Ki cir-,
ki kal-,
ki spe-
kulál.
Az ország dolga rosszul áll.
Forog
a föld,
a pénz,
a köpönyeg.
S nincs benne semmi köszönet.
A szeretet nagy ünnepén,
Amikor minden csupa fény,
Amikor minden csupa pompa
És csillogó a karácsonyfa,
Mikor az angyal szárnya lebben
És békesség van szívekben,
Nagynak, kicsinynek gyönyörül,
Amikor gazdag és szegény örül,
A szeretet nagy ünnepén,
Mikor kiújul a remény,
Amikor testvér minden ember
És egy a másnak könnyes szemmel
Bocsátja meg sok vétkeit,
A dús a kolduson segít,
Mikor fehéren száll a béke árnya
Minden kunyhóra, minden palotára,
A szeretet nagy ünnepén,
Amikor annyi költemény
Hirdeti ékes mondatokban,
Hogy végre ismét karácsony van,
Mikor övéihez rohan
Mindenki meghatottan, boldogan,
Mikor mindenki egyetért,
Mindenki egyért, egy mindenkiért.
A szeretet nagy ünnepén…
Tovább miért is fűzzem én?
Mikor az angyal szárnya lebben,
Sok-sok minden van a szivekben,
Irigység, méreg, epe mennyi!
Csak szeretet nincsen egy szemernyi.
De mindegy! Minden csupa pompa,
Csillog, ragyog a karácsonyfa,
Telizsúfolva minden ág,
Lóg rajta sok cifraság,
Hány ember sóhajt most nagyot:
„Bár X. Y. lógna ott
A karácsonyi dísz helyén…”
A szeretet nagy ünnepén.
(Heltai Jenő fordítása)
A kő előtt, utas, pihenj meg egy kicsit.
E fölirás alatt irója nyugszik itt.
A sír szélén megállt s megírta búcsuversét,
Hogy földi hamvait e vers alá temessék.
A siratót, amely dus könnyeket fakaszt,
Ő maga mondta el, nem bizta másra azt.
De mégse várd, utas, hogy most közölje véled
Erényeit, nevét, hogy élt, miből mivé lett,
Ki volt ő és ki nem, hogyan, miért, mikor,
És véle mit veszit, amelyben élt, a kor,
Sem azt, földünk mi bús, mert mennybe szállt a lelke
És azt a nyájas Ég magához úgy ölelte,
Mint szép, új csillagot, mely büszke lánggal ég.
Nevetséges beszéd! Hazugság, zagyvalék.
Megrögzött bűnös ő, siralmas kis poéta,
Kalandok, átkozott szerelmek martaléka.
A hiuság, a vágy hitvány játékszere,
Nem bölcseség, tudás, jámborság ékszere.
Miért faragtad őt ilyennek, Istenem?
Vétkezni jól tudott, de megjavulni nem.
Utas, most menj tovább, de mondd el halk imád:
Magáért mond imát, ki érte mond imát.
(A költő utolsó, félbemaradt kézirata)
Itt az idő, most kell merészen
Az elmúlással szembenéznem
S valami elmés búcsúszót hörögve
A szememet lehunynom mindörökre
………………………………………..
………………………………………..
………………………………………..
………………………………………..
………………………………………..
………………………………………..
………………………………………..
Egy füstbement ………. pálya
Keserű, gúnyos, gyilkos kritikája.
Tudod-e még a régi nőket?
Fáj még, hogy el nem érted őket?
Üres-fejű, kóc-lelkű bábuk,
Szájuk piros volt, szép a lábuk.
Jöttek, ragyogtak, megigéztek,
Te meg dadogtál, mint a részeg,
Azt hitted akkor, túl nem éled,
Hogy mással hálnak, nem tevéled,
Gőgös királynők, tiszta hattyúk…
Talán még sírtál is miattuk.
Hányszor motyogtad zagyva lázban:
„Nem jól csináltam, elhibáztam.
Tovább kellett vón könyörögni,
S jól járok én is, mint a többi.
Megkóstolom jóízű húsát,
Nem ölne meg a szomorúság.”
És hajtogattad még sokáig:
„Egyik bolond volt, rongy a másik,
Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
Sem ez, sem az nem érdemelt meg.”
Gőgös királynők, tiszta hattyúk?
Hamar leszállt az alkonyatjuk.
Egy év… vagy öt-hat… s fényevesztett
Hazug bűbájuk kopni kezdett.
Jaj, hova lett a sok parázna
Friss, fiatal test vad varázsa?
Izzó nyarukra hűvös ősz ült.
Sok meghízott… egy meg is őszült,
Templomba jár ma, vén boszorkány…
Szívedben elcsitult az orkán.
Tudod-e még a régi nőket?
Szeretted és gyűlölted őket.
Aztán te is vénülni kezdtél,
Elszáll az élet, ugye, testvér?
Nem vagy te már a régi éhes.
Hány éves is vagy? Hatvan éves?
Mire reád köszönt a hetven,
Csak temetőt látsz vén szívedben.
Itt nyugszik egy nő… ott megint egy…
Jó volt-e, rossz-e… végre mindegy!
Nincs házam, kertem, lugasom,
Nincs méhesem… Beatus ille!
Beatus ille? Az nem én vagyok.
Nincs szűz dohányom ős tajtékpipába,
Tajtékpipám sincs, tartozom adóval,
Nincs jóbarátom, szeretőm, kutyám,
Nincs kutyabőröm, se fám, se családfám,
Nagyon szerény batyuval ballagok
Alattatok, kegyetlen csillagok,
Kik a magasból gúnyos pislogással
Néztek le rám, csak néztek és lenéztek.
Én nem a hangyától tanultam.
Az én tanítóm a tücsök volt.
Mit magyarázzam koldus voltomat,
Hogy mennyi munkám, vérem és velőm,
Iparkodásom, elherdált időm,
Hiába-harcom, csúfolt igazam,
Ömlött a céltalanság tengerébe,
Mióta megtanultam járni, várni
És két karom meddőn kitárni
Magamfaragta álmaim felé!
Csak ezt gyűjtöttem hatvan év alatt:
Álmokat – úgy, mint bélyeget a gyermek.
Sok furcsa, tarka, drága, ritka álmot,
Melyet a forgalomból rég kivontak.
Egyetlenegy példány van csak belőlük:
Az enyém!
Mikor elnémul megkínzott szíved,
Eléd teszik a nagy kérdőívet.
Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
A láthatatlan jegyző jegyzi majd.
Mit fogsz felelni – mert felelni kell! –
Az életedet hol hibáztad el?
Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
Felelj! Tudod az átkozott helyet?
Ha menned adná isteni csoda,
Mondd: visszamennél még egyszer oda?
Veszett fejszének hajszolva nyelét,
Az út robotját újra kezdenéd?
Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
Megfutni mernél még egy Marathont?
Mindaz, mi hitvány, hazug és hamis,
Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?
Miért? Miért? Új célokért? Avagy
Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?
Hogy elfelejtve minden régi kínt,
Rimánkodhass és harcolhass megint?
Ezért a díjul zsugorin kimért
Keserves, édes, pici életért?
A szája duzzadó cseresznye,
A keble két kis aranyalma…
(Mert végtelen Allah hatalma!)
A haja szőke, puha szőnyeg,
Lágy takaró a pihenőnek,
Amilyet únott, lusta kézzel
A hárem álmos asszonyai szőnek.
Az arca, mint a fölkelő Hold
Szelíd ezüstje,
A bőre illatosabb, mint a tömjén
Buja füstje,
És két szemében két nyár-tűzű Nap van.
(Mert végtelen Allah hatalma,
És jósága kifogyhatatlan.)
Karcsú cédrus-ág a karja…
(Mert végtelen Allah hatalma,
És minden úgy van, ahogy ő akarja!)
Karcsú cédrus-ág tövében
Kusza, kicsi fészek,
Selyem-moha.
Ha odanézek,
A szemem részeg,
Költők, tudósok és vitézek
Szebbet nem láttak még soha.
Két kis, kerek cipó a térde,
Egy tenyerembe beleférne,
Helyesen mondja Abu Nuasz:
„Meghalok érte!”
Mint a hatalmas sivatag homokja,
Mikor a Nap tüzelve beragyogja:
Hasa fehéren izzó, síma, tiszta…
E sivatagban vándorolni
S nem térni többé soha vissza,
Mily ünnep volna, mely örök vigasság!
(Mert végtelen Allah hatalma,
És az övé minden igazság.)
És a csípője rózsaszín barackfa
Mosolygó, gömbölyű gyümölcse.
Megértőn nézi Sayk Abu-al-Laisz,
A bölcsek bölcse,
De már kezével lágyan simogatja
Abu Nuasz, a dalok atyja,
Míg Abu Manzur, a koldus arab,
Él a senki jogával,
És villogó, éles, fehér fogával
Jókedvűen beleharap…