Címke: Illyés Gyula

  • Karinthy Frigyes

    Így írtok ti

    Illyés Gyula: Költő pünkösdi éneke

    Lankákon ballagok, alattam a szürcsölő trágya-
    leptе jó Föld szuszog, ballag velem, lép
    nagyokat, öreg paraszt, botjára is támaszkod-
    va, integet felém, ahogy járok rajta
    kedvesemmel, olyan ez a homok, amin
    járok, dunántúli magyar föld,
    ráncosarcú, nagy-bajuszú, csipásszemű
    öreg, hümmög és krákog és köp,
    és ahogy ballagunk, billegünk,
    megállok, nem veszi észre,
    és kiballag ballagó lábam alól,
    és továbbsétál, és én a levegőben maradok.
    És nézek utána: nyetenye, riska hé,
    hová szaladsz, de nem fordul meg,
    így vádolok, kaszálva a légben,
    pünkösdre virradó magamtermette szarkaláb.

    Forrás: www.eternus.hu – Karinthy Frigyes versei

  • Illyés Gyula – Egymásra lelt

    Egymásra lelt, s rögtön kevés lett
     egymásnak ujj meg ujj
    és kar meg kar, majd ajk meg ajk;
     több kellett válaszul.

    Földmély-lakó kis állatokként,
     ha fény gyúl hirtelen,
    hogy bújna minden porcikánk
     éjedbe, szerelem!

    De kint és fönt maradunk egyre
     s valami egyre hív.
    Testünkben csillag-messzeségben
     izzik a szív s a szív.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Karinthy Frigyes:Így írtok ti!

    ILLYÉS GYULA, a tempós

    KÖLTŐ PÜNKÖSDI ÉNEKE

    Lankákon ballagok, alattam a szürcsölő trágya-
    Lepte jó Föld szuszog, ballag velem, lép
    Nagyokat öreg paraszt, botjára is támaszkod-
    Va, integet felém, ahogy járok rajta
    Kedvesemmel, olyan ez a homok, amin
    Járok, dunántúli magyar föld,
    Ráncosarcú, nagybajuszú, csipásszemű
    Öreg, hümmög és krákog és köp
    És ahogy ballagunk, billegünk,
    Megállok, nem veszi észre
    És kiballag ballagó lábam alól
    És továbbsétál és én a levegőbe maradok.
    És nézek utánna, nyetenye, riska hé,
    Hová szaladsz, de nem fordul meg,
    Így vádolok, kaszálva a légben,
    Pünkösdre virradó magamtermette szarkaláb.

    Forrás: MEK

  • Illyés Gyula: Nem volt elég

    A házad itt állt, – szerte szállt!
    Ezt látod, érted. Azt nem érted,
    hogy hazád éppen így ért véget –
    A csoda, hogy addig is állt!
    Mert nem volt hazának elég,
    hogy emésztésed vacsorára
    e dombok aszuját kívánta,
    és e lapályok kenyerét.

    És nem volt hazának elég,
    hogy elmosolyodtál és oldalt
    oda is néztél, ha megszólalt
    ízes magyarul a cseléd.

    És nem volt hazának elég,
    hogy este, letéve a könyvet,
    elnyeltél Bottyánért egy könnyet:
    az volt a fém, a derék…!

    És nem volt hazának elég,
    hogy kitekintve vonatodból
    elgondoltad az aratókról:
    mást érdemelne ez a nép.

    És nem volt hazának elég,
    a három szín, ha rád se hagyták,
    hogy egykor jelkép volt: szabadság,
    egyenlőség, testvériség!

    És nem volt hazának elég,
    hogy idegeden átengedted
    hő szeszként azt a néhány verset,
    Adyét, Tóthét, Józsefét.

    És nem volt házának elég,
    a Gellérthegyen a rakéta
    s a Városiban a bokréta
    és a szobroknál a beszéd
    s a szőlőhegyi estebéd
    s a dünnyögés, míg poharadból,
    a holdvilágban a vörösbor
    tigris-szeme villant feléd
    és lengetted ujjad hegyét
    az ég felé, mint ezred óta
    minden magyar, ha szól a nóta
    és Gracza György s a Feszty kép
    és ha, élvezve a veszélyt
    és azt a kéjt, hogy megjósoltad,
    hallgattál titkos leadókat
    (és utána cigányzenét)
    s a hortobágyi magas ég
    s a négyes gémeskút nagy árnya
    s az első király koronája
    díszítve pénzed közepét
    s ha úgy mondtad is: feleség
    e szép szóval s ha, bár bíráltad,
    édesnek nevezted apádat,
    s a falon a festett cserép.

    Nem volt a hazának elég,
    nem volt elég, hogy el ne essen,
    tudd meg, az volt a csoda itten,
    hogy össze nem dőlt már elébb!

    Mert attól nem lett a tiéd,
    hogy hízelegve és hazudva
    ráragasztottad egy hegycsúcsra
    egy király, egy vezér nevét.

