Mikor már nem bírom tovább
A gyötrelmeimet:
Hang csendül a gyászomon át,
Mennyei üzenet.
Szavai szentség és erő
És összhang és zene,
Az éggel összebékítő
Szépség költészete.
S a kétely sziklája nehéz
Szívemről legörög:
Hiszek, és majdnem sírok, és…
És úgy megkönnyebbülök!
(Fordította: Szabó Lőrinc)
Forrás: Lélektől lélekig
Neved sem értem, Istenem,
De van két árva, nagy szemem
S annyi bolondot látok,
Hogy e sok bolondságból
Nagy ijedelmemben,
Uram, hozzád kiáltok.
Próbáltam sokféle mesét,
De, hajh, egyik se volt elég:
Szívemben, idegimben
Kiabáló, nagy lárma
Téged keres, Fölség,
Isten, a tied minden.
Forrás: Lélektől lélekig
Az Úristen őriz engem
mert az Ő zászlóját zengem,
Ő az Áldás, Ő a Béke
nem a harcok istensége.
Ő nem az a véres Isten:
az a véres Isten nincsen.
Kard ha csörren, vér ha csobban,
csak az ember vétkes abban.
Az Úristen örök áldás,
csíra, élet és virágzás.
Nagy, süket és szent nyugalma
háborúnkat meg se hallja.
Csöndes ő míg mi viharzunk,
békéjét nem bántja harcunk:
Az Úristen őriz engem,
mert az Ő országát zengem.
Az Ő országát, a Békét,
harcainkra süketségét.
Néha átokkal panaszlom
de Ő így szól: „Nem haragszom!”
Néha rángatom, cibálom: –
tudja, hogy csak Őt kívánom.
Az is kedvesebb számára,
mint a közömbös imája.
Az Úristen őriz engem
mert az Ő zászlóját zengem.
Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő ajkamra tett?
Tőle, Hozzá minden átkom:
hang vagyok az Ő szájában.
Lázas hang talán magában:
kell a szent Harmóniában.
S kell, hogy az Úr áldja, védje
aki azt énekli: Béke.
Forrás: Lélektől lélekig
Valamit mondanék halkan,
Belesúgnám Isten fülébe!
Úgy, hogy más senki ne hallja,
És ő is csak épphogy megértse.
Mondanám szelíden, lágyan,
Ahogy a búzamezők dőlnek.
Ahogy a kalász suttogja
Háláját, az éltető földnek.
Hát én is úgy… lehajtott fejjel,
Mint sötét fenyvesek virága,
– Vágyom a fényre, – a szóra!
S akkor, már nem éltem hiába.
Forrás: Lélektől lélekig
Ember embernek farkasa,
embertelen a világ,
ösztöntörvények uralkodnak,
a szemeket fedi homály.
Nem látjuk, hogy ezer sebből
vérzik milliónyi kisgyerek,
pedig mindig hittük és
reméltük, a világ kerek,
s fordul majd emberek sora
rosszról jóra is talán,
elmúlik irigység, gonoszság,
s az ember talpra áll…
De veszettek, vadak, ölnek,
vérben fetrengenek,
nézed undorodva,
talán nem is hiszed:
a világ elveszett.
Vérszagra gyűlő vadakat
a hit nem állítja meg.
Uram!
Ha látod, mi van itt a földön,
az egymást megmaró vadak közé,
egy kis szeretetet…
ha szíveskednél hinteni!
Forrás: Vox Humana
Ez a nap is eljött,
kézen fogja társát.
Aranykoronával,
csókkal küldi el.
Új reménységet hoz,
karján újabb táskát,
s abban új játékot,
mindent, ami kell.
Mit kívánhatnék én?
Csak, amit ígértek!
Boldogságot, fényt
és jót, mi átölel.
Hitet a jövőben.
Gyűlöletnek végét.
S azt, hogy mindezt adja
Isten, ahogy kell.
Adjon bort és búzát!
Hatalmas hűséget.
Tűrést, amit eskü
nem törölhet el.
Édes szeretetet,
ami úgy sem nehéz,
hogy az, aki kapja,
rég nem hiszi el.
Adjon nekünk imát!
De, ami őszinte!
Adjon megbocsátást,
kitartást, ha kell.
És soha ne tűrje,
hogy olyan kezekbe
hulljon el a krajcár,
hol nem költik el.
Viselje a gondunk!
Tanítson meg élni!
Hogy mi ne ítéljünk
és ne vesszünk el!
Hogy akkor is adjunk,
amikor már kérni
aki régen mert még,
ma már az se’ mer.
Végül, drága Isten!
Kérlek, hagyj a tervben,
egy jó adag tudást,
mert a bűn lever.
Ha mi nem vigyázunk,
ez a csordaszellem
újra megfojt mindent.
Gyilkol, nem nevel.
Mindegy. A nap eljött,
kézen fogja társát.
Aranykoronával,
csókkal küldi el.
Új reménységet hoz
ez az év, s új táskát,
s abban új játékot.
Mindent, ami kell.
Forrás: Szeretem a verseket
Egy pillanatra, Uram, Isten,
egy pillanatra engedj pihennem!
Minek e hajszás, szívszorító,
véres játékban benne lennem?
Elfáradtam e nagy fogócskán,
Uram, úgy únok felnőtt lenni,
engedj egy kicsit visszamenni
húsz év előttre, kisgyereknek,
sírni, amin a többi sírhat,
s nevetni, amin ők nevetnek.
Uram lásd, sohse voltam boldog,
nézz le egyszer ezer sebemre,
amit szívem helyében hordok.
Simogass engem síma kézzel
s mert hangom halk s az űrbe vész el,
Te szólj helyettem a fogóknak:
ó Kínom, Könnyem, Kétkedésem,
hajszás Harc és ezernyi Verseny,
gyötrött Dalom, sok véres Versem,
Féltés, Gond, ájult Szerelem,
ne játsszatok többé velem,
nem ér a nevem.
Kiállok a sorból.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Ajtód vagyok. Nyithatsz, csukhatsz,
átléphetsz rajtam bármikor
oda, ami csak mi vagyunk. És kiléphetsz onnan
bármikor. Amikor csak jössz: zárva találsz,
érintésedre –
nyílóan, könnyen, zajtalanul.
Forrás: Kedvesch versek – Index.hu
Madárka, madárka,
Csácsogó madárka,
Szállj ide, szállj ide,
Házunk ablakára.
Szállj ide, szállj ide,
Szépen csicseregd el,
Amit szívem érez,
Újesztendő reggel.
Áldja meg az Isten
E háznak lakóit,
Édes szüleimet,
Hozzátartozóit.
E háznak tájékán
A bú meg se álljon,
Soha se is lássunk,
Olyan messze szálljon!
Kicsike vagyok én,
Nem mondhatok sokat,
De nálamnál senki
Nem mond szebbet, jobbat.
Esztendő, esztendő,
Édes új esztendő,
Szépből, jóból benned
Legyen elegendő!
Forog a szárnyas, a nagy időkerék,
Egy esztendő, ím, újra eltelék.
Fölvirradott az újnak reggele,
Egész világ reménységgel tele.
Kinek a múltban búja, gondja volt,
Kitől a jó szerencse elhajolt,
Könnyét letörli e nap reggelén
És a szívében támad új remény.
Remény, remény, te szépséges virág!
Friss harmatot az Isten hint reád.
A te életed örök, végtelen,
Mert Isten az, ki ápol szüntelen.
Az ő kezében a mi életünk,
Minden jót csak tőle remélhetünk,
Azért most is, ez újév hajnalán,
Hozzád fordulok, édes jó Atyám!
Te, ki szüleimnek is Atyja vagy,
S porszem előtted az is, aki nagy,
Ki mindent látsz s vagy mindenütt jelen
Világos nappal, sötét éjjelen.
Ó, légy velünk ez esztendőben is,
Ápold a jót, a szépet bennem is,
S jó szüleimet, óh, tartsd meg nekem,
Mindenek Atyja, én jó Istenem!
Forrás: magyar-versek.hu
Isten házába gyűl
A hívő nép új évnek ünnepén;
Holott forró imát
A buzgó néppel híven mondok én.
És a fohász imígy
Száll ég felé: ajándokozz nekünk
Az új év kezdetén
Új szívet, új lelket, jó Istenünk!
S míg érzeménye így
Felbuzdult lelkemnek mennyben mulat:
Ki nem feledhetem
Imámbul a lányt, imádottamat;
S imé nyílt ajkamon
Véletlenűl ez új fohászt lelem:
Maradjon, oh leány,
Kebledben a régi szív s érzelem!
Forrás: magyar-versek.hu
