergő esőcseppek, szerte tündökölve,
    s tűlevelekről kis fejedre hulltak,
    s válladról a fűzős ing alá gurultak…
    Emlékszel – mindegyre halkabban nevettünk.
    Hirtelen mennydörgött, pontosan felettünk –
    hozzámbújtál félve és szemed lezárva…
    Áldott jó esőcske arany viharzása!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Üllői-úti fák

    Az ég legyen tivéletek,
    Üllői-úti fák.
    Borítsa lombos fejetek
    szagos, virágos fergeteg,
    ezer fehér virág.
    Ti adtatok kedvet, tusát,
    ti voltatok az ifjúság,
    Üllői-úti fák.

    Másoknak is így nyíljatok,
    Üllői-úti fák.
    Szívják az édes illatot,
    a balzsamost, az altatót
    az est óráin át.
    Ne lássák a bú ciprusát,
    higgyék örök az ifjúság,
    Üllői-úti fák.

    Haldoklik a sárgult határ,
    Üllői-úti fák.
    Nyugszik a kedvem napja már,
    a szél búsan dúdolva jár,
    s megöl minden csirát.
    Hova repül az ifjúság?
    Feleljetek, bús lombú fák,
    Üllői-úti fák.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A hajnal szerelmese

    Azt szeretem, aki nevet
    akinek rózsaszín az arca
    aki örül, aki kacag
    aki dalolva megy a harcra.

    Enyém az áprilisi szellő.
    A feslő bimbót szeretem
    a hasadót, a harmatosat.
    A hajnal a szerelmesem.

    Az én emberem a gyerek
    a nagyszemű, nevető gyermek
    akiben szűz, minden-csírák
    ezer erők rügyezve kelnek.

    Az én emberem, aki fölkel
    az induló, az ébredő
    akinek győzelem az álma
    akiben dalol a jövő.

    Szeretem azt, aki akar
    aki remény, aki ígéret.
    Az enyém a vér és a tűz:
    a fakadó fiatal élet.

    Az ébredő Napot imádom
    megyek a virradat elé.
    Az én lelkem a tüzek lelke
    az én dalom a hajnalé.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Dal a rózsáról

    A szép leány a búcsúzáskor
    Egy rózsát tűzött fel nekem.
    Piros volt lágyan feslő szirma,
    Jelképed, égő szerelem!
    Könnyű csókot lehelt reája
    S mint álomkép már messze szállt el,
    S én fájó szívvel, könnyes szemmel
    Sokáig néztem még utána.

    Elhervadt már a rózsabimbó,
    Amit a szép leány adott.
    Hervadtan őrzöm, hisz a múltból
    A sors csupán ennyit hagyott…
    Pedig a lányka könnyű csókját
    Könnyeim már régen lemosták,
    De most tudom, hogy ez a csók volt
    Sejtelmes, végső „Isten hozzád!”

    A szép leány a rózsabimbót
    Most más legénynek tépi le,
    Most más legényért dobog, lángol
    Szerelmes, forró kis szíve;
    Más csókolja kicsiny kacsóját,
    De megőrzöm a hervadt rózsát:
    Én kaptam annak a kislánynak
    Legelső, tiszta, szűzi csókját!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vörösmarty Mihály: Pásztorlány dala

    Kis rózsa, szép rózsa,
    Gyönge virágszál!
    Szeretőd ha volna,
    Így nem hervadnál;
    De hervadsz mint magam,
    Hull kis leveled:
    Kedves ifjuságom
    Hull el itt veled.

    Kis rózsa, szép rózsa,
    Vársz-e még tavaszt?
    Jaj nekünk! örökre
    Elvesztettük azt.
    Más virág fog állni
    Száraz ágadon,
    Más leány örűlni
    Puszta dombomon.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Kaffka Margit: Híradás

    Fenn húnyik a csillag,
    Fenn ébred a hajnal,
    Tollászkodik sebten
    Sokszáz pici angyal.

    Omlása-bomlása
    Rózsafellegeknek…
    Rózsafellegekbül
    Pihe-ágyat vetnek.

    Bontják, teregetik
    Széltibe, hosszába,
    Itt is, ott is leszakadoz
    Halovány foszlánya.

    És hullong és szálldos
    A hajnali légbe,
    Úgy csapódik szép leányok
    Álmodó szemébe.

    És ihol, valahol
    Egy virágos ablak
    Orgonavirági
    Összebólogatnak.

    S egy súgja a másnak:
    – Csak halkan, csak lágyan,
    Fehér lányszobába
    Fehérhabos ágyban
    Pihegő leánynak.

    Ma vagyon az első
    Szép hajnali álma,
    Igézetes, édes
    Szerelemről való
    Boldog álmodása.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • James Joyce: Tutto è sciolto

    (Israel Efraim fordítása)

    Tengerhomály, csillag madártalan egen
    Nyugatra kel,
    Míg te, ködbetűnt, messzi szerelem,
    Emlékezel.

    A lágy, nyílt szem, őszinte ifjúság,
    Haj, mely üde,
    Hull, hull, mint most a csöndön hullik át
    A lég köde.

    Hát mért a bú, a vágy ha földereng
    S a lágy emlékezet:
    Mit ő sóhajtott rád: a szerelem
    Szép volt, csaknem tied?

    Forrás: Szeretem a verseket (Facebook)

  • Juhász Gyula – Fehér éjszakák

    Ismered-e az álomtalan éjet,
    Mikor a szívünk még szűz és beteg,
    Mikor fehérek még a remények,
    Mikor bárányok még a fellegek?
    Ismered-e a könyvek közt virrasztást
    S a könnyek közt virrasztást ismered?
    Mikor a csönd elringat puha karján
    És várnak ránk nagy ismeretlenek?

    Az éj körülfoly, mint valami tenger,
    Ó tengerek, álmok, könnyek, betűk,
    Ó élet, merre szívünk szállni nem mer,
    Ó távol partok, távol hegedűk!
    Valaki már ránk vár s dalolni késztet,
    De még csalódni korán lesz, korán,
    Melyik csillag az, melyben vágya éghet:
    Az a szőkés, vagy az a halovány?

    Ó szomorú szép, álomtalan éjek,
    Engem ti nem ringattok már soha.
    És nem borít el a fehér remények
    S fehér virágok csöndes zápora.
    Szelíd igába nem fognak a könyvek
    S a könnyek áldását nem ismerem
    S nem nézem a rámragyogó jövőnek
    Kék csillagát a fehér éjeken…

    Forrás: Lélektől lélekig