Címke: jövő

  • Weöres Sándor – Öröknaptár

    Küszöbön már az újév.
    Topog. Csizmájáról havat ráz.
    Arcát csuklyája rejti el,
    nem látni, zord-e vagy mosolygós,
    nem tudni, mit hoz most és soha többé,
    nem vélni, mit visz mindörökre,
    kérdéseimre nem felel.

    Ilyenkor kissé jelen a jövendő,
    bár jóslat még, nem megvalósulás,
    nem értjük, csuklyájába mit motyog.
    De minden év fagyban kezdődik el
    s indúl a forró nyár felé,
    hogy végül dérben, jégben, zuzmarában
    hátát felénk fordítva eldöcögjön,
    már ismert arccal, ismét arctalan.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kerecsényi Éva – Kívánj hármat

    Kívánok neked véget nem érő álmot,
    mostoha múlt után boldog valóságot,
    kívánok szenvedélyt, mely eléri a partot,
    a megszokás hajóján ne játssz gályarabot.

    Kívánok örömöt, nagy zsákkal belőle,
    bú messze kerüljön, szabadulj meg tőle,
    adjon az ég időt, ne szűkölködj benne,
    áldozhasd magadra s minden szerettedre.

    Találj igaz társat, a legjobb barátot,
    kinek mosolyában önmagadat látod,
    találkozzon lelked a másik lelkével,
    s érintsék meg egymást meghitt békességgel.

    Kívánj ma magadnak bármit, mit szeretnél,
    s lépj, hogy azzá válhass, akivé lehetnél,
    ne sírasd a múltat, keseregj, sajnálkozz,
    menj, és váltsd valóra az álomvilágod.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Radnóti Miklós – Himnusz a békéről

    Te tünde fény! futó reménység vagy te,
    forgó századoknak ritka éke:
    zengő szavakkal s egyre lelkesebben
    szóltam hozzád könnyüléptű béke!
    Szólnék most újra, merre vagy? hová
    tűntél e télből, mely rólad papol
    s acélt fen szívek ellen, – ellened!
    A szőlőszemben alszik így a bor
    ahogy te most mibennünk rejtezel.

    Pattanj ki hát! egy réges-régi kép
    kísért a dalló szájú boldogokról;
    de jaj, tudunk-e énekelni még?
    Ó, jöjj el már te szellős március!
    most még kemény fagyokkal jő a reggel,
    didergő erdők anyja téli nap:
    leheld be zúzos fáidat meleggel,
    s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
    e háborúk perzselte télben itt,
    ahol az ellenállni gyönge lélek
    tanulja már az öklök érveit.

    Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
    majd lombosodnak s bennük járni jó,
    és kertjeinknek sűrű illatában
    fáján akad a hullni kész dió!
    s arany napoknak alján pattanó
    labdák körül gomolygó gombolyag,
    gyereksereg visong; a réteken
    zászlós sörényű, csillogó lovak
    száguldanak a hulló nap felé!
    s fejünk felett majd surrog és csivog
    a fecskefészkektől sötét eresz!
    Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.
    Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Csoóri Sándor – Karácsonyi készülődés

    Azt mondják holnap lesz karácsony –
    Tornyos fenyőfám fölcicomázom
    csillaggal angyalhaj-felhőkkel,
    tulipán-szívű csengőkkel
    s alárakom a kerék Földet,
    ajándékként ígért jövőnket,
    kicsomagolt vad álmainkat,
    értünk vérző halottainkat,
    lemondásaink jaj-nyugalmát,
    mint horpadt, sápadt aranyalmát.
    Aztán majd én is alá állok
    és míg a Borzas fényesség lobog,
    gajdolgatok, mint kancsal pásztorok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Jogos István: Helyzetkép

    A harmatcsepp, amit a párkányon
    találtam: a múlt.
    A horizonton tomboló vihar: a jövő.
    Most épp a szelet várom.

    Forrás: —

  • Juhász Gyula: Mit akartam?

    Kifelé ballag már a vén diák
    Az életből és a melódiák
    Gyéren zendülnek ajkán s csendesen,
    De azért még pár nóta megterem.

    De azért én panasszal nem vagyok,
    Az Isten napja néha rám ragyog,
    A csillagok a régi szelidek
    S hozzám hajolnak lassan a szívek.

    Mást nem akartam, Isten a tanúm,
    Elhallgat immár a vád és a gúny,
    Mivel az értetlenség illetett,
    Mert úgy szerettem a szegényeket.

    Magyar szegénység hű költője, én,
    Kitartok véled, régi jó remény,
    Hogy a jövendő csak nekünk terem
    S hogy e jövőt építi énekem!

    Magyar szegénység: véget ér e tél,
    Lesz még itt szőlő és lesz lágy kenyér,
    Az igazság lesz úr e föld felett
    És az se fáj, hogy én már nem leszek!

    Forrás: MEK

  • Váci Mihály: Mondd, Kedvesem, milyen a tenger?

    Mondd, Kedvesem, milyen,
    milyen a tenger?
    E parttalan zokogás, mely térdet,
    ölet sosem lel.
    Milyen a part, hol most lábnyomod
    kagylóhéj-sora mélyed,
    ha elindulsz a végtelenbe, mely lassan
    megtelik már Tevéled.

