Címke: József Attila

  • József Attila: OLYAN BOLOND VAGY

    Olyan bolond vagy
    Szaladsz
    Akár a reggeli szél
    Még elüt valamelyik autó.
    Pedig lesikáltam kis asztalomat
    És most
    Tisztábban világit kenyerem enyhe fénye.
    No gyere vissza, ha akarod
    Veszek takarót vaságyamra
    Egyszerü, szürke takarót.
    Illik az
    Szegénységemhez, aki szeret téged
    És az Úr is szereti nagyon
    És engem is szeret az Úr
    Nem jön soha nagy fényességgel
    Nem akarja, hogy elromoljanak
    Szemeim, akik
    Nagyon kivánnak látni téged
    És nagyon szépen néznek majd terád
    Ha visszajössz
    Vigyázva foglak megcsókolni
    Nem tépem le rólad a kabátot
    És elmondom mind a sok tréfát
    Mert sokat kieszeltem azóta
    Hogy te is örülj
    Majd elpirulsz
    Lenézel a földre és kacagunk
    Hangosan, hogy behallatszik szomszédunkba
    A szótlan, komoly napszámosokhoz is behallik
    És fáradt, összetört álmukban majd elmosolyodnak ők is.

    1925 ősze

  • József Attila: TÜZEK ÉNEKE

    Ott alszunk a száraz fában, villogó bő szénrakásban,
    ifju asszony keze kelt,
    sustorgunk a katlanokban, szikránk pattog úgy szalad,
    pírt adunk a szőke kőnek, kövér darab húsok főnek
    fölöttünk a tarka cinfedő alatt.

    Zöld fa lombjait bekapjuk, vastag nyelvvel megforgatjuk,
    szörnyű szarvval szertehányjuk, zúzzuk az avart,
    bika derekára kormot rovunk ha borjúra morgott s toklyótülökkel lékelni,
    öklelni akart –
    piros pozsgás ifiakban csimbókos gyümölcsünk csattan
    csatakban csordítva rengő velőt és tejet,
    gyümölcs pattan visszacsapó, dühöngők ijjának való ágakon, melyek
    őserdőben századhosszat ropogósan hajladoznak, bőrükből meg bomlik,
    forr a lé
    s roppant arany madarakat nyujtanak a tágas ég felé!

    Kerek kazal tetejében Isten guggol ördögképben, vörös paprikaujjakkal
    dalunk pengeti,
    gördülő farát a sok lány körbe rengeti,
    nyujtózkodnak a fiúkkal, míg megértik csendes énekünk,
    s ha megértik, összerogynak, pörnyét hint fejükre istenünk,
    zörgő imákat rebegnek, földre rogyva öregednek, öregen pedig
    töpörödött kicsi testük a mi erős hamvainkba ríva fektetik.

    1. jún./1928

  • József Attila: MIKOR AZ UCCÁN ÁTMENT A KEDVES

    Mikor az uccán átment a kedves,
    galambok ültek a verebekhez.

    Mikor gyöngéden járdára lépett,
    édes bokája derengve fénylett.

    Mikor a válla picikét rándult,
    egy kis fiúcska utána bámult.

    Lebegve lépett – már gyúlt a villany
    s kedvükre nézték, csodálták vígan.

    És ránevettek, senki se bánta,
    hogy ő a szívem gyökere-ága.

    Akit ringattam vigyázva, ölben,
    óh hogy aggódtam – elveszik tőlem!

    De begyes kedvük szívemre rászállt,
    letörte ott az irígy virágszált.

    És ment a kedves, szépen, derűsen,
    karcsú szél hajlott utána hűsen!

    1. jún./1928

  • József Attila: KERTÉSZ LESZEK

    Kertész leszek, fát nevelek,
    kelő nappal én is kelek,
    nem törődök semmi mással,
    csak a beojtott virággal.

    Minden beojtott virágom
    kedvesem lesz virágáron,
    ha csalán lesz, azt se bánom,
    igaz lesz majd a virágom.

    Tejet iszok és pipázok,
    jóhíremre jól vigyázok,
    nem ér engem veszedelem,
    magamat is elültetem.

    Kell ez nagyon, igen nagyon,
    napkeleten, napnyugaton –
    ha már elpusztul a világ,
    legyen a sírjára virág.

    1. máj.

  • József Attila: TISZTA SZÍVVEL

    Nincsen apám, se anyám,
    se istenem, se hazám,
    se bölcsőm, se szemfedőm,
    se csókom, se szeretőm.

    Harmadnapja nem eszek,
    se sokat, se keveset.
    Húsz esztendőm hatalom,
    húsz esztendőm eladom.

