A boldogságunk némán meghúzódott
És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben.
Kályhánk lángja is örömmel lobogott
S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte.
A komoly falióra se mormogott
S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak…
Álomban mindig egészen enyém vagy.
S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.
Forrás: Lélektől lélekig
Lábunk elkophat hónaljig,
Sej haj, fütyülve baktatunk,
Igazságot keresünk, de
Nem találunk még seholse.
Nincsen batyunk, csak az agyunk,
Betyárkodó Ábel vagyunk,
Nem kérdik, hogy szívünk dög-é,
Gondolatunk az ördögé,
Lelkünket meg Isten fogja
Sziklaszántó ostorosba.
Hogyha tél van, hát didergünk
S nem is tudjuk, hogy didergünk,
Szemünk, fülünk lefagy együtt,
Lázas szóval melengetjük,
Nem hálunk soha árnyékban,
Zsebünkben is csak szándék van,
Magunk vagyunk: a kenyerünk,
Hogyha vesztünk, úgyis nyerünk,
Ínség, asszony nem bír velünk,
Északnak meg délnek megyünk,
Koldusokkal parolázunk,
Ott a tanyánk, ahol ázunk,
Összenőtt már a két kezünk
S nem könyörgünk, nem vétkezünk,
Nagy éhünk van s nem éhezünk,
Mindig korábban érkezünk,
Szájunkra a jövő hágott,
Kiáltunk emberebb világot,
Szeretetet, szabadságot,
Szél a lábunk, arcunk áldott,
Nézünk minden követ, ágot,
Ahol utat ki se vágott,
Sej haj, dallal, jó vigasszal,
Asztaltalan szómalaszttal
Keressük az igazságot.
Forrás: Lélektől lélekig
JÓZSEF ATTILA, az elképesztő
PÜNKÖSDI KOLBÁSZ
Mennyei kolbászok
Döfölődtek szívesen,
Gyémántlencsét rágott
Két fúrása szívemen.
Hóttig heverészek,
Egyszer se hibázok,
Hótom után angyalokkal
Vígan parolázok.
Forrás: MEK
A hullámok lágy tánca s odaát
a lombok gyenge lejtése az éjjelt
lassudan hozták s csillagok raját
hívták reszketni az egekre széjjel.
Így ők. S az érzelmek is csendesen
mozdulnak benn a szívben ringatóan,
emlékezés visszfénye, szerelem
hatalma ring, mint a nagy víz a tóban.
Én nem értem, csak érzem az egészet.
Itt tangót jár a sok lány és fiú,
a sok számító, kedves és hiú.
Mert ez itt egy divatos nyári fürdő.
De némán, hiszen ráér a természet,
a zene mögött zúg az örök erdő.
Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek
…
Tudd meg hát, József Attila,
neved hibátlanul áll ott
sírod fölött, ez lett a sorsod sorsa,
s már bűntelenül örökre a tiéd,
mint ama megtöretett kenyér,
mint szánkban az ostya,
mint két fiú-testvér,
legyen a neved is áldott,
ahányszor csak kiejtem e két szót,
József és Attila,
mindig arra gondolok:
legvégül te Istenre bíztad a világot,
s nem akad majd halandó,
bűnös és bűntelen,
és költő sem igen,
aki pontosan értené,
miért is volt a ritka kegyelem,
hogy az a két nagy dióbarna szem
e földi pokolból már a Mennybe látott…
és ne hidd, hogy ezért
a tagadva-vallott Istenért,
a sóvárgón kereső,
hatalmas fohászokért
már megbocsátottak neked,
hiába maradtál szívedben
ártatlan gyerek,
mindegyre csak borzasztó
bűneid fölött tűnődnek: milyen
szertelenül csapódtál ide meg oda,
még a vonat alá is!
te szeretetért kuncsorgó,
örök izgága, kellemetlen fráter…
…én holtig elsakkozgatnék veled
egy állomási restiben,
ahol az összes játszmát te nyered…
Attila, nagyon sietek,
várj meg!
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
Hiába feküdtél a sínekre, lásd be,
nem tudsz te meghalni. Vak vagonok sora
düböröghet rajtad, s vonatnál dübörgőbb
évek szerelvénye – nem fog rajtad halál.
Megválthatsz egy népet, magad meg nem váltod,
a megváltók sorsa kikelni a sírból.
Te sem rejtőzhetsz hát, hiába vágysz ülni
holt rigók lelkével a semmi nyugalmas,
fuvalom-se-bántja, rezdületlen ágán.
S kínálnád még százszor magad a halálnak,
lenne pusztulásod országos ezerszer,
akkor sem bocsátna el az élő világ.
Hogy is bocsájtanának! Szükség van szavadra.
