https://verskucko.com

Címke: József Attila

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti!

    JÓZSEF ATTILA, az elképesztő

    PÜNKÖSDI KOLBÁSZ

    Mennyei kolbászok
    Döfölődtek szívesen,
    Gyémántlencsét rágott
    Két fúrása szívemen.

    Hóttig heverészek,
    Egyszer se hibázok,
    Hótom után angyalokkal
    Vígan parolázok.

    Forrás: MEK

  • József Attila – A hullámok lágy tánca…

    A hullámok lágy tánca s odaát
    a lombok gyenge lejtése az éjjelt
    lassudan hozták s csillagok raját
    hívták reszketni az egekre széjjel.

    Így ők. S az érzelmek is csendesen
    mozdulnak benn a szívben ringatóan,
    emlékezés visszfénye, szerelem
    hatalma ring, mint a nagy víz a tóban.

    Én nem értem, csak érzem az egészet.
    Itt tangót jár a sok lány és fiú,
    a sok számító, kedves és hiú.
    Mert ez itt egy divatos nyári fürdő.

    De némán, hiszen ráér a természet,
    a zene mögött zúg az örök erdő.

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek

    …

  • Nagy Gáspár: Te Istenre bíztad

    Tudd meg hát, József Attila,
    neved hibátlanul áll ott
    sírod fölött, ez lett a sorsod sorsa,
    s már bűntelenül örökre a tiéd,
    mint ama megtöretett kenyér,
    mint szánkban az ostya,
    mint két fiú-testvér,
    legyen a neved is áldott,
    ahányszor csak kiejtem e két szót,
    József és Attila,
    mindig arra gondolok:
    legvégül te Istenre bíztad a világot,
    s nem akad majd halandó,
    bűnös és bűntelen,
    és költő sem igen,
    aki pontosan értené,
    miért is volt a ritka kegyelem,
    hogy az a két nagy dióbarna szem
    e földi pokolból már a Mennybe látott…

    és ne hidd, hogy ezért
    a tagadva-vallott Istenért,
    a sóvárgón kereső,
    hatalmas fohászokért
    már megbocsátottak neked,
    hiába maradtál szívedben
    ártatlan gyerek,
    mindegyre csak borzasztó
    bűneid fölött tűnődnek: milyen
    szertelenül csapódtál ide meg oda,
    még a vonat alá is!
    te szeretetért kuncsorgó,
    örök izgága, kellemetlen fráter…

    …én holtig elsakkozgatnék veled
    egy állomási restiben,
    ahol az összes játszmát te nyered…
    Attila, nagyon sietek,
    várj meg!

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Zelk Zoltán: Nem tudsz te meghalni

    Hiába feküdtél a sínekre, lásd be,
    nem tudsz te meghalni. Vak vagonok sora
    düböröghet rajtad, s vonatnál dübörgőbb
    évek szerelvénye – nem fog rajtad halál.

    Megválthatsz egy népet, magad meg nem váltod,
    a megváltók sorsa kikelni a sírból.
    Te sem rejtőzhetsz hát, hiába vágysz ülni
    holt rigók lelkével a semmi nyugalmas,
    fuvalom-se-bántja, rezdületlen ágán.

    S kínálnád még százszor magad a halálnak,
    lenne pusztulásod országos ezerszer,
    akkor sem bocsátna el az élő világ.

    Hogy is bocsájtanának! Szükség van szavadra.
    Arra is, mit szájjal a füleknek mondasz.
    Jöjj, lobbantsd hát lángra vitáink parazsát,
    fénylő, szép gondjaink ki ne aludjanak
    értetlen, vak szavak sivár hamujától.

    Jöjj, te Vitatkozó, jöjj, te Magyarázó,
    várnak éji szobák, a Költészet gondja.
    Lássuk, mily ábrákat vés mutatóujjad
    ércnél maradandóbb füstbe-lámpafénybe.

    Ne kéresd hát magad. Kelj föl a sínekről,
    te széttéphetetlen! S úgy jöjj közénk, haza,
    ahogyan éveid azt megkövetelik,
    ötven tél derével hetyke bajuszodon.

    Így illesz már közénk… Hát még az ifjakhoz,
    kik atyjuknak vallnak, s versed páncéljába,
    hűségbe öltözve vágnak az időnek –
    hidd el, fölismernék, téli ág alatt is
    változtathatatlan, szép kamasz-mosolyod.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: József Attila halálára

    1
    Ablakban állsz, nézed a sötétet,
    a tájat, mely fölfalja önmagát,
    szörnyű torkában tűnnek már a házak,
    fogai közt megroppannak a fák.
    Övé e táj, ez volt rút birodalma.
    S most pusztul ím: nem is táj volt, de láz,
    kigyulladt esze hímezte a földre,
    s hogy ő elment, hát tűnik a varázs!

    2
    S a nyomor is! A végső-végső éj ez!
    Elpusztulunk, s majd károgva repül
    gondjaink nagy, sötét varjucsapatja,
    és boldog tájak tornyain leül.
    S mit ő dalolt, rekedt-károgva mondják
    majd szüntelen, az idők végeig
    az aljas kort, az álmodott vidéket,
    a városszélek bús szegényeit.