    Nem volt elég, nem volt elég
    sem a hűség, sem szívósság,
    mitől egybeáll egy-egy ország
    s nemzet is lesz a nemzedék.

    S a bátorság sem volt elég.
    Külön-külön bár odahagyta
    sorsát a sok hős áldozatra,
    az sem volt elég menedék.

    Mert sem erő, sem bölcsesség
    nem lehet elég, hogy megóvja
    a házat, amelyben rakója
    nem lelheti meg a helyét.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Illyés Gyula: Férj, feleség…

    Férj, feleség nagy fürészt rángat,
    lovagok így párbajoznának.
    Bevág a férfi – hátradől, de
    lendül a kis nő már előre.
    Nincs pissze sem köztük haragnak,
    deresén csak ágfa jajgat.
    S nyög, hogy feje lehull a mélybe,
    utána válla, törzse, térde.
    Fent foly a munka küzdve-kérve
    a szerelem gyors ütemére.
    S már a fa-halmot csecsemőknek,
    látom a kis párt ős-szülőknek.
    Vivás és harc, halál a munka,
    s lám, a világot szűli újra.
    Oh, hogyha mint ők, párba állva,
    a nemzet is mind így csatázna.
    Jő-megy a fürész könnyű kedvvel,
    noha vasból van, noha fegyver.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Három megjegyzés – egy válasz

    Kodály és Illyés ünnepére – 1982

    Én együtt látom őket
    egy dalban és
    egy mondatban
    amíg csak itt magyar van
    kiadhatatlan versben
    megvágott filmszalagon
    eldobott hangszalagon
    s e század néz rájok
    lesütött szemmel – vakon.

    És ha valamit hiányolnak
    a hirtelen-erősek
    az olykor-bátrak?!…
    majd figyelem őket
    mikor az idő átrak vállukra is
    – szívük fölé – száztonnákat!

    Mégis ők bírtak a pusztai széllel
    az egybeterelt nyájat
    körülnyaldosó csikaszokkal
    lezsugorított akolban sötét éjjel
    is egymásnak kacsintva:
    hogy éppen egy okkal több
    ha a milliomnyi fásult bégetésből
    – jópásztorokhoz illőn –
    hajnalra pontos hangot
    s dallamot gyúrnak.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Illyés Gyula: Feltámadás

    Férgével, savával a szorgos
    föld, az anyaföld, a meleg,
    lemossa rólam testemet,
    leszed rólam mindent, mi mocskos.

    Kitörölve a szemüreg,
    a csigolyák, a bordák sorra.
    Mint anyámtól hajdan, topogva
    várom ünnepi ingemet.

    Mert áldozás lesz! Tegnap gyóntam!
    Gábriel csöndít a toronyban
    és maga Jézus mond misét!
    Fussunk; nehogy egy utcasarkon
    egy kósza vétek nyakonkapjon
    mielőtt befogad az ég.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Illyés Gyula: Akár a föld

    Arcodról a rőt haragot
    no, töröld le egy mosolygással.
    Ha akarod, nem akarod:
    meg kell békülnöd a világgal
    s velem, ki belőle vagyok.

    Fáradt vagyok, akár a föld,
    hogy tetteimet igazoljam.
    Kegyetlen voltam az előbb?
    Várom a fényt, nálad is jobban,
    a csitítót, feledtetőt.

    Már mint a messze csillagok
    úgy tűnnek, kerengnek köröttem
    az emberek. Magam vagyok.
    Nézd el, hogy te vagy az egyetlen,
    akivel még szót válthatok.

    Forrás: MEK

  • Illyés Gyula: Kapcsok

    A szenvedély, mely a mulandó izmot
    vaspántként kapcsolta csontunk köré,
    hogy megízlelvén őrizzük a titkot:
    egy pillanatra sorsunk istené,

    a szenvedély majd elmúlik. A boldog percek,
    az éj, a kéj már senkié.
    Heverünk torzan, mint a páros szobrok,
    ha tömbjüket az idő széttöré.

    De jönnek majd új közös kapcsok, láncok,
    megtartóbbak, mint minden karolás:
    futnak arcomon, arcodon a ráncok,

    s majd fonalai őszülő hajaknak
    tanítják, mi az összetartozás,
    amelyet ketté Isten nem szakaszthat.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Illyés Gyula – Hírszerzőim

    Ujjaim tudtak igazán
    mosolyogni, a melleden,
    bizakodni, a tenyeredben,
    hálálkodni a hátadon.

    Ők tudtak megszüntetni engem,
    gőgömnek és gyanúmnak foglyát,
    hogy még egyszer kísérletül
    világraszülessünk ikernek.

    Voltak szavak,
    tekintetek, föllélekzések,
    tették eléd múltam, jövendőm.

    De a jelent, a szívemet
    ők adták át cserébe tisztán,
    ujjaim, leghűbb szövetségeseim

    megnemesülve arcodon.

    Forrás: Szívzuhogás