Arra is, mit szájjal a füleknek mondasz.
Jöjj, lobbantsd hát lángra vitáink parazsát,
fénylő, szép gondjaink ki ne aludjanak
értetlen, vak szavak sivár hamujától.
Jöjj, te Vitatkozó, jöjj, te Magyarázó,
várnak éji szobák, a Költészet gondja.
Lássuk, mily ábrákat vés mutatóujjad
ércnél maradandóbb füstbe-lámpafénybe.
Ne kéresd hát magad. Kelj föl a sínekről,
te széttéphetetlen! S úgy jöjj közénk, haza,
ahogyan éveid azt megkövetelik,
ötven tél derével hetyke bajuszodon.
Így illesz már közénk… Hát még az ifjakhoz,
kik atyjuknak vallnak, s versed páncéljába,
hűségbe öltözve vágnak az időnek –
hidd el, fölismernék, téli ág alatt is
változtathatatlan, szép kamasz-mosolyod.
Forrás: DIA – PIM
1
Ablakban állsz, nézed a sötétet,
a tájat, mely fölfalja önmagát,
szörnyű torkában tűnnek már a házak,
fogai közt megroppannak a fák.
Övé e táj, ez volt rút birodalma.
S most pusztul ím: nem is táj volt, de láz,
kigyulladt esze hímezte a földre,
s hogy ő elment, hát tűnik a varázs!
2
S a nyomor is! A végső-végső éj ez!
Elpusztulunk, s majd károgva repül
gondjaink nagy, sötét varjucsapatja,
és boldog tájak tornyain leül.
S mit ő dalolt, rekedt-károgva mondják
majd szüntelen, az idők végeig
az aljas kort, az álmodott vidéket,
a városszélek bús szegényeit.
3
Be jó lesz így! Be nehéz volt az álom!
Mind megtanuljuk, hogy a semmi könnyebb –
de morzsoljátok, mégis morzsoljátok
fogak, a száj szélén bebújó könnyet:
Mert sírnivaló, hogy még a nyomort is,
e kígyó nyelvét, e hétágú lángot
csak álmodjuk, s nem hagyhatunk itt semmit,
ha elpusztítjuk bennünk a világot.
4
Hajnallik újból? Nap bukik az égre?
Nézz szembe véle daccal s el ne hidd
e hajnalt! s öld meg emlékezetedben
ezernyi tündöklő testvéreit!
Ne hagyd, hogy fénnyel hízelegje arcod –
s feleld szívednek, ha vigaszt keres,
feleld: Mint űzött farkasok veszünk el…
s így jó ez, mert élni nem érdemes!
Forrás: DIA – PIM
(1905. április 11., Budapest-Ferencváros – 1937. december 3., Balatonszárszó)
Foglalkozás: költő
Anyja: Pőcze Borbála
Múzsái: Vágó Márta, Szántó Judit, Gyömrői Edit
Szegény családból jött, gyermekkora nélkülözéssel és magánnyal telt.
Költészetében a fájdalom és a gondolat kristálytisztán szólal meg; a szeretetvágy és az igazságkeresés végigkíséri.
Élete tragikusan zárult – önkezével vetett véget életének –, versei mégis nemzedékek lelkiismeretei maradtak.
Díj: posztumusz Kossuth-díj (1948).
Ha nem szorítsz úgy kebeledbe,
mint egyetlen tulajdonod,
engem, míg álmodol nevetve,
szétkapkodnak a tolvajok
s majd sírva dőlsz a kerevetre:
mily árva s mily bolond vagyok!
Ha minden percben nem kecsegtetsz,
hogy boldog vagy, mert nekem élsz,
görnyedő árnyadnak fecseghetsz,
hogy gyötör a magány s a félsz.
Nem lesz cérna a szerelmedhez,
ha úgy kifoszlik, mint a férc.
Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek
a fák, a hegyek, a habok.
Én úgy szeretlek, mint a gyermek
s épp olyan kegyetlen vagyok:
hol fényben fürdesz, azt a termet
elsötétítem – meghalok.
Forrás: Szívzuhogás
Láttam, Uram, a hegyeidet,
s olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
Odatenném a szívemet,
de apró szívem hogy tetszene néked?
Roppant hegyeid dobogásában
elvész ő gyönge dadogása,
s ágyam alatt hál meg a bánat:
mért nem tudom hát sokkal szebben?
Mint a hegyek és mint a füvek,
szívükben szép zöld tüzek égnek,
hogy az elfáradt bogarak
mind hazatalálnak,
ha esteledik.
S te nyitott tenyérrel,
térdig csobogó nyugalomban
ott állsz az útjuk végén —
meg nem zavarlak, én Uram,
elnézel kis virágaink fölött.
Forrás: MEK
