Címke: József Attila

  • József Attila: A DUNÁNÁL

    1

    A rakodópart alsó kövén ültem,
    néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
    Alig hallottam, sorsomba merülten,
    hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
    Mintha szivemből folyt volna tova,
    zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

    Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
    reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
    úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
    minden hullám és minden mozdulás.
    S mint édesanyám, ringatott, mesélt
    s mosta a város minden szennyesét.

    És elkezdett az eső cseperészni,
    de mintha mindegy volna, el is állt.
    És mégis, mint aki barlangból nézi
    a hosszú esőt – néztem a határt:
    egykedvü, örök eső módra hullt,
    szintelenül, mi tarka volt, a mult.

    A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
    másra gondoló anyának ölén
    a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
    és nevetgéltek a habok felém.
    Az idő árján úgy remegtek ők,
    mint sírköves, dülöngő temetők.

    2

    Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
    nézem, amit meglátok hirtelen.
    Egy pillanat s kész az idő egésze,
    mit száz ezer ős szemlélget velem.

    Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
    öltek, öleltek, tették, ami kell.
    S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
    mit én nem látok, ha vallani kell.

    Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
    Enyém a mult és övék a jelen.
    Verset irunk – ők fogják ceruzámat
    s én érzem őket és emlékezem.

    3

    Anyám kún volt, az apám félig székely,
    félig román, vagy tán egészen az.
    Anyám szájából édes volt az étel,
    apám szájából szép volt az igaz.
    Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
    Elszomorodom néha emiatt –
    ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
    ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak.

    Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
    gyenge létemre így vagyok erős,
    ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
    mert az őssejtig vagyok minden ős –
    az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
    apám- s anyámmá válok boldogon,
    s apám, anyám maga is ketté oszlik
    s én lelkes Eggyé így szaporodom!

    A világ vagyok – minden, ami volt, van:
    a sok nemzedék, mely egymásra tör.
    A honfoglalók győznek velem holtan
    s a meghódoltak kínja meggyötör.
    Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
    török, tatár, tót, román kavarog
    e szívben, mely e multnak már adósa
    szelíd jövővel – mai magyarok!

    …Én dolgozni akarok. Elegendő
    harc, hogy a multat be kell vallani.
    A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
    egymást ölelik lágy hullámai.
    A harcot, amelyet őseink vivtak,
    békévé oldja az emlékezés
    s rendezni végre közös dolgainkat,
    ez a mi munkánk; és nem is kevés.

    1936. jún.

  • József Attila: GYERMEKKÉ TETTÉL

    Gyermekké tettél. Hiába növesztett
    harminc csikorgó télen át a kín.
    Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
    Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

    Számban tartalak, mint kutya a kölykét
    s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
    Az éveket, mik sorsom összetörték,
    reám zudítja minden pillanat.

    Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom.
    Ostoba vagyok – foglalkozz velem.
    Hiányod átjár, mint huzat a házon.
    Mondd, – távozzon tőlem a félelem.

    Reám néztél s én mindent elejtettem.
    Meghallgattál és elakadt szavam.
    Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
    hogy tudjak élni, halni egymagam!

    Anyám kivert – a küszöbön feküdtem –
    magamba bujtam volna, nem lehet –
    alattam kő és üresség fölöttem.
    Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

    Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
    kinek szeméből mégis könny ered.
    Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
    nagyon meg tudtam szeretni veled.

    1936. máj.

  • József Attila: AMIT SZIVEDBE REJTESZ

    Freud nyolcvanadik születésnapjára

    Amit szivedbe rejtesz,
    szemednek tárd ki azt;
    amit szemeddel sejtesz,
    sziveddel várd ki azt.

    A szerelembe – mondják –
    belehal, aki él.
    De úgy kell a boldogság,
    mint egy falat kenyér.

    S aki él, mind-mind gyermek
    és anyaölbe vágy.
    Ölnek, ha nem ölelnek –
    a harctér nászi ágy.

    Légy, mint a Nyolcvan Éves,
    akit pusztítanak
    a növekvők s míg vérez,
    nemz millió fiat.

    Már nincs benned a régen
    talpadba tört tövis.
    És most szivedből szépen
    kihull halálod is.

    Amit szemeddel sejtesz,
    kezeddel fogd meg azt.
    Akit szivedbe rejtesz,
    öld, vagy csókold meg azt!

