https://verskucko.com

Címke: irodalom

  • Szécsi Margit – Utószó

    Könyvemet harminc év verseiből állítottam össze. Javításaimhoz is ragaszkodva, ezeket a verseket vallom magaménak. Sorrendjük időbeli, egymásnak is felelgetnek. Az örök külvárosból jöttek fel az emberi jussért: hozzájárulni az Egyetemeshez.
    Csillagrokonuk a Dózsa György-alkotta blues, s a gyimesi rock. Így világolnak alázatosan és büszkén legjava nemzedékemért.

    Ifjúságunk, teljes életünk a Tavasz volt, májusi Ász – kegyetlenek és gyávák játszottak vele: a Mindent Megjátszók. Tudtam: ellenük a halál se oltalom. De küzdeni tudtam ellenük, mert éltem és szerettem.

    Pünkösd vasárnapján születtem, s az igaz beszéd tüzes ünnepéhez méltóan akarok a magyar szóval élni. Sokadmagammal a várakozásban megvirradva: mint hajdan, vagyok ma is elemi része a népnek.

    Tündér biztonsággal lebegve e golgotai por-zenitben: megsejtek és megítélni áhítok mindent, ami bennünket nem szeretni, de megalázni, felhasználni, idomítani akar – mindent, ami szárnyakat tarol.

    Hazám a porból-való ének.

  • Baranyi Ferenc: Panta rhei

    avagy az elmúlt harminc év irodalomtörténete

    előbb jöttek az okosok
    aztán jöttek a szépek

    ittmaradtak az okosok
    elmaradtak a szépek

    elmaradtak az okosok
    visszajöttek a szépek

    visszajöttek az okosok
    ittmaradtak a szépek

    okoskodnak az okosok
    szépelegnek a szépek

    igazodnak az igazak
    és bocsánatot kérnek

  • Illyés Gyula: Ady és Móricz…

    Ady és Móricz, Babits, Kosztolányi
    s ti többiek, ti hamar elindultak,
    jó volna ma is mögöttetek állni,
    beh jó volna megmaradnunk fiúknak.

    Próbája nem volt ilyen még e népnek
    s terhe azoknak, kiktől a szót várja –
    Mily gyerek-pokol jutott csak ki néktek
    és milyen nehéz minekünk a várta!

    Beh korán vágja itt a sors a sarjat
    s a jó szálfákat le beh korán dönti
    engedve szabad utat a viharnak –

    Kegyelem nekik, kik törten elesnek
    s irgalom, akik merészelnek nőni
    a nyomotokban föl a vak egeknek!

  • Illyés Gyula: Haza, a magasban

    Jöhet idő, hogy emlékezni
    bátrabb dolog lesz, mint tervezni –
    bátrabb új hont a mult időkben
    fürkészni, mint a jövendőben –?

    Mi gondom! – áll az én hazám már,
    védőbben minden magasságnál.
    Csak nézelődöm, járok, élek,
    fegyvert szereztem, bűv-igéket.

    Már meg is osztom, ha elmondom,
    milyen e biztos, titkos otthon.
    Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,
    köréd varázskör teremtődik.

    Ha új tatárhad, ha kufárhad
    özönli el a tiszta tájat,
    ha útaink megcsavarodnak,
    mint giliszta, ha rátapodnak:

    te mondd magadban, behunyt szemmel,
    csak mondd a szókat, miktől egyszer
    futó homokok, népek, házak
    Magyarországgá összeálltak.

    Dühöngő folyók kezesedtek,
    konok bércek – ezt ne felejtsed,
    ha megyünk büszke szájjal vissza,
    mint várainkba, titkainkba.

    Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,
    nem ölhet, mi csak ölne minket,
    mormolj magadra varázsinget,
    kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.

    Míg a szabad mezőkön jártál,
    szedd össze, pajtás, amit láttál,
    mit szívvel, ésszel zsákmányoltál,
    vidám vitáknál, leányoknál.

    Mint Noé a bárkába egykor,
    hozz fajtát minden gondolatból,
    ábrándok árvult szerepét is,
    álmaid állatseregét is.

    Lapuljanak bár ezredévig
    némán, mint visszhang, ha nem kérdik,
    szavaid annál meglepőbbet
    dörögnek majd a kérdezőknek.

    Figyelj hát és tanuld a példát,
    a messzehangzóan is némát.
    Karolva könyvem kebelemre,
    nevetve nézek ellenemre.

    Mert ha sehol is: otthon állok,
    mert az a való, mit én látok,
    akkor is, ha mint délibábot,
    fordítva látom a világot.

    Így maradok meg hírvivőnek
    őrzeni kincses temetőket.
    Homlokon lőhetnek, ha tetszik,
    mi ott fészkel, égbemenekszik.

  • József Attila: THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE

    Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
    és el is jutott a nyugalmas ágyig,
    még megkérlel, hogy: “Ne menj el, mesélj” –
    (így nem szökik rá hirtelen az éj)
    s míg kis szíve nagyon szorongva dobban,
    tán ő se tudja, mit is kíván jobban,
    a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
    így kérünk: Ülj le közénk és mesélj.

    Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
    mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
    s együtt vagyunk veled mindannyian,
    kinek emberhez méltó gondja van.
    Te jól tudod, a költő sose lódít:
    az igazat mondd, ne csak a valódit,
    a fényt, amelytől világlik agyunk,
    hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.

    Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
    hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
    Párnás szavadon át nem üt a zaj –
    mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
    emelvén szívünk a gyásztól a vágyig.
    Most temettük el szegény Kosztolányit
    s az emberségen, mint rajta a rák,
    nem egy szörny-állam iszonyata rág
    s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
    honnan uszulnak ránk új ordas eszmék,
    fő-e új méreg, mely közénk hatol –
    meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…

    Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
    de mi férfiak férfiak maradjunk
    és nők a nők – szabadok, kedvesek
    – s mind ember, mert az egyre kevesebb…
    Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
    Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
    néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
    fehérek közt egy európait.

    1937. jan. eleje