https://verskucko.com

Címke: Isten

  • Babits Mihály: Isten fogai közt

        Olyan az én lelkem, mint egy különös gyümölcs, mely lassankint
    mind ízét és zamatát kiadja valamely óriásnak marcangoló fogai közt.
    És néha úgy tűnik föl, hogy ezek igazi fogak. Amikor Erdélyben
    bolyongtam, havasalji sötét városkában, és kiértem a sziklás
    emelkedéshez, szemben a havassal – fehér sziklák voltak, magányos
    fehér sziklák, egészen kívül a városon – olyan szomorú – – semmit
    sem lehetett már látni ott, semmi elevent, csak ezeket a köveket, és
    lentebb a vörös és kopár agyagot, és fönt az égen a felhőket, amelyek
    alkonyra mintha lejjebb ereszkedtek volna – nehéz és darabos,
    töredezett fehér, masszív felhők voltak. Hidegek voltak a felhők,
    – minden hideg és kopár – minden oly ásványi, minden élettelen
    – a föld, a sziklák, és ott fenn az ég is, a tömör felhők, fehéren,
    mondom, beágyazva az alkony messzebb pirosába. A város, az élet,
    nagyon messze volt és nagyon semmi volt már, jelentéktelen kis sebe
    a földnek, elveszve, minden mögött. Itt magam voltam melegen eleven,
    hideg sziklák és hideg felhők között, kis kegyelem-résben, tornyosodó
    föld és sűrű ég közt. Lecsukló sűrű ég közt – mert szinte már rám
    estek a felhők. Ó, milyen csöpp kis reszkető élet voltam a végtelenben!
    És rám csuklott a sűrű, hideg ég. Közelebb jött darabos, fehér
    felhőivel, mint óriási fehér fogakkal, az alkony piros foghúsából.
    Ó borzalom! lenn a fehér sziklák is nagy fogak voltak, a vörhenyes
    föld puha foghúsában. Egy óriásnak idomtalan, tördelt fogain jártam
    én! Ó borzalom! a szikla emelkedett, és a felhő jött lefelé. Csöpp
    meleg élet, két nagy hideg fogsor között álltam. Puhán a kemény
    sziklán. És jött a felhő, jött az alkonypír. A fehér fogak közeledtek!
    A piros foghús mozgott! Csöpp kis meleg húsfalat, reszkettem.

        Ó boldog nagy fogak, ki fogai vagytok, – akik közt örökké
    vergődik a keserves Élet? Ide-oda lökődünk, apró falatok, az iszonyú
    Szájban, míg elporladunk a piros foghús közt. Mi ez a nagy Közöny, az
    Élettelen, aki az Életet rágja? Ó borzasztó Shiva! vagy élet vagy te
    is, vad és meleg élet; s csak fogaid hidegek, óriási Őrölő? Engem a
    fogak hidegsége kísért; és megdöbbenek magunkon, vakmerők, kik e vak
    fogakból házakat faragunk magunknak.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sík Sándor: A néma Miatyánk

    [jegyzet]

    Hozzád, Veled, Neked,
    Mondani egy utolsó éneket,
    Imában ömleni Eléd,
    Legutolsó, de hűséges cseléd…!
    De jaj! ha nem igaz!
    Szobám csupa por,
    Kertem csupa gaz,
    Csupa lelógó tört faág,
    A templom messze, a könyv nehéz,
    Ólomcsizmában toporog az ész.
    És mégis, mégis, Ő van itt,
    Immár tőlem el nem veszik.
    Nap nap után, éj éj után
    Én Téged hívlak, Miatyánk.

    De mire jó
    Egy lámpástalan rádió?
    Hogyan szólítsam az ég Urát
    Egy siketnéma Miatyánkon át,
    Ha szói közül minden második
    Alattomosan elrejtőzködik!
    Bénult napokon, izzadt éjeken
    Az értelem is értelemtelen,
    Értelemtelen és imátalan, –
    Magam vagyok, egészen egymagam.

    De talán mégis volna valami
    Helyettem hinni, vallani,
    Nevemben felimádkozó
    Karikás kis szentolvasó,
    Egyetlen társam aki vagy,
    Karikagyűrűm, el ne hagyj!
    De nem hagytalak-e Téged el én,
    Szómmal, amelyből kialudt a fény?
    Szívemmel, amely csupa seb,
    Elmémmel, amely űrnél üresebb?

