Toloncház, 1944. november
Ez itt a híres Egeres.
(Nem olyan úri fogda, mint a Markó,)
És benne ülök én, örök csavargó,
Edzett, kipróbált alperes.
Mindég a vesztő oldalon!
Szidalmazottan, vádoltan, pörölten,
Holott nem csaltam, még csak nem is öltem,
Számomra nem volt irgalom.
Jött négy pribék, négy fegyveres,
Géppisztolyát a mellemnek szegezte.
Esett az eső… ólmos, őszi este…
Várt már a híres Egeres.
Itt ülök a fagyos kövön.
S velem vagy száz gyanús magyar, meg ócska
Kültelki jassz és meghajszolt zsidócska,
De az is ember, nemcsak ön,
Ön, gyáva gyászvitéz, akit
Veszett vagányok vállalnak vezérnek,
Urak lakája, korcs, vidéki véreb!
Nem önnek kéne ülni itt?
Mikor nagy hangon szónokol,
Ünnepli önt sok rúzsosajkú nemtő,
Rongy hősködő, megkergült hazamentő,
Labanc… De ördög és pokol,
Ez a magyar? Jaj, szörnyű kép!
Ez a magyar, kit balsorsában isten
Megáldjon, védő karral megsegítsen,
Mert megbűnhödte már e nép?
Sötét jövendő! Oly sivár,
Mint ez a zsúfolt, mocskos, néma kripta.
Utódait hol buzgón szaporítja
Tetű, poloska, svábbogár.
Én mást tanultam, mást tudok.
Hát ez Petőfi, ez Kossuth hazája?
Szégyenbe fúlt. Sarat köptek ma rá a
Bitang, lepénzelt hazugok.
Ez a magyar? Szegény magyar.
Miattad hull a könnyem, mint a zápor,
Hazád miatt, bölcsőd miatt, mely ápol,
Sírod miatt, mely eltakar.
Szegény hazád ma elmerül,
Megfojtja szenny, kín, szolgaság hinárja.
Ki hallgatott a költő Szózatára?
„Légy híve rendületlenül!”
Itt ülök a fagyos kövön,
Öreg tolonc a híres Egeresben,
Volt magyar író… ej, mit emlegessem?
Megérdemeltem. Köszönöm.
