Címke: Illyés Gyula

  • Illyés Gyula: Önző

    Ha a szerzéshez még nem is,
    az eldobáshoz már e tájon
    volt erőm, hitem, ravaszságom,
    becsapva éber lelkem is.

    Egyenként s titkon, mint aki
    lopni készül, úgy tapogattam
    s vetettem el mind hamarabban,
    mi züllesztett reményleni.

    Munkálkodom, az idő sürget,
    tudjak még jókor megtagadni
    mindent, hogy meg tudjak maradni
    embernek, bár vaknak-süketnek!

    Ritkul a táj, akár vonatban
    a száműzött körül honán túl.
    Szállok szédülten a világból
    egy helyben állva, mozdulatlan.

    Tudok már jól feledni, jól
    csak állni, hű arccal előre,
    súlyos csönddel tömörre tömve,
    önzően, mint a kőszobor.

    Keményedem, mint mag körül
    a csontház. Mit kell megőriznem?
    Ha feltör, megtudja majd isten,
    keserűt nyelvén, emberül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Illyés Gyula – Üvegvilág

    Áttetsző, üveges lett
    a lomb a fán,
    bíbor és barna és csont-
    szín porcelán.
    Tartják a fák japáni
    csészéiket,
    félvén moccanni – óh, ha
    leesik egy!

    Csupa fény a gyümölcsös
    és reszketés,
    mint egy üveg- és lámpa-
    kereskedés.
    „Vigyázz! – hallom szívemben –
    ügyelj, nehogy
    eltörj valamit abból,
    ami ragyog!…”

    Pedig micsoda kéj volt,
    kamasz öröm,
    megrázni őszi fákat,
    s állni özön-
    aranyuk zuhanyában –
    Milyen csodás
    halál volt az a fény- és
    színzuhogás!

    Megyek csöndesen már a
    japánvörös
    készleteikkel álló
    meggyfák között;
    fáj és fáj minden szépség,
    mi leesik,
    féltem a föld törékeny
    értékeit.

    Üveges, áttetsző már
    nemcsak a fák
    világa, áttetsző az
    egész világ.
    Áttetsző szívek, arcok,
    lengetegek! –
    Meddig kímél az őszi szél még
    benneteket?

    Nincs szél még, napsütésben
    áll és ragyog
    kert és teremtés. Annál
    fájóbb, ahogy
    a mozdulatlan fákról
    egy-egy üveg-
    levél – halotti csöndben –
    alálebeg.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Illyés Gyula Napokig nem beszéltünk…

    Napokig nem beszéltünk. Csöndesen,
    szótlan szunnyadtál bennem, kedvesem,
    nem dúltad föl egyetlen percemet,
    fájdalomtalan szerethettelek.

    Fájdalomtalan, öntudattalan
    lettél – mi is? Én lettél, én magam!
    Ha meg-megkérdtem, hol vagy, mit csinálsz,
    bentről, magamból jött megnyugtatás.

    Ma reggel aztán, mire ébredek,
    halk susogás csiklandja szívemet.
    Te beszélsz. Oly rég vártam! Te beszélsz,
    és semmi vita, semmi szenvedés!

    Kibékültünk! Kedves, kezes, szerény
    vagy újra, és a világ újra: fény,
    s az vagyok én is. A lelkem csupa nap,
    hogy újra így nekem adtad magad!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Illyés Gyula – Szerelem

    Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
    szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
    Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
    rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.

    Lépek, mint részeges, kit egy dallam visz és
    aki köré a bor egy régi nyárt igéz,
    nem állanék meg, ha tekintetemtől e
    hófedte hársfasor rügyezni kezdene.

    Járok habok gyanánt futó finom havon,
    mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
    egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
    két kezemen maradt szerelmed illatát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Karinthy Frigyes

    Így írtok ti

    Illyés Gyula: Költő pünkösdi éneke

    Lankákon ballagok, alattam a szürcsölő trágya-
    leptе jó Föld szuszog, ballag velem, lép
    nagyokat, öreg paraszt, botjára is támaszkod-
    va, integet felém, ahogy járok rajta
    kedvesemmel, olyan ez a homok, amin
    járok, dunántúli magyar föld,
    ráncosarcú, nagy-bajuszú, csipásszemű
    öreg, hümmög és krákog és köp,
    és ahogy ballagunk, billegünk,
    megállok, nem veszi észre,
    és kiballag ballagó lábam alól,
    és továbbsétál, és én a levegőben maradok.
    És nézek utána: nyetenye, riska hé,
    hová szaladsz, de nem fordul meg,
    így vádolok, kaszálva a légben,
    pünkösdre virradó magamtermette szarkaláb.

    Forrás: www.eternus.hu – Karinthy Frigyes versei

  • Illyés Gyula – Egymásra lelt

    Egymásra lelt, s rögtön kevés lett
     egymásnak ujj meg ujj
    és kar meg kar, majd ajk meg ajk;
     több kellett válaszul.

    Földmély-lakó kis állatokként,
     ha fény gyúl hirtelen,
    hogy bújna minden porcikánk
     éjedbe, szerelem!

    De kint és fönt maradunk egyre
     s valami egyre hív.
    Testünkben csillag-messzeségben
     izzik a szív s a szív.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Karinthy Frigyes:Így írtok ti!

