Poéta az van itt temérdek,
Csak műértő kevés e honban.
Volna csak sok műértő lélek,
Kevés poéta volna nyomban.
Forrás: www.eternus.hu – Palágyi Lajos versei
Poéta az van itt temérdek,
Csak műértő kevés e honban.
Volna csak sok műértő lélek,
Kevés poéta volna nyomban.
Forrás: www.eternus.hu – Palágyi Lajos versei
Sok novellát, jó novellát,
Rossz novellát olvastam
Boccacciotól és Bírótól,
Molnártól és más írótól;
Okultam és mulattam.
De az új végrehajtásit,
Szavamra, nem olvastam.
Ám az ilyen esetekben
Az eljárás obligát,
Az olvasó elolvassa
Pesti lapba, esti lapba
A szokásos kritikát.
Ezek után a novellát
Fölösleges olvasni,
Nem tud az írni, aki írta,
Szomaházy jobb stiliszta,
Jobb stiliszta a Sassi.
Különben is, tisztelt Günther,
Minek írsz te novellát.
Te csak mondd: tapsolj csak népem
És a végrehajtást szépen
Gyakorold, ne magyarázd!
1908
Forrás: MEK
Felmordult a medve a sok rossz mackóvers hallatán:
– Ez mind kontár! Sarlatán!
Mit gügyögnek, locsognak
szerencsétlen bocsoknak!
Oly negédes némelyik,
hogy már szinte émelyít!
Te szent múzsa, irgalmazz,
milyen ócska rímhalmaz!
Minden sorvég szinte önként adódik.
Majd én írok igazit, valódit:
Dörmeg-dirmeg a vén medve,
mert ma cudar ám a hangulata.
Csípi darázs, marja bolha,
vidor kedve mitől kerekedne?
Mikor ma a kasba nézett,
nem talált egy nyalás csemegét.
Szeder, málna? – Sehol semmi.
Mit lehetne akkor vacsorázni?
Hogy ne haljon szegény éhen,
szundikál majd egész gyertyaszentelőig.
Kézbe kapta e verset egy lektor,
aki tanult némi verstant egykor.
És most újra letette a vizsgát,
összeírta a rím-hiánylistát:
Kedve
volna
mézet
enni
télen.
A többit eldobta.
Bőszült is miatta.
Ezt viszont kiadta.
Forrás: MEK – Szamárfül
Ez után a nagy becsi nyár után,
már háborúban, állandó tanyám
a könyvtár lett, a kollégiumi
anyakönyvtár. Boltos ablakai
az udvarra nyíltak, hol, évekig,
annyit játszottam, jobbfelől pedig,
a belső szentélyből, vén tornyai
látszottak a Nagytemplomnak. Öreg
Károly bácsi rakta a könyveket
az asztalra, s: „Mi baja?”, kérdezett
dörmögve, mikor a kérőlapon
ősszel hirtelen olyan változást
tapasztalt a címekben. „Mi bajom –?”
„Hát hogy Adyt kér!” Gyújtotta a gázt
s: „Züllött alak, valaha ide járt”,
nyújtotta a könyvet a pulton át…
Züllött alak? Hm. Érdekes lehet.
Olvasni kezdtem az Új Verseket.
Forrás: DIA
Volt ott egy irodalomtörténet is;
Berzsenyinél ütöttem fel: a „kis
Beöthy” volt, a „Tükör”. Addig sosem
tünődtem még írókon, verseken,
s most elbámultam: azt hittem, hogy a
költészet olyan, mint a biblia,
titkos, szent s roppant távoli dolog;
s látnom kellett, szinte káprázva, hogy
ez nem túlvilág, ez a Berzsenyi,
de „kisgazda”, „kemenesaljai”,
s hogy így élt, úgy, dolgozott, szenvedett,
s bár lekritizálták, – akit szeretett,
a nő nevét is őrzik, tisztelik!
Utána elolvastam Kölcseyt,
a portrét róla, s egyre lázasabb
izgalommal a többit, másokat,
aki csak volt s van: mire este lett,
tudtam az irodalomtörténetet.
Forrás: DIA
r
Írt lázasan… S míg áldott tolla siklott,
Úgy rémlett: vérző szívvel csakugyan
Bejárja a bús, bíboréjü poklot,
S eléje két szomoru árny suhan,
Mint gerlepár, édes fészekre vágyva,
Fáradtan, halkan, csöndben, lassudan.
Az egyik a Francesca karcsu árnya,
Fehér vállát csapkodja szennyes orkán,
Védőn simul hozzá bús arcu párja,
S beszél az asszony, mézes alkony-órán
Hős Lancelotról, mint olvastak ők,
Mint reszkettek Ginevra bűnös csókján,
Hogy fordult egyet a világ velök,
Hogy égett a kettőjük ifjú teste,
Míg csókra összehajlott a fejök,
S hogy nem olvastak többet aznap este…
Forrás: MEK
Könyvemet harminc év verseiből állítottam össze. Javításaimhoz is ragaszkodva, ezeket a verseket vallom magaménak. Sorrendjük időbeli, egymásnak is felelgetnek. Az örök külvárosból jöttek fel az emberi jussért: hozzájárulni az Egyetemeshez.
Csillagrokonuk a Dózsa György-alkotta blues, s a gyimesi rock. Így világolnak alázatosan és büszkén legjava nemzedékemért.
Ifjúságunk, teljes életünk a Tavasz volt, májusi Ász – kegyetlenek és gyávák játszottak vele: a Mindent Megjátszók. Tudtam: ellenük a halál se oltalom. De küzdeni tudtam ellenük, mert éltem és szerettem.
Pünkösd vasárnapján születtem, s az igaz beszéd tüzes ünnepéhez méltóan akarok a magyar szóval élni. Sokadmagammal a várakozásban megvirradva: mint hajdan, vagyok ma is elemi része a népnek.
Tündér biztonsággal lebegve e golgotai por-zenitben: megsejtek és megítélni áhítok mindent, ami bennünket nem szeretni, de megalázni, felhasználni, idomítani akar – mindent, ami szárnyakat tarol.
Hazám a porból-való ének.
Ady és Móricz, Babits, Kosztolányi
s ti többiek, ti hamar elindultak,
jó volna ma is mögöttetek állni,
beh jó volna megmaradnunk fiúknak.
Próbája nem volt ilyen még e népnek
s terhe azoknak, kiktől a szót várja –
Mily gyerek-pokol jutott csak ki néktek
és milyen nehéz minekünk a várta!
Beh korán vágja itt a sors a sarjat
s a jó szálfákat le beh korán dönti
engedve szabad utat a viharnak –
Kegyelem nekik, kik törten elesnek
s irgalom, akik merészelnek nőni
a nyomotokban föl a vak egeknek!