    Hogyha nem kell senkinek,
    hát az ördög veszi meg.
    Tiszta szívvel betörök,
    ha kell, embert is ölök.

    Elfognak és felkötnek,
    áldott földdel elfödnek
    s halált hozó fű terem
    gyönyörűszép szívemen.

    1. márc.

  • József Attila: AKI SZEGÉNY, AZ A LEGSZEGÉNYEBB

    Ha az Isten íródiák volna
    S éjjel nappal mozogna a tolla,
    Úgy se győzné, ő se, följegyezni,
    Mennyit kell a szegénynek szenvedni.
    Aki szegény, az a legszegényebb,
    Fázósságát odadja a télnek,
    Melegét meg odadja a nyárnak,
    Üres kedvét a puszta határnak.

    Köznapokon ott van a dologba,
    Várt szombatját száz gond nyomorítja,
    S ha vasárnap kedvét megfordítja,
    Akkor máris hétfő szomorítja.

    Pedig benne laknak a galambok,
    Csillagtollú, éneklő galambok,
    De így végül griffmadarak lesznek,
    Hollónépen igaz törvényt tesznek.

    1. okt.

  • József Attila: JÓZSEF ATTILA

    József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még anyámtól örököltem,
    áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott
    Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító intézethez, mégiscsak
    másért örülünk neki
    Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tudnak gyufát se gyujtani,
    ha igy megy tovább, nem törődöm vélük
    Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy bennetek lakik,
    az bizonyos
    Minden reggel hideg vizben fürdetem gondolataimat, igy lesznek frissek és
    épek
    A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük a szívünk alá
    Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen is gyalog vannak, én a
    pacsirták hajnali énekében heverészek, mégis túljutottam a szakadékon
    Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg,
    hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.

    1924 ősze

  • József Attila: IMÁDSÁG MEGFÁRADTAKNAK

    Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
    Gyerekeink sem azért vannak,
    Hogy tiszteljenek bennünket
    S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
    Hiszünk az erő jószándokában.
    Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
    Akár az égben laksz, akár a tejben,
    A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
    Te is tudod, hogyha mi sírunk,
    Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
    Akkor szívünkben zuhatagok vannak,
    De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,
    Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
    Csak a kardok, tornyok és ölő igék,
    Most mégis, megfáradván,
    Dicséreteddel keresünk új erőt
    S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
    Szabadits meg a gonosztól.
    Akarom.

    1924 nyara

  • József Attila: MINDEN RENDŰ EMBERI DOLGOKHOZ

    Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,
    Világtalan angyalaink játszogatnak itt,
    Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
    És a dráma mindig mindig csak tragédia.

    És az ember, szegény ember csak lapul belül,
    Benn, magában s ezer arccal egymagában ül,
    Három láng nő homlokából, zengő, mély virág
    És zokognak, elzokogják a litániát:

    “Én csak voltam! – Én, jaj, vagyok! – Én meg csak leszek!
    Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,
    Életünk az ember kedve, hanem hol van ő,
    Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?”

    És az ember, szegény ember, csak lapul belül,
    Feje körül zengő szavak villáma röpül;
    No most, no most fölszáll majd az igazi ima!
    És a dráma mindig mindig csak tragédia.

    Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság,
    Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság
    S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:
    Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!…

    Világtalan angyalaink sugárlábakon
    Átugranak a világi köntörfalakon,
    Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink
    S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.

    És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit,
    Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit,
    Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!
    S dadogok már, dadogok, de – magamban vagyok.

    Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,
    Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém,
    Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!…
    És a dráma mindig mindig csak tragédia.

    S elmegyek és másik jön és az is én vagyok:
    Elsiklanak talpam alatt sziklás századok –
    Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?
    S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.

    Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem
    S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?…
    Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk
    S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.

    1924 nyara

  • József Attila: MÉRT HAGYTÁL EL, HOGYHA KÍVÁNSZ

    Igaz-e, hogy érezlek most is,
    Amikor messzire vagy tőlem?
    Mért hagytál el, hogyha kívánsz,
    Ha bennem lehetsz csak ünneplőben?

    Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?
    Mért fáradnak el a rohanók?
    Mért rág szú-módra szét a tenger
    Karcsú, viharra teremtett hajót?…

    Tudom, hogy jössz majd. Úgy esel belém,
    Mint szép, szikrázó mennykő a tóba!
    De megégetnők-e a világot,
    Vonagló lángokként összefonódva?

    S pocsolyákba árkolt bús arcomba
    Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?…
    Ó asszonyom, te balga, te bolond,
    Játszót-játszó, ostoba, semmi játék!

    1924 első fele