    1936. máj.

  • József Attila: KÉSEI SIRATÓ

    Harminchat fokos lázban égek mindig
    s te nem ápolsz, anyám.
    Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
    kinyujtóztál a halál oldalán.
    Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
    próbállak összeállitani téged;
    de nem futja, már látom, az időből,
    a tömény tűz eléget.

    Utoljára Szabadszállásra mentem,
    a hadak vége volt
    s ez összekuszálódott Budapesten
    kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
    A vonattetőn hasaltam keresztben,
    hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
    neked, én konok, csirkét is szereztem
    s te már seholse voltál.

    Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
    édes emlőd s magad.
    Vigasztaltad fiad és pirongattad
    s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
    Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
    mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
    Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad –
    félrevezettél engem.

    Ettelek volna meg!… Te vacsorádat
    hoztad el – kértem én?
    Mért görbitetted mosásnak a hátad?
    Hogy egyengesd egy láda fenekén?
    Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
    Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
    haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
    s mindent elrontsz, te árnyék!

    Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
    ki csal és hiteget!
    Suttyomban elhagytad szerelmeidből
    jajongva szült, eleven hitedet.
    Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
    mind visszaloptad az utolsó órán!
    A gyereknek kél káromkodni kedve –
    nem hallod, mama? Szólj rám!

    Világosodik lassacskán az elmém,
    a legenda oda.
    A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
    észreveszi, hogy milyen ostoba.
    Kit anya szült, az mind csalódik végül,
    vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
    Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
    ebbe fog belehalni.

    1935/1936. dec.

  • József Attila: LEVEGŐT!

    Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
    hazafelé menet?
    A gyepre éppen langy sötétség szállott,
    mint bársony-permeteg
    és lábom alatt álmatlan forogtak,
    ütött gyermekként csendesen morogtak
    a sovány levelek.

    Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
    a város peremén.
    Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
    A hűvös televény
    a lámpák felé lesett gyanakvóan;
    vadkácsa riadt hápogva a tóban,
    amerre mentem én.

    Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
    e táj oly elhagyott.
    S im váratlan előbukkant egy férfi,
    de tovább baktatott.
    Utána néztem. Kifoszthatna engem,
    hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
    mig nyomorult vagyok.

    Számon tarthatják, mit telefonoztam
    s mikor miért, kinek.
    Aktákba irják, miről álmodoztam
    s azt is, ki érti meg.
    És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
    előkotorni azt a kartotékot,
    mely jogom sérti meg.

    És az országban a törékeny falvak
    – anyám ott született –
    az eleven jog fájáról lehulltak,
    mint itt e levelek
    s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
    mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
    s elporlik, szétpereg.

    Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
    Lelkem nem ily honos.
    Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
    aki alattomos.
    Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
    szemét lesütve fontol sanda választ
    és vidul, ha toroz.

    Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
    Pedig hát engemet
    sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
    mint apró gyermeket,
    ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
    Én tudtam – messze anyám, rokonom van,
    ezek idegenek.

    Felnőttem már. Szaporodik fogamban
    az idegen anyag,
    mint szivemben a halál. De jogom van
    és lélek vagy agyag
    még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
    hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
    ha nem vagyok szabad!

    Az én vezérem bensőmből vezérel!
    Emberek, nem vadak –
    elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
    nem kartoték-adat.
    Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
    jó szóval oktasd, játszani is engedd
    szép, komoly fiadat!

    1935. nov. 21.

  • József Attila: ALTATÓ

    Lehunyja kék szemét az ég,
    lehunyja sok szemét a ház,
    dunna alatt alszik a rét –
    aludj el szépen, kis Balázs.

    Lábára lehajtja fejét,
    alszik a bogár, a darázs,
    velealszik a zümmögés –
    aludj el szépen, kis Balázs.

    A villamos is aluszik,
    – s míg szendereg a robogás –
    álmában csönget egy picit –
    aludj el szépen, kis Balázs.

    Alszik a széken a kabát,
    szunnyadozik a szakadás,
    máma már nem hasad tovább –
    aludj el szépen, kis Balázs.

    Szundít a labda, meg a síp,
    az erdő, a kirándulás,
    a jó cukor is aluszik –
    aludj el szépen, kis Balázs.