    Mondd, Kedvesem, milyen a tenger,
    és milyen ott a szél
    hízelgése, milyen ott a magány:
    szomorú ott az éj,
    ha egyedül fuldokolsz a szíveddel,
    és milyen ott a sírás?
    Vágyik-e, ó, hova vágyik onnan az ember,
    s ha jön, honnan jön érte hívás?

    A szomorúság szalmavirága milyen, s a bánat
    lőttszárnyú madarának
    milyen idomító nevet s milyen hessentő
    kereplőket találtak?
    Hogy mondják ott, ha fáj, – hogy panaszolják
    a karba-ölbe bújva: – félek!
    Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány, ahol
    oly szorosak az ölelések?

    Mondd, Kedvesem, ahol a tengernek, a fénynek,
    a hitnek nincs határa,
    a végtelen partjain gondolnak-e a bennük fogant,
    félve kihordott halálra?
    Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen
    kis fulladásra, mely magányos,
    botló szívünket felveszi ölébe egy éjjel, a közösség
    hiába ölel szerelmesen magához.

    Ne hozz nekem képet a kombinátok
    csodálatos lélegzetéről,
    ne hozz statisztikát! s ne részegedj a kibernetikus
    szörnyek vibráló ihletétől!
    A tenger partjaira menj: – a fény, idő,
    az emberi lélek
    ostromló háborgásaiban fuldokolva a jövő
    eszméletére ébredj:
    milyen lesz gyönyörű léptű utódunk, ha majd
    falánk éheit legyőzi rendre,
    milyen csillagokra néz, milyen halált fél,
    mi bontja küzdelemre
    kitárult szárnyait, – ha nem köti gyáva kín,
    sok állati szükséglet,
    – milyen szél emeli, s merre emelkedik
    a súlytalanság állapotában a lélek?!

    Forrás: Magyarul Bábelben
    .

  • Baranyi Ferenc: REMÉNY

    Mert éltem én oly korban is e földön,
    mikor a bűnös bűntudatot érzett,
    a bunkó meg szégyenlősen leszegte
    üres fejét – rossz volt hülyének lenni.

    Ma szinte sikk. S nehéz bármit remélnem.
    Azt még talán, hogy késő unokáink
    arra ébrednek egyszer, hogy javakból
    nemcsak pénzzel szerezhetőkre vágynak,

    hanem szívekbe vermelt ősi kincsre,
    melytől ködös korszakokkal korábban
    két lábra állt a fáról földre pottyant
    bozontos emlős, majd előre lépett.

    S emberré válni újra kedvük támad.


    🕊️

  • Benedek Elek: Az öreg faültető éneke

    Ragyogj, ragyogj még őszi napsugár,
    Melengesd testét az elaggott földnek!
    Szánd meg szegényt, óh nézzed, mily kopár,
    Talán nem is zöldül ki soha többet.

    Ragyogj, ragyogj még nyájas-szelíden,
    A zord szelet kergesd a messzeségnek,
    Hadd ültetek fát szépen, rendiben,
    Oh, nem magamnak – az új nemzedéknek!

    Ragyogj, ragyogj még, s azzal ne törődj,
    Munkám örömét hogy aligha látom…
    Jól tudják ezt a vén faültetők,
    Oh, jól tudom én is, nap barátom!

    Oh, jól tudom, hogy más szedi le majd
    Édes gyümölcsét mind ez ifjú fáknak,
    Örömet, hasznot nékem egy se hajt,
    Fáradt testemnek sose adnak árnyat!

    Mindegy! Te csak ragyogj, segélj nekem,
    A zord szelet kergesd a messzeségnek,
    Mi hasznom benne? – én nem kérdezem,
    Csak ültetek a jövő nemzedéknek.

  • Várnai Zseni: A magasból nézve

    Mondják: a föld magasból nézve
    bolygók között is szépnek szépe:
    kék, mint az álmok tündér csillaga.
    Dús anyaföld, de mennyi kín szülője:
    élő az élőnek lett a megölője.
    Küzd itt a fény s vaksötét éjszaka.

    Forrong a lét, mint a tűzhányók pokla.
    Ős ösztönök vad lángjai lobogva
    s vészt lihegve futnak a föld körül.
    De ember még nem ért föl ily magasra.
    Vad ellentétek különös viadala időnk,
    mely most a mélyből fölmerül.

    Lerombolt falak házakká magasodnak…
    és már egeket ostromol e korszak:
    ember kering a légi tér körén.
    Új eszközök formálják át a földet,
    de föl nem támad az, akit megöltek,
    bár rózsaliget virul Lidércén…
    piros rózsák a véres föld szívén.

    Mély fájdalom, hogy poruk fölött éled
    nagy vajúdással az emberibb élet,
    de nékik ebből nem jut semmi már…
    S hiába minden kőbe vésett emlék,
    nem tud róla, kit már az örök nemlét sötét,
    időtlen mélységbe zár.

    De jók a jóért szót váltanak újra:
    merre haladjon hát az ember útja,
    hogy békét leljen, ki a földön él!?
    Gyógyítani, de sohase feledni,
    a népek között erős hidakat verni,
    hogy mit lerombolt ádáz szenvedély,
    újjá legyen, s élhessen, aki él!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu