Címke: istenkeresés

  • Tóth Árpád: Az új isten

    Új isten szól hozzátok, emberek!
    Nem templomok setét hajóin úszó
    Tömjén között ragyog fel tűz-szeme
    Barnult szentképek arany keretéből,
    Nem oltárok gyertyái közt fehérlik
    Alabástrom közönnyel hallgatag,
    Hívők csókjától koptatott szobor,
    Nem méla, hosszú, vont litániák
    Cukros hullámát untan szürcsölő
    Egek lakója!
    Nem!
    Új isten ez!

    Új isten szól hozzátok, emberek!
    Nem ég szülötte Ő! Nem mennyben él,
    Nagymessze tőlünk, titkos ismeretlen,
    Ki arca elé vonta az eget,
    Mint egy hüvös, nagy kékselyem palástot,
    Nem!

    Ó, de nem is föld bálványa Ő,
    Mint ama Mammon, aki ült hizott
    Gőggel rajtunk, s szájától milliom
    Élősdi csáp kígyózott szerteszét,
    S a szürcsölő, szívó karok befonták
    A szűzek testét, s feltörték finom
    Velőért a költő zengő agyát,
    S a gyárak vak, mély kéményén benyúlva
    Átkúsztak a robotos termek odván,
    S felitták mind a könnyet és az átkot,
    S a lomha Rémben mind aranyra vált ez
    És új éhséggé, bár a telt belek
    Már a nehéz aranytól eldugultak,
    S a rothadó nagy testre már kiültek
    Félelmes és aranyló hullafoltok…

    Most új isten szól néktek, emberek!
    A véres földnek vére szülte Őt,
    A sok kiomlott, sűrű, keserű
    Vér összeállt a fájó földeken,
    Testté tapadt, alakká tornyosult,
    Vérszínű, nagy, mezítelen alakká,
    Ki országlépő tágra tárja lábát,
    S Földet rengésre tépő hangja zeng
    Piros Keletről a sápadt Nyugatnak:
    „Ím eljöttem!
    Eljött a Vörös Isten!”

    És megy, s dörgő léptére messze reszket
    A sárga Szajna, s medréből kicsap,
    Jerichós visszhangot ver vén Westminster,
    S az Óceán zöld üvegén vörössen
    Égre rezg ezermérföldes árnya,
    S átfogja a Fehér Ház vak falát…

    Hozsánna néked, új isten, hozsánna!
    Ismerj meg minket, tieid vagyunk!
    A szíved hajtó, élő, drága nedv,
    A diadalmas vörös lüktetés
    A mi bús vérünktől is gazdagult,
    S világra ömlő harsonád sodrába
    Gyötört torkunk reszkető hangverése
    Szerényen s mégis segítve simul:
    A kicsiny, árva magyar jaj-patak
    A messzezengő nagy moszkvai árba,
    Mely most tisztára mossa a világot:

    Hozsánna néked, új isten, hozsánna!
    Legyen szavad teremtés új igéje,
    Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk,
    Mit elrontott sok régi, úri isten,
    Ti istenek közt új és proletár,
    Formáld boldoggá pőrölyös kezeddel –
    Emelj minket roppant tenyereidre,
    És a magad képére gyúrj át minket!

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Szent Június hívása

    Öreg és hűvös az én ajkam
    S fejem körül lángol a Nyár
    És Léda csügg az ajkamon.
    Szent Junius, könyörülj rajtam.

    Napszúrásként küldd rám a Vágyat,
    Szájam friss gyermek-száj legyen,
    Szamóca-ízű, illatos
    Szája boldog, szép, szűz leánynak.

    Öntözzem e szájjal csak egyszer
    A Léda őszi szemeit:
    Kigyúl majd lelkünkben a Nyár
    S jön az Óra nagy üdv-sereggel.

    Becsókolnék Léda szívébe
    Egy ékes nárcisz-ligetet
    S mint kaland-útján egy Zeusz,
    Befeküdnék a közepébe.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Az ős Kaján

    Bíbor-palásban jött Keletről
    A rímek ősi hajnalán.
    Jött boros kedvvel, paripásan,
    Zeneszerszámmal, dalosan
    És mellém ült le ős Kaján.

    Duhaj legény, fülembe nótáz,
    Iszunk, iszunk s én hallgatom.
    Piros hajnalok hosszú sorban
    Suhannak el és részegen
    Kopognak be az ablakon.