    S nem hagytam-e el Veled együtt Azt,
    Aki az űr fölött virraszt?
    Mit felelek, hisz nem tudok felelni:
    Mit felelhet a Mindennek a semmi!
    Akarom élni az egész hitet,
    Szeretni, ahogy Isten szeret,
    És bízni, bízni akarok,
    Abban, amit a Krisztus hozott.
    Nem érzem, nem is gondolom,
    De akarom, akarom, akarom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Kívülről

    Járosi Andornénak

    Kis ablakfülke mély boltív alatt:
    A rendházból a templomba lelátok.
    Befagytak az orgona sípjai,
    Az oltáron nem imbolyognak lángok.
    Nagy hallgatás van, és nehéz homály.
    Ilyenkor, istentisztelet után

    Az Isten egymagába mit csinál?
    Nagy, üres háza kellős közepén
    Mire gondol? Szorongva kérdem én.

    Az Isten, akit én úgy keresek,
    És nem találok, nem találok meg:
    Ítél, irgalmaz, gondol-e reám?
    Általa küldött csomagot Anyám?
    Kezével írnak nekem levelet?
    Kezével símogat a szeretet?
    Szavával vigasztal az orvosom?
    Ó, hol találom, hol találhatom?

    Ó, tompa, tompa a szívem, s hideg
    Azért, azért nem ragadhatom meg,
    Azért járok hiába templomot,
    A templomokban otthon nem vagyok.
    Csupán így, istentisztelet után
    Az üres isten-házba nézni le,
    Szorongva lesni: gondol-e reám,
    Így, kívül, kívül a szentély falán:
    Ez vagyok én, ez vagyok igazán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Látható az Isten

    Fűben, virágban, dalban, fában,
    születésben és elmúlásban,
    mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
    ahol sötét van, ahol fény ég,
    nincs oly magasság, nincs oly mélység,
    amiben Ő benne nincsen.

    Arasznyi életünk alatt
    nincs egy csalóka pillanat,
    mikor ne lenne látható az Isten.
    De jaj annak, ki meglátásra vak,
    s szeme elé a fény korlátja nőtt.
    Az csak olyankor látja őt,
    mikor leszállni fél az álom:
    Ítéletes, Zivataros,
    villám-világos éjszakákon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Őri István: Az erő

    A minap imádkoztál hozzám, ember
    panaszkodtál, nehéznek érezted
    a földi keresztet
    erőt kértél, útmutatást,
    bűneid bocsánatát
    egyszóval:
    elmesélted lelked minden bánatát.

    Úgy érezted, nagyon egyedül vagy
    az élet
    arcodon keserű ránc-nyomot hagy
    sötét árkokat láttál a szemed alatt,
    amikor reggel a tükör előtt álltál
    s útközben bágyadtan nézted
    a szürke falat,
    mely mellett utad minden nap elvezet
    úgy érezted, egyedül vagy,
    pedig kavargott körülötted a tömeg.

    Kiabáltak, lökdösődtek,
    mindegyik tört vélt célja felé,
    mint ahogyan te is
    és közben nagyon egyedül érezted magad,
    a célt pedig értelmetlennek
    azt a célt,
    amely tegnap még életed része volt.

    Imádból úgy tűnt,
    nem bízol igazán bennem,
    nem bízol igazán abban,
    hogy ez az iszonyú
    fojtogató
    állapot
    megszűnik egyszer.

    Ennek ellenére megértelek
    s tudom, mit érzel,
    hisz én is voltam magányos,
    amikor
    tanítottam az embereket
    és nem értettek,
    amikor
    tanítványokat választottam
    és csalatkoztam bennük,
    amikor
    királyt akartak belőlem csinálni
    és hamis szóval dicsőítettek,
    amikor
    elárultak
    leköptek
    megtagadtak
    s amikor
    úgy éreztem, mint most te:
    hogy még az én Atyám is elhagyott.

    A zsúfolt buszon, amelyre felszálltál
    közömbös arcok,
    üres szemek néztek rád
    s te is automatikusan felvetted
    a közömbösség álarcát,
    hogy elvegyülj a tömegben
    és ne lássák mások,
    hogy mennyire egyedül érzed magad.

    Nagyon vigyáztál,
    hogy ne csillogjon a szomszéd
    lépcsőházban lakó
    panel-társad
    szemében elégedett-fásult
    ál-örömsugár:
    “Lám-lám, nem csak én vagyok nyomorult,
    az is, ott, hasonló cipőben jár!”

    Néztél a semmibe, mert azt hitted,
    így kirekesztheted,
    tudatalattidba gyömöszölheted,
    hogy társtalan bolyongsz.

    A buszon
    kétszer oldalba löktek
    letaposták a jobb lábad kisujját
    és majdnem elsodorták a táskádat,
    mire ahhoz a megállóhoz értél,
    ahol minden nap le szoktál szállni.

    Munkahelyed egy mellékutcában van.
    Oda befordulva ritkult a tömeg
    már nem kiabáltak
    nem lökdösődtek
    céljukat elérték
    a névtelen,
    párhuzamos
    szemtengellyel
    közlekedő
    arcok.

