Én nem mondok le semmiről –
ezért szorultam mint gyerek. –
Álmok rablója vagyok én,
szikár, szilaj, – kezemben tőr.
Egy csók lesz az én éltetőm,
egy cselt nem rejtő szűz mosoly.
Ifjúság égő álmai!
Én nem mondok le semmiről.
Forrás: Lélektől lélekig
Én nem mondok le semmiről –
ezért szorultam mint gyerek. –
Álmok rablója vagyok én,
szikár, szilaj, – kezemben tőr.
Egy csók lesz az én éltetőm,
egy cselt nem rejtő szűz mosoly.
Ifjúság égő álmai!
Én nem mondok le semmiről.
Forrás: Lélektől lélekig
Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot?
S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől?
S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is?
S hol vagy te mellemnek oly irtozatos dalolása?
S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe bottal a kezemben?
Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni, susogni, nem is neki, de a holdnak…
Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve…
Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a mohó száj s hol a nevetésem?
Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is:
Mikor döngő hajnalodások vértelen messzeségei! hányszor
Leborúltam a sötétben elétek!
Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor
Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén
Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni.
Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merűlve, – ősz haját verte a szél is
S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé.
S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok
S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. – – Ámde az Istenség
Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek.
Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot
S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger…
Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora.
Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel
S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna…
S aztán hát elment persze, – csend lett végül is e vidéken.
De a szívében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem…
S a feje körül tompa derengés.
Forrás: Lélektől lélekig
(Gergely Ágnes fordítása)
Emlékszel? nem tudtuk, hogy borult be – távol,
hirtelen lepett meg bennünket a zápor,
futva egy bozontos fenyő alá bújtunk,
fogvacogva féltünk, szüntelen kacagtunk,
dőlt a víz, mi álltunk, napsugárban, itt a
mohos fa tövében – színarany kalitka –,
s mint ha igazgyöngyök pattognak a földre,
pergő esőcseppek, szerte tündökölve,
s tűlevelekről kis fejedre hulltak,
s válladról a fűzős ing alá gurultak…
Emlékszel – mindegyre halkabban nevettünk.
Hirtelen mennydörgött, pontosan felettünk –
hozzámbújtál félve és szemed lezárva…
Áldott jó esőcske arany viharzása!
Forrás: Lélektől lélekig
Az ég legyen tivéletek,
Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjúság,
Üllői-úti fák.
Másoknak is így nyíljatok,
Üllői-úti fák.
Szívják az édes illatot,
a balzsamost, az altatót
az est óráin át.
Ne lássák a bú ciprusát,
higgyék örök az ifjúság,
Üllői-úti fák.
Haldoklik a sárgult határ,
Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél búsan dúdolva jár,
s megöl minden csirát.
Hova repül az ifjúság?
Feleljetek, bús lombú fák,
Üllői-úti fák.
Forrás: Lélektől lélekig
Azt szeretem, aki nevet
akinek rózsaszín az arca
aki örül, aki kacag
aki dalolva megy a harcra.
Enyém az áprilisi szellő.
A feslő bimbót szeretem
a hasadót, a harmatosat.
A hajnal a szerelmesem.
Az én emberem a gyerek
a nagyszemű, nevető gyermek
akiben szűz, minden-csírák
ezer erők rügyezve kelnek.
Az én emberem, aki fölkel
az induló, az ébredő
akinek győzelem az álma
akiben dalol a jövő.
Szeretem azt, aki akar
aki remény, aki ígéret.
Az enyém a vér és a tűz:
a fakadó fiatal élet.
Az ébredő Napot imádom
megyek a virradat elé.
Az én lelkem a tüzek lelke
az én dalom a hajnalé.
Forrás: Lélektől lélekig
A szép leány a búcsúzáskor
Egy rózsát tűzött fel nekem.
Piros volt lágyan feslő szirma,
Jelképed, égő szerelem!