    A távolságot, mint üveg
    golyót, megkapod, óriás
    leszel, csak hunyd le kis szemed, –
    aludj el szépen, kis Balázs.

    Tűzoltó leszel s katona!
    Vadakat terelő juhász!
    Látod, elalszik anyuka.
    Aludj el szépen, kis Balázs.

    1. febr. 2.

  • József Attila: MAMA

    Már egy hete csak a mamára
    gondolok mindíg, meg-megállva.
    Nyikorgó kosárral ölében,
    ment a padlásra, ment serényen.

    Én még őszinte ember voltam,
    ordítottam, toporzékoltam.
    Hagyja a dagadt ruhát másra.
    Engem vigyen föl a padlásra.

    Csak ment és teregetett némán,
    nem szidott, nem is nézett énrám
    s a ruhák fényesen, suhogva,
    keringtek, szálltak a magosba.

    Nem nyafognék, de most már késő,
    most látom, milyen óriás ő –
    szürke haja lebben az égen,
    kékítőt old az ég vizében.

    1. okt.

  • József Attila: ESZMÉLET

    1

    Földtől eloldja az eget
    a hajnal s tiszta, lágy szavára
    a bogarak, a gyerekek
    kipörögnek a napvilágra;
    a levegőben semmi pára,
    a csilló könnyűség lebeg!
    Az éjjel rászálltak a fákra,
    mint kis lepkék, a levelek.

    2

    Kék, piros, sárga, összekent
    képeket láttam álmaimban
    és úgy éreztem, ez a rend –
    egy szálló porszem el nem hibbant.
    Most homályként száll tagjaimban
    álmom s a vas világ a rend.
    Nappal hold kél bennem s ha kinn van
    az éj – egy nap süt idebent.

    3

    Sovány vagyok, csak kenyeret
    eszem néha, e léha, locska
    lelkek közt ingyen keresek
    bizonyosabbat, mint a kocka.
    Nem dörgölődzik sült lapocka
    számhoz s szívemhez kisgyerek –
    ügyeskedhet, nem fog a macska
    egyszerre kint s bent egeret.

    4

    Akár egy halom hasított fa,
    hever egymáson a világ,
    szorítja, nyomja összefogja
    egyik dolog a másikát
    s így mindenik determinált.
    Csak ami nincs, annak van bokra,
    csak ami lesz, az a virág,
    ami van, széthull darabokra.

    5

    A teherpályaudvaron
    úgy lapultam a fa tövéhez,
    mint egy darab csönd; szürke gyom
    ért számhoz, nyers, különös-édes.
    Holtan lestem az őrt, mit érez,
    s a hallgatag vagónokon
    árnyát, mely ráugrott a fényes,
    harmatos szénre konokon.

    6

    Im itt a szenvedés belül,
    ám ott kívül a magyarázat.
    Sebed a világ – ég, hevül
    s te lelkedet érzed, a lázat.
    Rab vagy, amíg a szíved lázad –
    úgy szabadulsz, ha kényedül
    nem raksz magadnak olyan házat,
    melybe háziúr települ.

    7

    Én fölnéztem az est alól
    az egek fogaskerekére –
    csilló véletlen szálaiból
    törvényt szőtt a mult szövőszéke
    és megint fölnéztem az égre
    álmaim gőzei alól
    s láttam, a törvény szövedéke
    mindíg fölfeslik valahol.

    8

    Fülelt a csend – egyet ütött.
    Fölkereshetnéd ifjúságod;
    nyirkos cementfalak között
    képzelhetsz egy kis szabadságot –
    gondoltam. S hát amint fölállok,
    a csillagok, a Göncölök
    úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
    a hallgatag cella fölött.

    9

    Hallottam sírni a vasat,
    hallottam az esőt nevetni.
    Láttam, hogy a mult meghasadt
    s csak képzetet lehet feledni;
    s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
    görnyedve terheim alatt –
    minek is kell fegyvert veretni
    belőled, arany öntudat!

    10

    Az meglett ember, akinek
    szívében nincs se anyja, apja,
    ki tudja, hogy az életet
    halálra ráadásul kapja
    s mint talált tárgyat visszaadja
    bármikor – ezért őrzi meg,
    ki nem istene és nem papja
    se magának, sem senkinek.