    Nyugodtan haladhattál
    végig az utcán
    s közben rádöbbentél,
    hogy ennél az ürességnél
    még az arctalan tömeg is jobb!

    Kútban érezted magad
    a házak rád akartak omlani
    a magányosság ólomtáblái feléd zuhantak –
    hirtelen éles szúrást éreztél a szívedben,
    de csak mentél tovább:
    a kötelesség-reflex mozgatta
    lábaid vittek előre.

    Amikor már úgy érezted,
    nem tudsz lépni sem,
    amikor úgy érezted,
    ott esel össze,
    nagyot dobott a szíved
    adrenalin áramlott szét testedben,
    mert valaki megfogta a kezed.

    Erő költözött fáradt agyadba,
    hogy már gondolkodni is tudtál
    s ez az erő eddig ismeretlen
    biokémiai kapcsolatokat is
    teremtett az idegsejtjeidben.

    Ettől megnyílt a szemed befelé,
    megnyílt a füled olyan hangokra,
    amelyeket csak azok hallanak,
    akiket ez az erő megérint.

    Először nem tudtad,
    mi van veled.
    Megálltál a járda közepén,
    mert a soha nem tapasztalt,
    elemi erővel feltörő
    boldogság
    megdermesztette lépteidet.

    Megálltál és hallgattad
    az egyre tisztábban kivehető hangot,
    amelyet nem te mondtál magadnak,
    s nem is a melletted néha-néha
    elsiető
    megkésett arcok
    szóltak hozzád.

    A hang máshonnan jött
    másvalaki szólt
    egy benned lakozó,
    eddig szunnyadó
    gyönyörű világról.

    Én szóltam hozzád,
    a teremtőd,
    mert láttam, hogy lelked tiszta,
    de valódi célok híján
    kétkedő és tétova.

    Tapasztald meg, ember,
    hogy nem vagy egyedül
    csak fordulj felém
    nyisd ki a kaput
    bocsáss be házadba
    és meglátod, egész más lesz
    benned s körülötted a világ!

    Kapudon régóta kopogtatok,
    de úgy látszik,
    valahol út közben elenyészett
    a kopogás hangja
    vagy olyan nagy volt
    a magány dübörgése,
    hogy kezem szeretet-koppanásai
    nem jutottak el a füledig.

    De most, hogy küszöbödet átléptem,
    ugye már nem is vagy olyan
    magányos
    ugye oszladozik a homály
    az ember-maszkok arcokká változnak
    ugye látod, hogy ők is
    segítségre szorulnak
    szeretetre vágynak,
    miközben a semmibenéző szemeik
    határozott irányt véve
    téged keresnek?

    Látom, lelked megtelik
    kegyelmem táplálékával
    s ettől
    percről percre más leszel
    szinte fizikailag átalakulsz.

    Milyen boldog vagyok,
    hogy boldognak látlak,
    ember-gyermekem!

    Te már ráléptél
    Jákob létrájának legelső fokára.
    Igaz, hosszú még az út,
    de ne tétovázz!
    most már tudod:
    én veled vagyok,
    vezetlek
    s ha kérsz, még több erőt is adok,
    hogy a létra fokait legyőzve
    eljuss hozzám.

    Most pedig megyek
    várnak rám sokan,
    kik szintén úgy érzik,
    nem tudnak élni
    támasz nélkül,
    magányosan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Mózes imája

    Hatalmas úr, sziklás erősség,
    te láthatatlan nagy titok.
    Intesz, s a földi munka hősét
    dörgő szavaddal elhívod.

    Te fenn a csillagoknak ormán
    trónolsz ragyogva, komolyan.
    Mi itt törődünk lenn mogorván,
    s tűn életünk, mint a folyam.

    Te tündökölsz a másvilágon
    magánosan, győzhetlenül.
    A mi sorsunk csak röpke álom,
    mely az idővel elrepül.

    Ránk csapsz dúló, sötét haraggal,
    s mi hervadunk, miként a fű,
    mit a kaszás vígan levagdal,
    te végtelen vagy s tiszta, hű.

    Kevés időig sírva élünk,
    s aztán a sírra rábukunk.
    Légy szörnyű harcainkba vélünk,
    s taníts meghalni, ó urunk!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő – Hálóing nélkül…

    Föl-fölvetem és némán eltűnődöm, mi is lelt tegnap este engemet?
    Ruháimat már szálig levetettem, még nem vettem föl
        hálóingemet, egyedül álltam,
        kissé tétovázva, szobámban, egyedül és meztelen,
        s a villanyt aztán lassan elcsavartam. Irtózatos sötét lett.
        Esztelen és irgalmatlan, végtelen sötétség,
        este, melynek már szinte teste van, a pillanatok
        estek és zuhogtak és én dadogtam:
        – Késő este van, éjszaka is talán,
        s ki tudja, reggel virrad-e ily sűrű sötétre még
        és nem nyel-e magába mindörökre e kátrányos,
        fekete sűrűség?