Könnyű csókot lehelt reája
S mint álomkép már messze szállt el,
S én fájó szívvel, könnyes szemmel
Sokáig néztem még utána.
Elhervadt már a rózsabimbó,
Amit a szép leány adott.
Hervadtan őrzöm, hisz a múltból
A sors csupán ennyit hagyott…
Pedig a lányka könnyű csókját
Könnyeim már régen lemosták,
De most tudom, hogy ez a csók volt
Sejtelmes, végső „Isten hozzád!”
A szép leány a rózsabimbót
Most más legénynek tépi le,
Most más legényért dobog, lángol
Szerelmes, forró kis szíve;
Más csókolja kicsiny kacsóját,
De megőrzöm a hervadt rózsát:
Én kaptam annak a kislánynak
Legelső, tiszta, szűzi csókját!
Forrás: Lélektől lélekig
Kis rózsa, szép rózsa,
Gyönge virágszál!
Szeretőd ha volna,
Így nem hervadnál;
De hervadsz mint magam,
Hull kis leveled:
Kedves ifjuságom
Hull el itt veled.
Kis rózsa, szép rózsa,
Vársz-e még tavaszt?
Jaj nekünk! örökre
Elvesztettük azt.
Más virág fog állni
Száraz ágadon,
Más leány örűlni
Puszta dombomon.
Forrás: szeretem a verseket
Fenn húnyik a csillag,
Fenn ébred a hajnal,
Tollászkodik sebten
Sokszáz pici angyal.
Omlása-bomlása
Rózsafellegeknek…
Rózsafellegekbül
Pihe-ágyat vetnek.
Bontják, teregetik
Széltibe, hosszába,
Itt is, ott is leszakadoz
Halovány foszlánya.
És hullong és szálldos
A hajnali légbe,
Úgy csapódik szép leányok
Álmodó szemébe.
És ihol, valahol
Egy virágos ablak
Orgonavirági
Összebólogatnak.
S egy súgja a másnak:
– Csak halkan, csak lágyan,
Fehér lányszobába
Fehérhabos ágyban
Pihegő leánynak.
Ma vagyon az első
Szép hajnali álma,
Igézetes, édes
Szerelemről való
Boldog álmodása.
Forrás: Lélektől lélekig
(Israel Efraim fordítása)
Tengerhomály, csillag madártalan egen
Nyugatra kel,
Míg te, ködbetűnt, messzi szerelem,
Emlékezel.
A lágy, nyílt szem, őszinte ifjúság,
Haj, mely üde,
Hull, hull, mint most a csöndön hullik át
A lég köde.
Hát mért a bú, a vágy ha földereng
S a lágy emlékezet:
Mit ő sóhajtott rád: a szerelem
Szép volt, csaknem tied?
Forrás: Szeretem a verseket (Facebook)
Ismered-e az álomtalan éjet,
Mikor a szívünk még szűz és beteg,
Mikor fehérek még a remények,
Mikor bárányok még a fellegek?
Ismered-e a könyvek közt virrasztást
S a könnyek közt virrasztást ismered?
Mikor a csönd elringat puha karján
És várnak ránk nagy ismeretlenek?
Az éj körülfoly, mint valami tenger,
Ó tengerek, álmok, könnyek, betűk,
Ó élet, merre szívünk szállni nem mer,
Ó távol partok, távol hegedűk!
Valaki már ránk vár s dalolni késztet,
De még csalódni korán lesz, korán,
Melyik csillag az, melyben vágya éghet:
Az a szőkés, vagy az a halovány?
Ó szomorú szép, álomtalan éjek,
Engem ti nem ringattok már soha.
És nem borít el a fehér remények
S fehér virágok csöndes zápora.
Szelíd igába nem fognak a könyvek
S a könnyek áldását nem ismerem
S nem nézem a rámragyogó jövőnek
Kék csillagát a fehér éjeken…
Forrás: Lélektől lélekig