    3
    Be jó lesz így! Be nehéz volt az álom!
    Mind megtanuljuk, hogy a semmi könnyebb –
    de morzsoljátok, mégis morzsoljátok
    fogak, a száj szélén bebújó könnyet:
    Mert sírnivaló, hogy még a nyomort is,
    e kígyó nyelvét, e hétágú lángot
    csak álmodjuk, s nem hagyhatunk itt semmit,
    ha elpusztítjuk bennünk a világot.

    4
    Hajnallik újból? Nap bukik az égre?
    Nézz szembe véle daccal s el ne hidd
    e hajnalt! s öld meg emlékezetedben
    ezernyi tündöklő testvéreit!
    Ne hagyd, hogy fénnyel hízelegje arcod –
    s feleld szívednek, ha vigaszt keres,
    feleld: Mint űzött farkasok veszünk el…
    s így jó ez, mert élni nem érdemes!

    Forrás: DIA – PIM

  • József Attila

    (1905. április 11., Budapest-Ferencváros – 1937. december 3., Balatonszárszó)
    Foglalkozás: költő

    Anyja: Pőcze Borbála
    Múzsái: Vágó Márta, Szántó Judit, Gyömrői Edit

    Szegény családból jött, gyermekkora nélkülözéssel és magánnyal telt.
    Költészetében a fájdalom és a gondolat kristálytisztán szólal meg; a szeretetvágy és az igazságkeresés végigkíséri.
    Élete tragikusan zárult – önkezével vetett véget életének –, versei mégis nemzedékek lelkiismeretei maradtak.

    Díj: posztumusz Kossuth-díj (1948).

  • József Attila: (Ha nem szorítsz…)

    Ha nem szorítsz úgy kebeledbe,
    mint egyetlen tulajdonod,
    engem, míg álmodol nevetve,
    szétkapkodnak a tolvajok
    s majd sírva dőlsz a kerevetre:
    mily árva s mily bolond vagyok!

    Ha minden percben nem kecsegtetsz,
    hogy boldog vagy, mert nekem élsz,
    görnyedő árnyadnak fecseghetsz,
    hogy gyötör a magány s a félsz.
    Nem lesz cérna a szerelmedhez,
    ha úgy kifoszlik, mint a férc.

    Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek
    a fák, a hegyek, a habok.
    Én úgy szeretlek, mint a gyermek
    s épp olyan kegyetlen vagyok:
    hol fényben fürdesz, azt a termet
    elsötétítem – meghalok.

    Forrás: Szívzuhogás

  • József Attila: Isten

    Láttam, Uram, a hegyeidet,
    s olyan kicsike vagyok én.
    Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
    hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
    Odatenném a szívemet,
    de apró szívem hogy tetszene néked?
    Roppant hegyeid dobogásában
    elvész ő gyönge dadogása,
    s ágyam alatt hál meg a bánat:
    mért nem tudom hát sokkal szebben?
    Mint a hegyek és mint a füvek,
    szívükben szép zöld tüzek égnek,
    hogy az elfáradt bogarak
    mind hazatalálnak,
    ha esteledik.
    S te nyitott tenyérrel,
    térdig csobogó nyugalomban
    ott állsz az útjuk végén —
    meg nem zavarlak, én Uram,
    elnézel kis virágaink fölött.

    Forrás: MEK

  • József Attila – Mikor az uccán átment a kedves

    Mikor az uccán átment a kedves,
    galambok ültek a verebekhez.

    Mikor gyöngéden járdára lépett,
    édes bokája derengve fénylett.

    Mikor a válla picikét rándult,
    egy kis fiúcska utána bámult.

    Lebegve lépett – már gyúlt a villany,
    s kedvükre nézték, csodálták vígan.

    És ránevettek, senki se bánta,
    hogy ő a szívem gyökere-ága.

    Akit ringattam vigyázva, ölben,
    óh, hogy aggódtam – elveszik tőlem!

    De begyes kedvük szívemre rászállt,
    letörte ott az irígy virágszált.

    És ment a kedves, szépen, derűsen,
    karcsú szél hajlott utána hűsen!

    1925. jún. / 1928

    Forrás: Szívzuhogás

  • Szécsi Margit: József Attila emlékének

    Kinek haján átlátni,
    mint a téli erdőn,
    ki mint élő üveg-csontváz,
    vonul oly esendőn:

    annak jön jól a halál,
    s hol többé nem fázik,
    sír felé a hat lovakkal
    vígan kocsikázik.

    Tudom, Maga se akart
    erejében halni,
    fiatalon a szárszói
    temetőben lakni.

    Torkából még a madár
    okkal s tüzesen szólt,
    nem volt bolond – inkább hiszem,
    mindenki bolond volt.

    Kinek bomlott honában
    dolga: dala volna,
    sikongatva tér a sírba,
    mintha megbomolna.

    Kinek bűne a szeme,
    vértezze bár hűség,
    tudom, holtra-érleli a
    méltó keserűség.

    Kiforgatják a szegényt
    szavából, hitéből,
    még a saját bőréből is,
    saját ép eszéből.

    Okos szűzét orozzák,
    rávarrják a condrát –
    nem vágyik az ember földbe,
    csak beletiporják.