    11

    Láttam a boldogságot én,
    lágy volt, szőke és másfél mázsa.
    Az udvar szigorú gyöpén
    imbolygott göndör mosolygása.
    Ledőlt a puha, langy tócsába,
    hunyorgott, röffent még felém –
    ma is látom, mily tétovázva
    babrált pihéi közt a fény.

    12

    Vasútnál lakom. Erre sok
    vonat jön-megy és el-elnézem,
    hogy’ szállnak fényes ablakok
    a lengedező szösz-sötétben.
    Igy iramlanak örök éjben
    kivilágított nappalok
    s én állok minden fülke-fényben,
    én könyöklök és hallgatok.

    1934 első fele

  • József Attila: SZÁMVETÉS

    Ettem-ittam fekete, undok
    mocskot és csípős trágyalevet;
    ember vakmerőbb nem lehet.
    Ám eddig sohasem voltam boldog.

    Ebben a megváltott világban
    egy pillanatom nem volt nemes;
    sem langyos, édes, kellemes,
    mint disznónak a pocsolyában.

    Engem sunyiságra oktat
    az erkölcs. (Rólad is ezt hiszem.)
    Huszonnyolc éve éhezem.
    Rajtam már csak a fegyver foghat.

    Ezért ülnek oly sötét dolgok,
    oly hatalmak a szívemen,
    hogy szorong lágy arcú kedvesem,
    ha ránézek; pedig mosolygok.

    Komor ég alatt üldögélek,
    mint hajléktalan a híd alatt.
    Mindentől fölmentem magamat,
    mert nem lesz utolsó ítélet.

    1. nov. 11.

  • József Attila: (MAGAD EMÉSZTŐ…)

    Magad emésztő, szikár alak!
    Én megbántottalak.

    Botot faragtál, ábrákkal tele,
    beszélt a nyele,
    aztán meguntad. Igy volt?
    S eldobtad, ahogy az égbolt
    az unt csillagot ejti le.
    Én fölvettem és rádhuztam vele.

    Igy volt?
    Sajnálom, kár volt.

    Világomon, mint üvegen át
    hallgattam uj álmod madara dalát.
    Azt hittem, annyi az ének,
    amennyi a magány üvegének
    vastag tábláin átszüremlik.

    S hallottam, emlit
    az a szó isteneket,
    kik nem hajolnak ezután neked.
    Pedig
    te nem szolgálsz többé nekik.

    Most már értelek.
    Pörös felek
    szemben álltunk, de te szintén
    más ügyben, más talaj felett
    tanuskodtál, mint én.

    Már értelek. Mit érsz vele? A mult
    tüntető menete elvonult,
    a lomb lehullt
    s a fájdalom ágai benned,
    mint mindenkiben, elkövesednek
    az aláomló évek, évadok,
    rétegek, szintek és tagok
    óriási nyomása alatt.

    Akár egy halom hasitott fa,
    hever egymáson a világ,
    szoritja, nyomja, összefogja
    egyik dolog a másikát
    s igy mindegyik determinált.
    Igy él a gazdag is, szegény is,
    igy szenvedünk te is meg én is
    s még jó, ha az ember haragja,
    nem az embert magát harapja,
    hanem valaki mást,
    dudás a fuvolást,
    én téged és engemet te, –
    mert mi lenne, mi történhetne,
    ha mindig magunkba marna
    az értelem iszonyu karma?

    S ha már szólok, hát elmesélem, –
    villamoson
    egy este a Széna téren
    találkoztunk. Kalapot emeltem,
    talán nyeltem,
    köszöntem és te
    csodálkozva vettél észre.

    S még ottan
    egy pillanatig szórakozottan
    eltünődtem, – hiszen lehetnénk
    jóbarátok, együtt mehetnénk
    a kávéházba s teát kavarva,
    szépet, jót, igazat akarva
    beszélgethetnénk irodalomról,
    vagy más ily fontos emberi lomról
    és telt szavadra,
    mit óvatosan vetnél a latra,
    utalván a tapasztalatra,
    indulatom messze ragadna,
    te – hozzátéve: „Szivedre ne vedd” –
    leintenél, mint az öregebb,
    mint az apám
    s én bosszankodnék, de nem mondanám.

    1. jún.