    Eszembe jutott minden, ami rossz volt,
        rossz gondolat, vers, csók, kihűlt falat
        és annyi régi, sápadt ismerősöm,
        ki messze van, vagy lent a föld alatt.
        És hirtelen és furcsán ráijedtem, hogy ami eddig élt,
        csak a ruha: kabát, kalap, harisnya és cipő volt,
        nadrág, nyakkendő, kesztyű és puha ing,
    mely fedez és véd a zord hidegtől,
        véd és takar magamtól engemet:
        jaj, elvesztettem minden szál ruhámat, önmagamat
        és védő ingemet.
        Nem vagyok már senki tisztelt barátja, kit köszönteni illik,
        nem vagyok senki teremtett asszony szeretője,
        se lapok munkatársa nem vagyok, se kártyapajtás,
        törzsvendég a klubban, se szerkesztő úr többé nem vagyok; se vándor,
        aki meredélyre kaptat, se út, se cél – és költő sem vagyok,
    csak ember, aki minden idegével
        lágy takaró s melengető vacok után sír
        és csak áll a nagy sötétben
        s meztelenül
        Isten előtt vacog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: KÉRDÉS

    Nagy ismeretlen, ó mondd meg nekem,
    Magányos-e a szörnyű végtelen,
    Egyedül állasz a világ fölött,
    Mint óriás rab, örök száműzött?

    Mikor teremtő szent láz tüze éget,
    Nem kutatod-e át a mindenséget,
    Hogy valakire lelj, aki megért
    S veled csodálja lelked remekét?

    Nem dobban-e meg óriás szíved,
    Mikor szavadra egy világ siket
    S csak tűnő törpék néznek lábaidra,
    Egek egébe néző örök szikla?

    Talán szíved nincs. Közönyös szemed
    E mély világ titkára rámered
    S mint kevély jéghegy, csillogva úgy néz le
    Hervadt rózsára, eltiport vetésre?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nádasdy Ádám: Féltérden

    Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság
    rád gondolnom is, nemhogy szólni hozzád,
    s azt képzelnem: pont én kellek neked.
    Nem is oly rég úgy jártam még az utcán,
    hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám –
    most meg a cinkosommá tettelek.

    Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem:
    találsz-e te gyönyörűséget bennem –
    úgy elfoglal, hogy megtaláltalak.
    Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca,
    de te járattál olyan iskolába,
    ahol ilyesmiket tanítanak.

    Nem jövök közelebb. Inkább ne lássam
    arcod sosem, mint hogy magam kivágjam
    s gyökértelenül sodródjam feléd;
    énnekem fáznom kell és epekednem,
    nem úgy, mint aki ül a tenyeredben
    s megszokta szépen markod melegét.

    Én szolgáltalak volna áhítattal,
    melletted álltam volna éjjel-nappal:
    nem ment. S ha bőröm féli is fegyelmed,
    a kíséreted nagyon kell szavamhoz.
    Szemem téged keres, ha elkalandoz;
    a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Világ világossága

    Magas állványon nyitott Biblia –
    Mögötte szikár gyertyaláng lobog.
    Ember sehol.
    Ez az Ige –
    Akit talán mindenki elhagyott.
    Ketten vannak csak: a Könyv és a Fény. –
    Ez az Ige –
    Világ végén talán,
    Vagy kezdetén.
    Úgy érzem most:
    Világ végén talán.
    Ez az Ige:
    Társtalan Fölség, fölséges Magány.
    Ki bírja ki?
    Ember nem bírja ki.
    Poéta ki nem bírja.
    Ezt a magányt. – –
    Csak a Világ Költője,
    Ki verseit a végtelenbe írja.
    Ez az Ige.
    Nem a megszokott kép.
    Nincsen gyülekezet.
    A családi kör nem üli körül.
    Nézd, be szikáran lángol,
    Félelmesen világol.
    Önmagának örül.
    Világok tornyosodtak fel Öléből
    S vissza világok hullanak Ölébe.
    S nézd, mily magára van:
    Még egy szerzetes sem hajol fölébe.

    Költő, – ha egyszer minden elhagyott,
    S nyitott lelkeddel magadra maradsz,
    Magadra, mint a nyitott Biblia,
    Magas polcon és olvasatlanul:
    Szövétnek légy, ki ég,
    Önmagának elég –
    S egyedül lenni Istentől tanul.

    Forrás: Lélektől lélekig