    Szent Kelet vesztett boldogsága,
    Ez a gyalázatos jelen
    És a kicifrált köd-jövendő
    Táncol egy boros asztalon
    S ős Kaján birkózik velem.

    Én rossz zsaketben bóbiskálok,
    Az ős Kaján vállán bíbor.
    Feszület, két gyertya, komorság.
    Nagy torna ez, bús, végtelen
    S az asztalon ömlik a bor.

    Ó-Babylon ideje óta
    Az ős Kaján harcol velem.
    Ott járhatott egy céda ősöm
    S nekem azóta cimborám,
    Apám, császárom, istenem.

    Korhely Apolló, gúnyos arcú,
    Palástja csusszan, lova vár,
    De áll a bál és zúg a torna.
    Bujdosik, egyre bujdosik
    Véres asztalon a pohár.

    »Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
    Bocsáss már, nehéz a fejem.
    Sok volt, sok volt immár a jóból,
    Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
    Apám, sok volt a szerelem.«

    Nyögve kínálom törött lantom,
    Törött szívem, de ő kacag.
    Robogva jár, kel, fut az Élet
    Énekes, véres és boros,
    Szent korcsma-ablakunk alatt.

    »Uram, kelj mással viadalra,
    Nekem az öröm nem öröm.
    Fejfájás a mámor s a hírnév.
    Cudar álmokban elkopott
    A büszke oroszlán-köröm.«

    »Uram, az én rögöm magyar rög,
    Meddő, kisajtolt. Mit akar
    A te nagy mámor-biztatásod?
    Mit ér bor- és vér-áldomás?
    Mit ér az ember, ha magyar?«

    »Uram, én szegény, kósza szolga,
    Elhasznált, nagy bolond vagyok.
    Miért igyak most már rogyásig?
    Pénzem nincs, hitem elinalt,
    Erőm elfogyott, meghalok.«

    »Uram, van egy anyám: szent asszony.
    Van egy Lédám: áldott legyen.
    Van egy pár álom-villanásom,
    Egy-két hívem. S lelkem alatt
    Egy nagy mocsár: a förtelem.«

    »Volna talán egy-két nótám is,
    Egy-két buja, új, nagy dalom,
    De, íme, el akarok esni
    Asztal alatt, mámor alatt
    Ezen az ős viadalon.«

    »Uram, bocsásd el bús szolgádat,
    Nincs semmi már, csak: a Bizony,
    Az ős Bizony, a biztos romlás.
    Ne igézz, ne bánts, ne itass.
    Uram, én többet nem iszom.«

    »Van csömöröm, nagy irtózásom
    S egy beteg, fonnyadt derekam.
    Utolszor meghajlok előtted,
    Földhöz vágom a poharam.
    Uram, én megadom magam.«

    S már látom, mint kap paripára,
    Vállamra üt, nagyot nevet
    S viszik tovább a táltosával
    Pogány dalok, víg hajnalok,
    Boszorkányos, forró szelek.

    Száll Keletről tovább Nyugatra,
    Új, pogány tornákra szalad
    S én feszülettel, tört pohárral,
    Hült testtel, dermedt-vidoran
    Elnyúlok az asztal alatt.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: A Krisztusok mártírja

    Vad, nagyszerű rajongást oltott
    Az Érnek partja énbelém,
    Csupa pogányság volt a lelkem,
    Gondtalan vágy és vak remény.
    Forgott körültem zagyva módon
    Lármával, vadul a világ
    És én kerestem egyre-egyre
    Valami nagy Harmóniát.

    Paraszt Apollónak termettem,
    Ki dalos, erős és pogány,
    Ki szeretkezve és dalolva
    Dől el az élet alkonyán.
    Pogány erőtől, daltól, vágytól
    A lelkem immár nem buzog,
    Megöltek az evangélisták,
    Az életbölcsek, krisztusok.

    Forrás: MEK

  • Szécsi Margit – Fohász

    Jaj, nem én – te hogy vagy?
    én nem is vagyok,
    jégvirágos kocsmaajtó
    rózsája vagyok.

    A pokol végső körében
    jégbefagyva, jégbefagyva
    vágyom megváltásba-illő
    karjaidra, karjaidra.

    Tüzes száj a szesz,
    számra rátapad,
    elfojtja az érted-fogant
    imádságokat.