    ILLYÉS GYULA, a tempós

    KÖLTŐ PÜNKÖSDI ÉNEKE

    Lankákon ballagok, alattam a szürcsölő trágya-
    Lepte jó Föld szuszog, ballag velem, lép
    Nagyokat öreg paraszt, botjára is támaszkod-
    Va, integet felém, ahogy járok rajta
    Kedvesemmel, olyan ez a homok, amin
    Járok, dunántúli magyar föld,
    Ráncosarcú, nagybajuszú, csipásszemű
    Öreg, hümmög és krákog és köp
    És ahogy ballagunk, billegünk,
    Megállok, nem veszi észre
    És kiballag ballagó lábam alól
    És továbbsétál és én a levegőbe maradok.
    És nézek utánna, nyetenye, riska hé,
    Hová szaladsz, de nem fordul meg,
    Így vádolok, kaszálva a légben,
    Pünkösdre virradó magamtermette szarkaláb.

    Forrás: MEK

  • Illyés Gyula: Nem volt elég

    A házad itt állt, – szerte szállt!
    Ezt látod, érted. Azt nem érted,
    hogy hazád éppen így ért véget –
    A csoda, hogy addig is állt!
    Mert nem volt hazának elég,
    hogy emésztésed vacsorára
    e dombok aszuját kívánta,
    és e lapályok kenyerét.

    És nem volt hazának elég,
    hogy elmosolyodtál és oldalt
    oda is néztél, ha megszólalt
    ízes magyarul a cseléd.

    És nem volt hazának elég,
    hogy este, letéve a könyvet,
    elnyeltél Bottyánért egy könnyet:
    az volt a fém, a derék…!

    És nem volt hazának elég,
    hogy kitekintve vonatodból
    elgondoltad az aratókról:
    mást érdemelne ez a nép.

    És nem volt hazának elég,
    a három szín, ha rád se hagyták,
    hogy egykor jelkép volt: szabadság,
    egyenlőség, testvériség!

    És nem volt hazának elég,
    hogy idegeden átengedted
    hő szeszként azt a néhány verset,
    Adyét, Tóthét, Józsefét.

    És nem volt házának elég,
    a Gellérthegyen a rakéta
    s a Városiban a bokréta
    és a szobroknál a beszéd
    s a szőlőhegyi estebéd
    s a dünnyögés, míg poharadból,
    a holdvilágban a vörösbor
    tigris-szeme villant feléd
    és lengetted ujjad hegyét
    az ég felé, mint ezred óta
    minden magyar, ha szól a nóta
    és Gracza György s a Feszty kép
    és ha, élvezve a veszélyt
    és azt a kéjt, hogy megjósoltad,
    hallgattál titkos leadókat
    (és utána cigányzenét)
    s a hortobágyi magas ég
    s a négyes gémeskút nagy árnya
    s az első király koronája
    díszítve pénzed közepét
    s ha úgy mondtad is: feleség
    e szép szóval s ha, bár bíráltad,
    édesnek nevezted apádat,
    s a falon a festett cserép.

    Nem volt a hazának elég,
    nem volt elég, hogy el ne essen,
    tudd meg, az volt a csoda itten,
    hogy össze nem dőlt már elébb!

    Mert attól nem lett a tiéd,
    hogy hízelegve és hazudva
    ráragasztottad egy hegycsúcsra
    egy király, egy vezér nevét.

    Nem volt elég, nem volt elég
    sem a hűség, sem szívósság,
    mitől egybeáll egy-egy ország
    s nemzet is lesz a nemzedék.

    S a bátorság sem volt elég.
    Külön-külön bár odahagyta
    sorsát a sok hős áldozatra,
    az sem volt elég menedék.

    Mert sem erő, sem bölcsesség
    nem lehet elég, hogy megóvja
    a házat, amelyben rakója
    nem lelheti meg a helyét.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Illyés Gyula: Férj, feleség…

    Férj, feleség nagy fürészt rángat,
    lovagok így párbajoznának.
    Bevág a férfi – hátradől, de
    lendül a kis nő már előre.
    Nincs pissze sem köztük haragnak,
    deresén csak ágfa jajgat.
    S nyög, hogy feje lehull a mélybe,
    utána válla, törzse, térde.
    Fent foly a munka küzdve-kérve
    a szerelem gyors ütemére.
    S már a fa-halmot csecsemőknek,
    látom a kis párt ős-szülőknek.
    Vivás és harc, halál a munka,
    s lám, a világot szűli újra.
    Oh, hogyha mint ők, párba állva,
    a nemzet is mind így csatázna.
    Jő-megy a fürész könnyű kedvvel,
    noha vasból van, noha fegyver.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Három megjegyzés – egy válasz

    Kodály és Illyés ünnepére – 1982

    Én együtt látom őket
    egy dalban és
    egy mondatban
    amíg csak itt magyar van
    kiadhatatlan versben
    megvágott filmszalagon
    eldobott hangszalagon
    s e század néz rájok
    lesütött szemmel – vakon.

    És ha valamit hiányolnak
    a hirtelen-erősek
    az olykor-bátrak?!…
    majd figyelem őket
    mikor az idő átrak vállukra is
    – szívük fölé – száztonnákat!

    Mégis ők bírtak a pusztai széllel
    az egybeterelt nyájat
    körülnyaldosó csikaszokkal
    lezsugorított akolban sötét éjjel
    is egymásnak kacsintva:
    hogy éppen egy okkal több
    ha a milliomnyi fásult bégetésből
    – jópásztorokhoz illőn –
    hajnalra pontos hangot
    s dallamot gyúrnak.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia